“A tradicionális és a modern tudományfelfogás egyik lényegi különbsége, hogy az előbbi számára az alanyiságról leválasztott, úgynevezett objektív világnak és annak puszta megfigyelésének, jelenségei konstatálásának nem volt különösebb értelme; a világnak a szubjektum világaként volt csak értelme és jelentése, s az egyes tudományterületek is arra szolgáltak, hogy általuk mintegy tükörként az emberi létező önmagára reflektáljon, és önmagát művelje.” – A Duo Gladii előző számában Tóth András írásából ismerhetjük meg a modern és tradicionális tudományfelfogás közötti különbségeket példákkal alátámasztva.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
„A lusta és tétlen elme – mely csak akkor találja meg helyét a világban, amikor álomba merülünk – ugyan mi másban élhetné ki magát, mint hogy a neveket szaporítja, s a dolgokat így rendre kiüresíti, majd szófordulattal helyettesíti.”
(Emil Cioran: A bomlás kézikönyve)
A tudomány szinte mágikusan ható szirénszavának hallatán mindenkinek a megfellebbezhetetlen igazság jut eszébe. Ami „tudományosan” igazolt, az racionálisan belátható, vitának is csak a tudományos berkeken belüli kisebb nézetkülönbségek mezején van helye, és ami tudománytalan, az a babonaság, „áltudomány” területéhez sorolható, ami azt jelenti, hogy az ilyen felfogásoknak is megvannak a maguk legitimációs stratégiái, csak éppen azok falsak, logikátlanok, nem állják ki a bizonyítás próbáját, inkább afféle „elhívés” révén szereznek maguknak tábort. Bár jól tudjuk, hogy a tudományok feloszthatók legalább két területre, a természet- és a humán tudományokra, illetve abba az ész tartalmai, az ideális tárgyak – számok, geometriai formák, a logika elemei – is beletartoznak, a hangsúly és az elfogadottság foka egyre inkább az empirikus és közvetlenebbül igazolható és bárki által belátható természettudományos módszerekre tolódott, ami természetesen főként annak köszönhető, hogy a modern ember szinte kizárólag az egyedi, empirikus létezők körében képes átélni önmagát, s mindent csak ebben a paradigmában tud értelmezni és komolyan venni. Ha például valaki Isten létének bizonyításáról hall, akkor is jobb szeretné – még ha esetleg tudomása is van a teológiai-bölcseleti érvekről –, ha Isten egy valahol a térben tartózkodó, nagyhatalmú, nagyméretű ember lenne, akit a fenti pozitivista értelemben vett tudomány igazolni képes. De ebben az írásban nem tudománymódszertani kritikáról lesz szó, vagy a modern tudománynak az archaikus scientia sacrával való összevetéséről, hanem magának a tudománynak a mibenlétéről, megalapozásáról, mint a megismerésre törekvés, a tudás instrumentumáról. S mivel jelen sorok szerzője régész végzettségű, ezért – talán némileg rendhagyó módon – illusztratíve e területről is fog példákkal előhozakodni. Szembetűnő, hogy jelenleg a tudomány fogalma egyfajta homályos, lebegő képzetként van jelen, a köztudatban éppúgy, mint a tudományok területén tevékenykedő emberek esetében; s ez nagyjából úgy körvonalazható, hogy a tudomány olyan szisztematikus tevékenység, melynek tárgya nem a szembeötlő hétköznapiság területéhez tartozik. De vajon mi különbözteti meg az egyik szisztematikus ténykedést a másiktól, s mi alapján húzható meg a határ, hogy egy tevékenység tudományos, a másik pedig nem, noha a módszereik lehetnek hasonlók? Ide hozható egy másik varázserejű szó, a „kutató”, ami manapság egyet jelent a komoly, tekintélyt parancsoló emberrel, foglalkozzon akármilyen partikuláris babrálással; ha olyan területen tesz-vesz, amiről megmondták, hogy az tudományos, akkor ő „tudós”. A tudomány körülírásakor Karl Poppernek a verifikálhatóságot kizáró falszifikációs elvét szokták felhozni, miszerint egy eredmény akkor tekinthető tudományosnak, ha jól tesztelhető, és potenciálisan cáfolható; azonban ez módszertani kritérium, ami más modernposztmodern elméletekhez hasonlóan csak az empíriára épít, nem mutatja fel a tudomány esszenciáját, s nem világít rá a tudomány ontológiai státuszára és a tudattal való relációjára. Nyilvánvaló, hogy a tudomány meghatározása nélkül nem foghatunk hozzá semmilyen tudományos tevékenységhez, az első feladat tehát a tudomány átfogó definíciója, hiszen e nélkül –Szókratész mintáját követve – nem tudhatjuk, hogy milyen cselekvés felel meg neki. A definiálást ne lehatároló, merev beskatulyázásként értsük, hanem fogalmi-értelmi felmutatásként, ami ahhoz szükséges, hogy egyáltalán tudjuk, milyen létterületről beszélünk, s hogy egyes mai, tudományosként aposztrofált tevékenységek miért nem tekinthetőek végső soron annak ezen lényegi értelmezés szerint.
Először vegyünk egy tömör, skolasztikus alapú tudománydefiníciót: tudománynak nevezzük a végső belső passzív ok által igazolt értelmi ismeretrendszert. Oknak nevezzük mindazt, ami valamilyen módon hozzájárul a létrejövéshez, belső oknak pedig azt, ami benne marad az okozatban annak létrejövése után is, például a fa anyaga benne marad az asztalban. A belső okok kétfélék lehetnek: aktívak és passzívak. A passzív belső ok (causa materialis) az az egyetemes lényegi sajátosság, amelyből deduktív módon egy kisebb egyetemességű fogalomra következtethetünk, s ezáltal az egyedi dolgot megismerjük. A skolasztikus tudományfelfogás hierarchikus, megkülönböztet tökéletes és tökéletlen tudományokat; utóbbiak alatt értve az empirikus tudományokat, amelyek rá vannak utalva a tökéletes tudományokra, ami azt jelenti, hogy egy tudomány annyiban nevezhető tökéletesnek, ha a természetének kijáró összes érték birtokában van; mint például a metafizika. Ugyanis következtetéseink alanya lehet egy konkrét test, egy bizonyos konkrét mennyiség, vagy egy bizonyos létmozzanat, de ezek függenek a „test”, a „mennyiség” és a „lény” tudásalanyaitól. A kissé rigorózus arisztoteliánus-skolasztikus tudományszemlélet az értelmi-principiális, apriori ismeretnek rendeli alá a részleges-empirikus tudományokat, s eszerint osztályozza azokat, tehát nem minden ismeret tekinthető egyenrangúnak; s az archaikus világ még messze nem ismerte a modern korra jellemző, tudománynak titulált adatfragmentálódást és adatközlést. A tudományok tehát egy eredendőbb terület származékai, s efelől is kell értelmeznünk őket. A természetben, az egyedi létezőkben működő causae secundae-k nem önmagukban valók, hanem alá vannak rendelve a causa primának. A tradicionális és a modern tudományfelfogás egyik lényegi különbsége, hogy az előbbi számára az alanyiságról leválasztott, úgynevezett objektív világnak és annak puszta megfigyelésének, jelenségei konstatálásának nem volt különösebb értelme; a világnak a szubjektum világaként volt csak értelme és jelentése, s az egyes tudományterületek is arra szolgáltak, hogy általuk mintegy tükörként az emberi létező önmagára reflektáljon, és önmagát művelje. Az egység, az egészben látás felfogása mindig megelőzte a részeket, s nem a részekből próbáltak összefércelni valamiféle koherenciát, ami természetesen jobban megvizsgálva manapság sem neutrálisan történik, hanem imponderábilisan ható, axiomatikusnak tartott, háttérben lappangó elvek szerint.
[…]
/Részlet: Duo Gladii IV. évfolyam I. szám, Tóth András: A tudományfelfogás tradicionális struktúrája: scientia, sapientia eruditio/
(Duo Gladii IV. évfolyam I. számának nyomán Szent Korona Rádió)