Lassan egy hete zajlik a vita az online térben és a különböző médiafelületeken arról, hogy az Ajsa Luna nevű énekesnő Himnusz “feldolgozása” nemzetgyalázás-e vagy csak a művészi szabadság kifejezése. Erre próbálunk most reflektálni, és irányt mutatni abban, hogy mi a helyes, jobboldali értelmezése a művészetnek.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A nyugati, modern emberre jellemző betegség, hogy mindig mindent meg akar újítani. Elég csak megnézni egy napjainkban épült katolikus, és egy hasonló korú ortodox templomot. Míg az előbbi stílusa teljesen megfelel a napjaink elfajzott művészetének, mentes minden szakrális szimbólumtól, túlteng az üveg és beton, addig a görögkeleti templomok megőrizték a tradicionális építészet szimbólumrendszerét, nem akarják megváltoztatni és felrúgni az adott keretrendszert, hanem azon belül törekednek minél tökéletesebb alkotásra. Jogosan merül fel a kérdés az olvasóban, hogy ez mégis miként kapcsolódik az írásunk témájához, azonban a párhuzam nagyon is kézzelfogható.
A modern művészet nem szól másról, mint az individuum önkifejezéséről. Nem közvetít semmilyen magasrendű üzenetet, a célja pusztán annyi, hogy az alkotó kifejezze a saját alacsonyrendű érzéseit, ha szükséges, akkor gond nélkül átlépi a művészet lefektetett keretrendszerét. Így született meg az Ajsa Luna féle Himnusz-gyalázás is, ahol az énekesnő mit sem törődött azzal, hogy a hamis hangok bántják az ember fülét vagy azzal, hogy egy ország himnuszát nem illik ülve, pláne nem cigizés közben énekelni.
Ezen jogosan háborodtak fel a konzervatívok, de még egyes liberálisok is, mint a buzeráns Osváth Zsolt is, sőt, olyan hírességek is megszólaltak, akik alapvetően kerülik az aktuális sárdobálásokban való részvételt. A baloldali sajtó és az álértelmiségi megmondóemberek persze egyből kiálltak Ajsa Luna mellett, és fideszes lejárató hadjáratot kiáltanak.
Erre hozzák példának azt, hogy Arany János és Jókai Mór, akik kétségkívül a XIX. század legnagyobb hatású szerzői közé tartoznak, írtak Szózat-átírást. Akkor most ők is legyenek mindennek elhordva, mint Ajsa Luna a Himnusz miatt? A valóság ennél jóval árnyaltabb.
Kezdésnek álljon itt Arany János átirata:
Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez pedig Jókai Mór változata, aki a korszakának aktuálpolitikájára reflektált.
Jobb pártnak rendületlenül
Légy hive gyászmagyar!
Bölcsed itt, majdan zsirod is,
S a «fátyol», mely takar!Te kivüled itt senkinek
Nincsen számára hely.
Alkotmány, provisorium:
Ott élned, laknod kell.Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid bora folyt,
Hol minden restóráczió
Egy ezrest elpakolt.
De mi a különbség ezek között és az Ajsa Luna féle Himnusz-gyalázás között? A válasz egyszerű. Arany és Jókai korában a Szózat egyszerűen egy kortárs alkotás volt, mintha ma valaki átírna egy Lackfi János verset. De a Himnusz (és a Szózat is) azóta kőbe vésetett, állami himnusszá és nemzetünk imádságává vált. Ezt nemcsak törvény, hanem társadalmi konszenzus is védi. Nem lehet már rajta változtatni és csak úgy feldolgozni.
A liberálisoknak persze semmi sem szent, gond nélkül relativizálnak bármit, ami a normális embereknek fontos. De ha mindent megkérdőjelezünk és megújítunk, akkor mi marad meg az utókornak? A mai, folyamatosan változó, modern világban szükség van olyan alkotásokra, amik megmásíthatatlanok, amik identitásunk fontos részét képezik. Ahogy a Feszty-körképet sem festjük újra 25 évente, vagy ahogy a Parlament épületét sem alakítjuk át a kortárs építészetnek megfelelően, úgy a Himnusz is szent és sérthetetlen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az énekesnőben nem volt rossz szándék, ő a szentimentális hazaszeretetét akarta kifejezni a saját stílusában, de ez nem lehet mentség a tetteire.
Önmagában nem lesz valami művészet, és pláne nem tiszteletreméltó attól, hogy pusztán individualista szempontok alapján kifejez valami alacsonyrendűséget vagy korábbi, ténylegesen magasrendű üzenetet közvetítő műveket a sárba tipor. Nem hiába nevezték az efféle kártevő tevékenységet elfajzott művészetnek (Entartete Kunst) a Harmadik Birodalomban. A valódi művészetnek mindig részesülnie kell Isten kegyelméből és tartalmaznia kell valami magasrendű üzenetet, egy ideát. Ha ez nincs meg, akkor művészetről sem beszélhetünk, ahogy Ajsa Luna Himnusz “feldolgozása” esetén sem.
Cigivel a szájában, hamisan nyekeregve gyalázta augusztus 20-án a magyar himnuszt az “énekesnő”
HVIM: Feljelentést teszünk nemzeti jelkép meggyalázása miatt a Pride transzférge ellen
(Szent Korona Rádió)