Julius Evola Emberek és romok című műve, általunk közölt utolsó részletében az író ismét a modern demokráciák ellentmondásaira és a háború kérdésére reflektál. Meglátása szerint a demokráciák képtelenek hatékonyan kezelni a militarizmus problémáját, mivel egyrészt elutasítják a háborút, másrészt mégis kénytelenek fegyverkezni az „agresszorok” ellen. A háborúra való felkészüléshez egy új belső dimenzió kialakítása szükséges, amely hideg, világos és komplex heroizmuson alapul, szemben a demokráciák gyűlölettel teli megközelítése csak további romboláshoz vezet.
Ezzel az utolsó ponttal kapcsolatban helyénvaló néhány rövid megfontolás. Először is lássuk, mi a helyzet a jelenlegi demokráciákban. Azt látjuk, hogy egy olyan ellentmondás feszíti őket, amely még fizikai létezésüket is aláaknázza. Miután ismét megpróbálták elhitetni, hogy utolsó Európa-ellenes „keresztes hadjáratuk” „háborúellenes háború” volt, tehát többé-kevésbé az utolsó háború, most újra-felfegyverkezésre kényszerülnek, mivel az elvek ünnepélyes proklamációival és – hogy Cosimo dei Medici szavait használjuk – miatyánkokkal nem tudják érdekeiket az új „agresszorokkal” és ünneprontókkal szemben megvédeni. A helyzet ezért a következő: a demokráciák egyrészt elméletileg továbbra is kárhoztatják a háborút, és nem is tudják azt másként értelmezni, mint vagy „védekezést” vagy „agressziót”; borzadnak a „militarizmustól”, és a harcost szinte a bűnözővel azonosítják. Másrészt viszont eme demoralizáló és defetista ideológiai előkészítés ellenére fel kell fegyverkezniük, hogy szembe tudjanak szállni ellenfeleikkel – vagyis a negyedik rendnek a kommunizmus által hatalmi tömbbé kovácsolt világával. A demokráciák számára kétségtelenül az lenne az ideális, ha találnának olyanokat, akik „zsoldosaikként” megvívnák az ő háborújukat, ők pedig arra szorítkozhatnának, hogy ezeket a zsoldosokat felfegyverezzék, pénzeljék és a jól ismert propagandával (a „szabad világ védelme”, a „civilizáció védelme”) támogassák. De ez a propaganda napról napra jobban diszkreditálódik; másrészt nem lehet sok illúziónk azzal kapcsolatban, hogy mit ér a technikai és ipari fölény, ha ezt nem egészíti ki a harcolók morális tényezője és harci szelleme; végül pedig – mivel immár nem könnyű olyan balekot találni, aki még hinne az „utolsó háborúban”, és annyira önzetlen lenne, hogy kockáztassa és feláldozza életét azokért, akik az ő halála után eljutnának a hipotetikus idilli demokratikus korszakba, amelyben nincs többé háború – az a helyzet áll fenn, hogy az kényszerülne harcolni, aki „polgári” és demokratikus mentális beállítottsága következtében megveti a háborút: azt legroszszabb csapásnak, valami olyannak tekinti, ami csak romokat és lealjasodást hoz. A legkedvezőbb lehetőség még az lenne, ha valaki elkeseredésből harcolna, hogy mentse a bőrét, hogy ne mondjuk: a pénztárcáját (hiszen a plutokratikus demokráciák manapság szinte azt az embert juttatják eszünkbe, aki – ha választania kell, hogy a pénztárcáját adja-e oda, vagy az életét – végül is inkább az életét kockáztatja, mintsem hogy odaadná a pénztárcáját). Ha tehát nincs más hátra, mintsem hogy maguk harcoljanak, avagy ha a közvetlenül fenyegetett és a többé-kevésbé exisztenciális értelemben falnak szorított elemeknek kell harcolniuk, világossá válik, hogy manapság milyen zsákutcába vezet a demokratikus „antimilitarizmus”. A polgár és a kereskedő civilizációja, amely csak a „polgári erényeket” magasztalja, és értékrendjét az anyagi jóléttel, a gazdasági prosperitással, a munkán, a teljesítményen, a sporton, a mozin és szexualitáson alapuló biztos és konformista élettel azonosítja, valójában involúcióhoz, a harcos és a hős típusának kihalásához vezetett. Csak a katona mint nagyon problematikus hatékonyságú „emberanyag” maradt meg: nagyon problematikus hatékonyságú, mivel – ahogyan említettük – hiányzik belőle a belső tényező, vagyis az élet harcosi tradíciója és szemlélete.
Mindazonáltal feltehetjük a kérdést, hogy – legutóbbi tapasztalataink után – nem lenne-e elég, ha elfelejtenénk mindazt, amit egy modern „totális háború” magában foglal; továbbá megfontolhatjuk egy ilyen háború szélsőséges technicizálódását, amelynek következtében nem annyira ember küzd ember ellen, hanem inkább a gép, az anyag és az egyenruhába bújtatott tudomány – amelynek célja a radikális rombolás – küzd az ember ellen. Gyakran megkérdezhetjük, milyen helye marad egy ilyen háborúban a harcos és a hős tradicionális típusának.
Erre az a válasz, hogy itt az működik, amit a keletiek talán karmának neveznének. A modern embernek nem maradt más választása. Minden további nélkül elfogadhatjuk Ernst Jünger véleményét, aki szerint a modern ember – miután azért, hogy uralkodjék a természet felett, megteremtette a technikát – egy olyan váltót írt alá, amelyet most benyújtottak; mégpedig egy olyan típusú háború formájában is, amelyben a technika az ember ellen fordul, és amely nemcsak fizikai, hanem spirituális pusztulással is fenyegeti. Ezért nem tehetünk mást, mint hogy szembeszálljunk saját teremtményünkkel, hogy vele mérjük magunkat. Ez lehetetlen, ha nem teremtünk egy szinte új benső dimenziót, amely a háború határhelyzetében egy hideg, világos és komplex heroizmus formájában nyilvánul meg – egy olyan heroizmus formájában, amelyből hiányzik a romantikus, ösztönös és hazafiaskodó elem; amelyben a legpontosabb technika találkozik egy – hogy úgy mondjuk – áldozati diszpozícióval, vagyis az ember azon képességével, hogy szembeszálljon a legpusztítóbb szituációkkal, sőt szeresse e szituációkat, mégpedig azért, mert ezek a maguk elementaritásában lehetővé teszik, hogy csúcspontként megragadja, amit „abszolút személynek” nevezhetünk. És mindez – legalábbis bizonyos mértékben – kiterjedhet egy egész nemzetre; különös tekintettel arra, hogy a modern „totális háborúban” a harcolók és nem-harcolók közötti különbség viszonylagossá válik.
Tehát azt mondhatjuk, hogy a modern háború a heroikus diszpozíciónak csupán transzformációját idézi elő, és hogy technicizálódása egyfajta tűzpróbát jelent, amelynek az a célja, hogy eme diszpozíció „kvintesszenciális” formát öltsön, megtisztuljon és szinte dezindividualizálódjék, miközben a kontroll, a világosság, az uralom különleges és komplex formáival egyesül. A heroizmus e tisztán spirituális és csupasz felfogása talán az egyetlen, amely még lehetséges.
Természetesen így a heroizmus mint tiszta tapasztalat, mint egyéni realizáció autonóm értékké válik. Nos, úgy tűnik, a modern időkben a körülmények olyanok, hogy pontosan ezt az értéket kell az előtérbe helyezniük azoknak, akik még hősök és harcosok akarnak lenni. Egy, a Második Világháború légkörében íródott regény egyik alakja ezt mondja: „Igazságos ügyért harcolni luxus.” Ez a megnyilatkozás figyelemre méltó módon tanúskodik az utóbbi háborúk ideológiai hátterével kapcsolatban elterjedt mély bizalmatlanságról. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen ezt a hátteret nagymértékben hazugságok és ábrándok alakították ki. Így az is bekövetkezhet, hogy a háborúk egyre inkább azokat a jellegzetességeket fogják mutatni, amelyeket egy bizonyos szociológia feltételez. E jellegzetességek hasonlóak az elkerülhetetlen elemi természeti jelenségek jellegzetességeihez. Ekkor pedig relativizálódik ama „ügy” jelentősége és értéke, amelynek nevében a harc folyik. Azt gondolhatnánk, hogy ha a dolgokat így fogjuk fel, nem kerülhető el egy demoralizáló és defetista hatás. Ez kétségtelen – de csak abban, aki passzívan viselkedik a háború jelenségével szemben, és lelkében csupán polgár. Mások számára csak arról lesz szó, hogy meg kell fordítaniuk az eszköz és a cél viszonyát: az „ügy” értéke abban áll, hogy képes lesz egyszerű eszközzé válni: a tapasztalat mint „autonóm érték” realizálásának eszközévé. Túl minden romboláson, túl minden ideológián, túl az „ideálokon”, ez a realizáció érinthetetlen és elidegeníthetetlen marad. Am a modern demokráciáknak nem olyan az életszemléletük, amely kedvezne a perspektívák esetleges megfordításának; pedig azok az idők, amelyek – a „második ipari forradalom” eufóriája ellenére – sejthetően előttünk állnak, nagyon valószínűvé teszik, hogy csak így lesz lehetséges spirituálisan talpon maradni, és a szélsőséges próbatételeken és a szélsőséges rombolásokon túl is megtalálni önmagunkat.
Utolsó pontként kiemeljük, hogy a fent vázolt helyzet bizonyos mértékig elősegítheti a visszatérést ahhoz a stílushoz, amely a harcos államok sajátja volt, és amely a demokráciák, a forradalmak és a nacionalizmus korszakában elveszett. A harcosi tradíció nem ismerte – de még az igazi katonai tradíció sem – a gyűlöletet mint a háború alapját. El tudta fogadni a harc szükségességét, sőt még egy másik nép kiirtásának a szükségességét is; de sohasem mondta azt, hogy ezt össze kell kötni a gyűlölettel, a haraggal, az ellenszenvvel, a megvetéssel. Egy igazi katona számára az ilyesmi megalázó lenne. Ahhoz, hogy harcoljon, nincs szüksége arra, hogy ilyen alantas érzelmek mozgassák. Ezért nincs szüksége a propagandán alapuló fanatizmusra, a ködös retorikára, a hazugságokra sem. Mindez a háború plebejus jellegűvé válásának a következménye, amennyiben az igazi arisztokratikus harcosi vagy katonai tradíció által formált emberek helyébe kollektivista módon a „fegyveres nemzet” lépett, vagyis az általános hadkötelezettség alapján megkülönböztetés nélkül besorozott tömeg, miközben – ezzel párhuzamosan – a tradicionális állam lehanyatlott, és megjelentek a nemzeti államok, amelyeket a közösségre jellemző szenvedélyek, gyűlöletek, gőgök mozgattak. Ahhoz, hogy menetelni kezdjen, a tömeget le kell részegíteni és be kell csapni. Ennek azután az a következménye, hogy a háborút szenvedélyből fakadó, ideológiai és propaganda – tényezőkkel kell megmérgezni, amelyek azt nagyon gyűlöletes és nagyon kárhoztatandó jellegűvé teszik. A tradicionális államoknak erre nem volt szükségük. Ahhoz, hogy mozgósítsák erőiket, és azt „morállal” ruházzák fel, nem volt szükségük arra, hogy soviniszta pátoszt és szinte pszichózist fabrikáljanak. Ehhez elegendő volt az imperium puszta principiuma, valamint a hűség és a becsület princípiumára való hivatkozás. A szükséges háborúnak világos, pozitív céljait kellett kitűzni, amit – azt mondhatjuk – hideg fejjel kellett megharcolni, és ez a harcolók között a gyűlöletet és a megvetést még nyomokban sem engedte meg.
Ezért látható, hogy e tekintetben is megfordulnak a perspektívák: a demokráciák korszakában maga a háború is degradálódik: olyan elkeseredettség és radikalizmus kapcsolódik hozzá, amilyet az állítólagos militarizmus és a „militarista államok” korszaka nem ismert. Továbbá ellenőrizhetetlen erők a háborúkat egyre féktelenebbé teszik, mivel a tiszta szuverenitás princípiumát nélkülöző demokratizált államokban uralkodó szenvedélyek és érdekek is féktelenek. Ennek elkerülhetetlen következménye, hogy a konfliktusok egyre irracionálisabb jelleget öltenek; hogy oda vezetnek, ahová senki sem gondolta és akarta; hogy tragikus mérlegük gyakran negatív eredménnyel zárul: valóban értelmetlen „mészárlássá” fajulnak, avagy további adalékkal járulnak hozzá az egyetemes rendezetlenséghez.
Nos, egyrészt a modern háború technicizálódása, másrészt a demokratikus mítoszok szövedékének egyre erőteljesebb felbomlása azokban, akik mindenek ellenére nem tudják elkerülni a háborút, a háború megtisztításához vezethet; és ahol megfelelő politikai tényezők működnek, nem kizárt, hogy mindennek komplex hatása a normalitáshoz való viszonylagos visszatérés lehet.
Különböző okokból nem tartottuk szükségesnek, hogy mindezzel kapcsolatban kitérjünk a „nukleáris háborúra”. Mindenek – előtt úgy tűnik, hogy a termonukleáris fegyver még elég sokáig betölti azt a szerepét, amelyet ma „elrettentőnek” neveznek. Ez bármelyik tömböt visszatartja attól, hogy belekezdjen valamibe, aminek a kockázata minden esetben igen nagy és jól ismert lenne. Másodszor: a nukleáris fegyver részleges használata elkerülhetetlenül maga után vonná a konvencionális fegyverekkel vívott háborút is. Ennek tekintetében az előbbi megfontolások általánosságban érvényesek maradnak. Az abszolút nukleáris háború határesetét – amelyhez gyakran apokaliptikus képeket társítanak
– figyelmen kívül hagyhatjuk, mivel az a kozmikus ökonómiában megpecsételné egy egész elátkozott civilizáció sorsát.
Nem vizsgáljuk meg alternatívaként egy „világállam” vagy „egyetemes állam” koncepcióját sem: ez utópikus alternatíva mindaddig a pillanatig, amíg további összeomlásokat követően az emberiség teljes nivellálódása nem válik befejezett ténnyé.
A harcos etika és a demokrácia örök ellentéte – Julius Evola gondolatai a militarizmusról (I.rész)
(Részlet Julius Evola Ember és romok c. művéből 139-145.oldal)