A deviáns terjeszkedés újabb formája: a „furry” jelenség

Feltehetően már mindenki látta őket valahol: furcsa, színes plüssállatoknak öltözött emberek, jellemzően az éppen aktuális „LMBTQ” rendezvény vagy program részeként legyeskedve. Az angol „furry” (fordítva: bundás, szőrmés) névvel ellátott jelenség egy fokozatosan növekvő közösséget takar, amit már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amint az alább bemutatásra kerül, ez nagy hiba is lenne, ahogy az is, hogy legyintsen az ember: se kinevetésük, se lesajnálásuk nem jelent megoldást a problémára (s hogy ez probléma, alább szintén világossá válik majd), mert ha az olvasó eddig nem is látta őket még, a világhálót böngésző gyermeke minden bizonnyal már igen – talán nem is tudva, hogy milyen perverz és kulturálisan romboló jelenséggel van dolga. Alább Csonthegyi Szilárd, a Kuruc.Info szerzőjének írását közöljük:

Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is

Hajlamos lehet a normális ember is arra, hogy ne vegye komolyan ezt a jelenséget, hiszen az emberi tulajdonságokkal rendelkező állatfigurák látványa nem ritka: legyen szó sportrendezvények ártalmatlan kabalafiguráiról, vagy az emberi műveltség múltjáról, mint az ősi görögöknél Aiszóposz meséiben (Alam, 2024), vagy az angol és észak-európai folklórban (Mason, 1976), de a Grimm mesékre is gondolhatunk itt, nem is beszélve a magyar népmesékről. Ennek a tudományos neve az antropomorfizmus (istenek, állatok, különböző dolgok emberi karaktervonásokkal való felruházása) és alapvetően nincs benne semmilyen deviancia – sőt, univerzális jelenség, feltehetően egy mélyen bennünk élő természettel való kapcsolódási pont kifejeződése.

A „furry” jelenség esetében, természetesen, a perverzitás és frusztrációk kapuin keresztül jutunk el egy nem ennyire szakrális, sokkal inkább aberrált és öncélú antropomorfizmushoz, mely ugyanakkor nem csak egyéni szinten fejti ki szellemi rombolását, de a civilizációnkat elsodorni akaró árvíz egyik hullámaként a normalitás oszlopainak posztmodern ledöntésében is részt vesz – ha ellenhatás nem szab annak gátat. Megfigyelhető, hogy az 1970-es években kialakult „furry” közösség (Dunn 2021) az 1989-es kaliforniai ConFurence 0 összejövetelén hatvanöten voltak, de a 2015-ös Anthrocon már 6389 résztvevővel zajlott le (Patten, 2017, 1. o.).

(A „furry”-k esetében, akiknek a megnevezését magyarban „bundások”-ként, esetleg egyesek szerint „szőrmókok”-ként lehetne mondani, a továbbiakban is ezt az idegen, angol elnevezésüket fogom használni azon logika mentén, hogy az aranyoskodó megnevezés egy aberrált és veszélyes jelenséget normalizál, ahogy a homoszexuális ferde hajlamúak esetében a „meleg” név látja el ezt a feladatot. A nyelv, a szavak dimenziója kulturálisan rendkívül fontos, így szigorúan el kell utasítani az efféle terjeszkedés minden megnyilvánulását, köztük ezt is.)

Koncepciók és keretek

A „furry” személyek esetében tulajdonképpen nem antropomorfizmus az, amiről beszélünk, hanem az úgynevezett autoantropomorfozoofília. Ennek megértését segíti, ha megismerkedünk a neves amerikai pszichológus és viselkedésgenetikus, J. Michael Bailey és társa Kevin J. Hsu tanulmányaival, akik többször kutatták ezt a demográfiai csoportot. A pontos képhez azonban a két kutató kollégáinak munkáihoz kell egy lépést tennünk még visszább a múltba, az autoantropomorfozoofília ugyanis egy bizonyos kereten belül létezik, nem légüres térben. Ezt a keretet szolgáltatja az úgynevezett erotikus célpont-behatárolási hiba (erotic target location error) koncepciója (Freund és Blanchard, 1993), mely a valami iránti szexuális vonzalom egy valami másban való megtalálására utal (például a ginefil [nők iránt vonzódó] férfiak saját magukon belül lelik fel a nők iránti vonzalmat [autoginefília]); illetve a befordult erotikus célpont-identitás (erotic target identity inversion; ETII) – a szexuális vonzalom tárgyává való válásra vágyás (például a transzszexuális férfi „nővé” akar itt válni; vagy az acrotomofília esetében az amputáltak iránti vonzalom mentén akarva amputálttá válni, melynek neve így apotemnofília; lásd: Bailey et al. [2023]). Ez a kettő nagyon hasonló, de míg az előbbinél a célpont-behatárolási hiba tárgya lehet például egy magassarkú cipő, anélkül, hogy azzá akarna válni a deviáns, addig az utóbbi esetében az azzá válás a központi elem.

Adatok fényében

A „furry”-k esetében tehát a „transzok”-hoz hasonló jelenséggel állunk szemben: a tipikus – túlnyomórészt férfi – „furry” kapcsán az említett Hsu és Bailey (2019a) tanulmánya rajzol elénk egy korrekt profilt, miszerint a megkérdezettek (n=334) „nagy többsége számolt be nem heteroszexuális identitásokról (84%) és valamilyen mértékű szexuális motivációról, ami a furry létet illeti (99%)”, tehát egy messzemenően ferde hajlamú és a „furry” létben gyakorlatilag egyöntetűen eleve szexuális vonzalmat találó csoporttal van dolgunk. Részletesebben: „A mintánkban szereplő férfi furryk közül 143 (42,8%) biszexuálisnak, 106 (31,7%) homoszexuálisnak, 53 (15,9%) heteroszexuálisnak, 9 (2,7%) pedig aszexuálisnak vallotta magát. A fennmaradó 23 (6,9%) résztvevő az »egyéb« választ választotta, és a leggyakoribb magyarázat az volt, hogy pánszexuálisnak vallották magukat.” Jellemző még rájuk, hogy a fenti befordult célpont-identitás mentén „jelentős korreláció volt az antropomorf állatként való lét fantáziája által kiváltott szexuális izgalom és a valódi állatként való lét fantáziája által kiváltott szexuális izgalom között”. Ahogy az autoginefil transzszexuálisok esetében, itt is tehát a szexuális motiváció dominál: „a résztvevők túlnyomó többsége (99,4%) valamilyen fokú szexuális érdeklődésről számolt be a furry léttel kapcsolatban, és így valamilyen fokú szexuális motivációról is egyben.” Érdekesség lehet, hogy némi megaláztatás iránti vonzalom is felbukkan köreikben. Míg a transzszexuális autoginefileknél a mazochizmus (Lawrence, 2006), addig az autoantropomorfozoofil „furry”-k esetében tehát annak egy formája, a megalázás volt fellelhető (lásd még: Brown et al., 2020).

Hsu önálló dolgozata további adatokkal szolgál, melyek szerint még a heteroszexuálisan magukat azonosítók 69,8 százaléka (és a homoszexuálisok 38,7 százaléka) is arról számolt be, hogy az antropomorf állatok esetében mindkét nemhez vonzódnak (i. m., 39. o.). A válaszadók 96,1 százaléka vallott arról, hogy a „furry” lét valamilyen szinten szexuális dolog számukra, 73,7% a virtuális vagy valós térben szexuális szándékkal ismerkedik más „furry” személlyel, míg 98,8% számára a „furry” alkotások (rajzok, animációk stb.) valamilyen  szinten szexuális jelleggel bírnak. A képeken is látható „beöltözés”, az úgynevezett „fursona” (fur = bunda, persona = személyiség) viselete 51,5% beismerése szerint önmagában is szexuális dolog. Emlékezzünk erre, ha felbukkannak a környezetünkben, vagy gyerekek körül – a többségük ezzel önmagában szexuális aktust végez, ahogy a transzszexuálisoknál is szexuális izgalommal jár a „nőként” való megjelenésük maga is.

A „furry”-k esetében az az 51,5% feltehetően magasabb érték a valóságban, de tisztában vannak ők is azzal, amit itt éppen mondtam, így a rossz reklám elkerülése végett talán egyesek nem adnak egyenes választ erre. Nem alaptalan ezt feltételezni, hiszen Hsu is megjegyzi: „Így a furryk a társadalmi megbélyegzés csökkentése érdekében esetleg meglévő szexuális motivációikat is kicsinyíthetik. Hasonló okokból óvatosak, vagy akár ellenségesek is lehetnek a szexuális motiváció lehetőségével foglalkozó médiával és kutatásokkal szemben.” (I. m., 25. o.) Hozzáteszi még Hsu, hogy a „közösséghez való tartozás” is egy fontos motiváció köreikben (amit hangoztatnak), de mivel gyakori a szexuális anyag a honlapjaikon, „a szexuális motiváció nem ritka” (uo.).

Hsu konklúziója itt is az, hogy a „furry” közösség kimeríti a befordult erotikus célpont-identitás koncepcióját:

Az 1. tanulmány erős bizonyítékot mutatott arra az elképzelésre, hogy a férfi furryket ETII motiválja. Mind az antropomorf állatok iránti szexuális vonzalom, mind az antropomorf állat szerepének fantáziája által kiváltott szexuális izgalom szinte univerzális volt ebben a mintában. Továbbá, a férfi furryk hajlamosak voltak arra, hogy szexuálisan felizguljanak, ha arról fantáziálnak, hogy ugyanazok az antropomorf állatok, akikhez szexuálisan vonzódnak, nem és faj tekintetében is. (I. m., 3–4. o.)

Bár a „furry” jelenség nincs gyakran vizsgálva a szakirodalomban, már viszonylag régen is akadtak kutatások, melyek a maiakéval megegyező karaktert mutatnak a csoport kapcsán, így ez stabilnak tekinthető. Például Gurley (2001) is a „homoszexuálisok túlsúlyáról” tett említést, rámutatva a fenti adatok által is kimutatott jelenségre, miszerint „széles körben elterjedt szexuális tevékenység volt” az általa látogatott rendezvényen. Beszélgetései között felbukkantak olyan témák, mint a bestialitás (ember és valódi állat közötti szexuális aktus vagy pornográfia), vagy az úgynevezett „crush” pornográfia (szexuális céllal készül, így most itt nevezzük annak), amiben rovarokat, illetve néha kisebb állatokat taposnak halálra nők (sokszor magassarkú cipőben vagy mezítláb fetisiszták számára) – bár nincs adat az effélék népszerűsége kapcsán „furry” körökben, a téma úgy látszik a rendezvényeiken (és a világhálón is) felbukkan…

Ami a bestialitást illeti, Osaki (2008) kérdőíves felmérése (n=5389) azt találta, hogy saját bevallásuk szerint 18,39% „zoofil” – tehát valós állatok iránt vonzódik szexuálisan. Az efféle adatok esetében a valóság feltehetően magasabb a fentebb bemutatott logika miatt, hiszen sok furry kínosan vagy agresszívan ügyelni próbál arra, hogy ne tekintsék őket zoofiloknak… Evans (2008, 17. o.) Osaki felmérésének egy korábbi verziója kapcsán arra mutat rá, hogy a válaszadók „18,1%-a válaszolt pozitívan vagy rendkívül pozitívan a zoofíliával kapcsolatban, 36,8%-uk ambivalens volt, a többség (45,1%) pedig negatívan vagy rendkívül negatívan válaszolt.” Az ambivalencia ilyen szélsőségesen deviáns dolog kapcsán önmagáért beszél, mindenesetre ebből az olvasható ki, hogy a „furry” közösségnek kevesebb mint fele ellenzi a zoofíliát – legalábbis nyilvánosan, ebben a mintában. Evans felmérése szerint továbbá a „furry” közösség 87,5 százaléka fehérekből áll (egy Evans által hivatkozott David J. Rust általi 2001-es felmérésben ez 94%); heteroszexuális volt 39% (Rust: 25%); biszexuális volt 32% (Rust: 48%); homoszexuális volt 14% (Rust: 18%); és zoofil volt 17% (Rust: 2%).

Amiről e tanulmányok nem tesznek említést, az az úgynevezett „zooszadizmus” és a „babyfur” jelenléte a közösségben. Mindkét megnevezés önmagáért beszél. Számos zooszadista (állatokat kikötözve, fájdalmasan megerőszakoló, esetenként meggyilkoló) pornográfiát előállító, vagy ismerten ilyesmit művelő személyt dokumentál és archivál például a világhálós személyekre koncentráló Kiwifarms fórumának gyűjteménye. Az osztrák zooszadista Patrick Pauger („Sephius Rivendare”) esete ismert ilyen körökben, de ezekben a napokban például az amerikai Sean Patrick Kraese („Quantum_Kitty”) ellen folyik eljárás több állat kínzása, meggyilkolása és megerőszakolása miatt (lásd a Southern Maryland News Net cikkét). Mindketten a „furry” közösség tagjai. A „babyfur” a „furry” pornográfiában csecsemők és kisgyermekekként ábrázolt, pelenkás állatfigurákra utal – tehát zoopedofília, avagy itt inkább antropomorfozoopedofília. Egy közelmúltbeli esetben a kanadai antifa és transzszexuális „babyfur” fetisiszta és rajzoló „Sophie Labelle” néven ismert aberrált egy emberi kisgyermek fényképe alapján rajzolt antropomorf pedofil fétisanyagot… Az eleve deviáns közösségben ezek minden bizonnyal kisebbséget alkotnak, és ismert az is, hogy más „furryk” kelnek ki ezek ellen, mindenesetre a közösségben nem elhanyagolható a jelenlétük.

Visszatérve az adatok világába: Bernstein et al. (2008) felmérésében a férfiak aránya 86% volt, akik „nagyobb valószínűséggel biszexuálisok vagy homoszexuálisok” a kontrollcsoporthoz képest (i. m., 206. o.). Míg a kevés női „furry” között a heteroszexuálisok aránya 58,3% volt és 41,7% biszexuális, addig a férfiaknál 28% volt heteroszexuális, 31,5% homoszexuális és 40,5% biszexuális (uo.). A szerzők hivatkoznak még egy kiadatlan 2007-es felmérésre, melynek eredményei hasonlóak voltak az övékéhez (i. m., 219. o.). Megtudjuk még, hogy a kérdőív kitöltői szerint a tipikus „furry” az átlagos főiskoláshoz képest jelentősen „rendelkezik furcsa gondolatokkal a mindennapi helyzetekben”, és némiképp jelentősebb mértékben rendelkezik „hallucinációkkal és/vagy téveszmékkel” (i. m., 208. o., 4. táblázat). A heteroszexualitás alacsony szintjéről Dotson (2017) is beszámol, akinek 2016-os adataiban ez 29,03%, a 2017-esben 14,01%.

Morgan (2008, 29. o.) disszertációja szerint – bár nem így fogalmazza meg – a közösség diszgenikus és mindezt értékként is kezeli: „A furryket a hagyományos társadalom elítélheti kövérségük, nem vonzó voltuk, »szociális esetlenségük«, fizikai fittségük hiánya, szexuális irányultságuk stb. miatt, de a közösségbe való belépéssel a furry joggal számíthat fizikai intimitásra, barátságra, státuszra és elismerésre.” Figyelmet érdemel a következő rész is: „A legtöbb megkérdezett azt állította, hogy a közösségbe való bekerülésük után új, megújult és/vagy felfokozott érdeklődés mutatkozott a homoszexuális kapcsolatok iránt.” (I. m., 44. o.) A művészi alkotásaik kapcsán arra mutat rá a szerző, hogy azok „néha nemi erőszakot és a szexuális visszaélés más formáit ábrázolják, ahol a férfi lények az elkövetők, a női lények pedig az áldozatok” (i. m., 45. o.). Rámutat még Morgan, hogy a közösség tagjai „a szexualitással kapcsolatos hagyományos erkölcsi irányelvektől is elszakadhatnak” (i. m., 52. o.), illetve „ezek az interjúalanyok gyakran hivatkoztak állati viselkedésre mint a szexuális szabadság igazolására, és gyakran az ember által a szabad szexualitásnak szabott etikai korlátokat az elnyomás és az uralom eszközeinek nevezték” (i. m., 53. o.). A már fentebb is említett öncenzúra és imázsféltés tekintetében fontos adalék, hogy a szexualitás minimalizálásával – Morgan megfigyelése szerint – az újabbak beetetése részben a cél, szexuális szándékkal itt is:

Ez a törekvés, hogy a furry szexualitásról szóló beszélgetéseket minimalizálják, valójában egy kísérlet arra, hogy a közösséget elérhetőbbé tegyék a megfigyelők számára, akik most találkoznak vele először. Sokan eleinte habozhatnak a szexuális részvételtől, de lehet, hogy jobban megbarátkoznak a gondolattal, ha már megtapasztalták, hogy mit kínál a közösség. (I . m., 56. o.)

Morgan arra is rámutat, hogy a jelmez (fursuit) a legtöbb válaszadó szerint „gyakorlatilag általános jelzője annak, hogy az egyén szexuális kapcsolatot keres egy másik furryvel. A legtöbb megkérdezett szerint a bundaruha és a fursona a vonzalom tárgya más beöltözött számára” (i. m., 59. o.). A közösségben a legnépszerűbbek a farkasok, farkaskutyák, rókák és borzok plüssállatszerű karakterei – a rókák kapcsán rámutat Morgan, hogy „a rókaszexualitásnak ez az idealizálása nemcsak a rókaruhások, hanem a közösség egészét érinti. A »yiff« kifejezés, amely egy általános kifejezés a furry szexualitás és az erotikus művészet leírására, állítólag a rókák érzékelt párzási hangjaiból ered” (i. m., 66. o.).

Ami még a jelenség közösségi részét illeti diszgenikus szempontból, Heinz (2020, 23. o.) szerint „E tanulmány eredményei alapján azt állítom, hogy a furry közösség, mivel a résztvevők életében pozitív és elfogadó térként játszik szerepet, a társadalmilag deviáns identitásúaknak is helyet biztosít, ahová tartozhatnak és ahol boldogulhatnak.” Satinsky (2016, 111. o.) erre így utal:

A férfiak öltözködésével kapcsolatos elvárások ösztönzőleg hathatnak arra, hogy több férfit vonzzanak be a furry közösségbe – a konvenció biztonságos falai létrehozzák azt, amit Denise Green és Susan Kaiser »transzformatív térnek« nevezett, vagyis egy olyan helyet, ahol az egyének kísérletezhetnek az öltözködési identitással, ami végső soron hatással van a mindennapi öltözködésre (2011). A maszkok vizuálisan elrejtik az arcot, a jelmezek pedig ugyanezt teszik a testtel, ami lehetővé teheti a férfiak számára, hogy szabadon, társadalmi elmarasztalás nélkül fedezzék fel és kísérletezzenek az öltözködéssel, a nemiséggel és a szexualitással.

Austin (2021) egyike azon szimpatizánsoknak, akik a „stigmát” igyekeznek elhessegetni a „furry” közösség felől. Szerinte a normális kultúra a rajzfilmeket a gyerekek agymosására használja, s ez ellen a „furry” pornográfia és „művészet” egy támadás: „Azzal, hogy Giffney szerint a rajzfilmet a heteronormativitásba való beidegzésre használják, a furryk inkább az ellenállás egyik formájaként használják azt, egy olyan módszerként, amellyel a valós életben a társadalmi nyomás miatt nem tudják kifejezni a szexualitásukat.” (I. m., 112. o.) Rámutat még, hogy a közösségben nagyobb a transzszexuálisok aránya mint máshol, s ezért „ez lehet az oka annak is, hogy a furry pornográfiában is rengeteg nemi kísérletezés [gender-bending] található” (i. m., 123. o.). Az alantas és negatív tulajdonságok ilyetén körkörös önigazolása és ösztökélése nem lehet kívánatos semmilyen nemzetben.

Ami a negatívumok ezen dimenzióját illeti, Simpson (2018, ii. o.) 57 országból 1249 alannyal készített felmérést, az ő adatai szerint „az öngyilkosság, a szorongás és a depresszió jelentős probléma volt a furry közösségen belül”. További mentálhigiénés adat: „A furryk aránya, akik a hangulatzavar bármely formájáról, például bipoláris zavarról vagy depresszióról számoltak be, jelentősen magasabb, mint a lakossági prevalencia: 16%, szemben a 9,5%-kal.” (I. m., 19. o.) Ehhez kapcsolódik, hogy felmérés szerint „sok furry arról számolt be, hogy korábban öngyilkosságot kísérelt meg, és hogy aggasztja őket a furry közösségen belüli magas öngyilkossági arány” (i. m., 20. o.). A szexualitást illetően a várható arányokat hozza Simpson is, miszerint a válaszadók közül heteroszexuális csak 15,8% volt (i. m., 30. o.).

Plante et al. (2023, 705. o.) szerint „az autizmus jelentős mértékben jellemzőbb a furry közösségre mint a többségi társadalom tagjaira”. A szerzők megjegyzik, hogy „autisztikus személyek kimondottan vonzódhatnak olyan közösségekhez, mint a furry” (uo.). Valóban, a megkérdezett résztvevők (n=78) 47,4 százaléka számolt be arról, hogy autizmus spektrumzavarral diagnosztizálták, további 25,6 százalék pedig nem rendelkezik diagnózissal, de hiszi, hogy autisztikus (i. m., 708. o.).

Kondicionáló külső hatások

Baileyék szerint túlnyomórészt veleszületett elemek tesznek valakit fogékonnyá az ETII tüneteire, s így a „furry” identitás kialakítására is, de egyesek a kondicionálásnak, a külső hatásoknak ennél több szerepet tulajdonítanak ezen parafília és önképzavar kialakulásában. Így tesz Pfaus et al. (2020), akik bemutatják az efféle szexuális kondicionálás tanulmányozásának eddigi eredményeit, visszamenve az úttörő Rachman (1966) tanulmányához, aki több alany segítségével azt figyelte meg, hogy ha fokozatosan és huzamosabb időn keresztül meztelen nők képével párosítják a bakancsokat, idővel a bakancs látványa maga is izgalmi állapotot okoz – tehát a pavlovi effektus, mondhatja a laikus szemlélő is. Valóban: Lalumière és Quinsey (1998) a pavlovi hatás részleges sikerességéről számol be emberekben, megjegyezve, nem túl meglepő módon, hogy „a kondicionálás hatása erősebb lehet a pubertás idején” (i. m., 251. o.). Brom et al. (2014) világosan kijelenti, hogy „a szexuális izgalom kondicionálhatónak bizonyul mind az állatoknál, mind a férfiaknál és a nőknél” (i. m., 38. o.). Jelen vizsgálatunk számára jelentős a kutatók megjegyzése: „Széles körben elfogadott, hogy az asszociatív tanulás hozzájárul mind a normális, mind a maladaptív emberi viselkedések etiológiájához. A pszichopatológia és a deviáns szexuális preferenciák és viselkedésformák is feltételezhetően kondicionálási folyamatok révén alakulnak ki” (i. m., 39. o.). Legalábbis részben. Mindennek a folyamatának neurológiai és biológiai részleteit a szerzők kifejtik (i. m., 51. o.), de ennek részletezésétől itt most eltekintek. Ami állatkísérletek eredményeit illeti, ott is jár sikerekkel a pavlovi módszer (Sparks, 2021).

Visszatérve Pfaus et al. (2020) áttekintéséhez, rámutatnak a szerzők, hogy a klasszikus Rachman-tanulmányt később Rachman és Hodgson (1968) replikálta, majd McConaghy (1970; 1974) két tanulmányában „kimutatott kondicionált erekciót heteroszexuális és homoszexuális férfiaknál, amelyet korábban erotikus videokazettákkal vagy állóképekkel párosított színes körök vagy négyzetek váltottak ki” – írja le Pfaus kutatócsoportja. Az évtizedek alatt más kutatók is jártak részleges sikerekkel különböző módszerekkel – Pfaus csapata számos ilyen tanulmányt mutat be (Kantorowitz, 1978; Letourneau és O’Donohue, 1997 stb.). Érdemes szem előtt tartani, hogy itt elsősorban nem orientáció, hanem vonzalom kialakulásáról beszélünk, tehát parafíliákról, fétisekről. Ezeknek a könnyebb kondicionálhatóságát Pfaus csoportja is hangsúlyozza. A szerzők ugyanakkor nem szállnak vitába Hsu és Bailey ETII-magyarázatával a „furry” jelenség kapcsán, ahogy Bailey és Hsu (2019b) is elfogadja, hogy a kondicionálás játszhat szerepet, de szerintük kicsit.

Hoffmann (2017) 20 tanulmányt említ, melyek bizonyítékkal szolgálnak a szexuális kondicionálhatóságot illetően, megjegyezve, hogy „A szexuális kondicionálást férfiaknál és nőknél egyaránt kimutatták, az ilyen kondicionálást különböző laboratóriumokban megismételték, és úgy tűnik, hogy az ilyen tanulás a pavlovi szabályokat követi”, illetve a „furry” személyek érzelmi problémáinak kapcsán érdekes lehet, hogy „egyes bizonyítékok azt mutatják, hogy a szorongás elősegítheti a szexuális kondicionálást” – írja a szerző. Szintén fontos ezzel összefüggésben, hogy „a legújabb kutatások kimutatták, hogy a kondicionáló folyamatok szerepet játszhatnak a kényszeres szexuális viselkedés kialakulásában” – tudjuk meg.

Szexuális kondicionálásra példa még a női nemi szerv borotválása is valamilyen szinten. Erre találunk példát a távoli történelemben is, de alapvetően az 1970-es évektől a közelmúltig alapvetően átformálódott ez a szokás a nők (és kisebb mértékben a férfiak) körében, attól függetlenül, hogy ők maguk miként állnak a pornográfiához, a szokás maga ugyanis normalizálódott és népszerűsödött, kulturális jelenséggé vált idővel – annak ellenére, hogy mindebben a pornográfia törte az utat (Ramsey et al., 2009). A különbség jelenlegi témákhoz képest, természetesen, hogy míg ez utóbbi trend nincs különösebb hatással a társadalom életére, addig szexuális degeneráltságok és zsákutcák normalizálása – egy amúgy is alacsony születésszámú fajta esetében – csak a szakadékot mélyíti alattunk, mely felett egyensúlyoznunk kell már így is sok veszedelemmel küszködve. Ami az ellenállást illeti, iránymutató lehet Ricoy-Cano et al. (2020) tanulmánya idősebb emberek kapcsán, azt találva, hogy kulturális és hitbéli keretek viszonylagos védelmet nyújthatnak az efféle kondicionálás ellen. Ahogy a kulturális normalizálás kifejti saját hatását, úgy a stigmatizálás, normális keretek dominanciája segítheti az embert abban, hogy pszichés immunrendszere ne adja át az irányítást a káros behatásoknak.

Fontos ez azért is, mert a fősodratú médiában (vagy akadémián: az itt bemutatott tanulmányok zöme nyíltan a stigmatizáció ellen irányul) megfigyelhető a „furry” aberráció olyan jellegű normálisként való beállítása, ahogy azt a rokon transzszexuálisoknál is láthattuk már. Jellemzően az ezek miatti természetes ellenszenv kerül inkább patologizálásra mint valami „fóbia”, míg ez az aberráció a társadalmi elvárások alóli felszabadulás, önmegvalósítás szinte hősies megjelenése. Lásd például: Vice Media, Rolling Stone, CNN, National Geographic, NBC News és egyebek…

Téveszmék ideológiai kerete – vagy annak hiánya

Csak részben helytálló az az esetleges benyomás, miszerint ezek a személyek állatnak képzelnék magukat. Bár logikusnak tűnik ez a szemlélet, hiszen mind a valós életben a „fursona” jelenséggel, mind főleg a világhálós virtuális térben mint antropomorf élőlények, úgy jelenítik meg magukat – de mindennek ugyanaz a pszichoszexuális logikája, mint a transzvesztitizmusnak (versus az úgynevezett „transzneműség”): ahogy a nőnek öltözött transzvesztiták abban találnak szexuális izgalmat, hogy nőként mutatják – és látják – magukat, ez egy szexuális parafil izgalmat előidéző önmegjelenítés, nem tulajdonképpeni téveszme. Ezzel szemben a magukat patologikus önképzavarból kifolyólag ellenkező neműeknek valóban hívők egy mélyebb dimenziója a transzvesztitizmusnak (például az úgynevezett „drag queen”-ek transzvesztiták, jellemzően nem hiszik magukat nőknek; lásd még: Lawrence, 2013, 11. fejezet). Jelenleg az figyelhető meg, hogy a „furry” szubkulturális térben nincs jelentős mértékű valós önképzavar – de ott van az ennek potenciálisan utat törő parafil perverzió. A kialakulófélben lévő téveszme ugyanis már jelentős mértékben fellelhető, de még csak a vágyakozás szintjén toporog.

Bernstein et al. (2008) kérdőívében arra a kérdésre, hogy magukat „100 százaléknál kisebb mértékben” tartják-e embernek, a „furry” válaszadók (n=214) 46,3 százaléka felelt igennel, míg arra a kérdésre, hogy „ha lehetséges lenne 0 százalék emberré válni” megtennék-e, a válaszadók (n=206) 40,8 százaléka felelt igennel (i. m., 213. o.). A válaszadók 23,9 százaléka számolt be emberi testükkel kapcsolatos kellemetlen érzésekről, míg 29,2 százalék szerint ők egy valamilyen „nem emberi faj emberi testbe zárva” (i. m., 214. o.). Hsu felmérése szerint a válaszadók (n=334) 12 százaléka vélte úgy, hogy ők egy más, nem emberi faj, vagy állatfajta, illetve 15,6 százalék gondolt már arra, hogy műtét útján változtatják külsejüket más faj vagy állat kinézetéhez hasonlóra (Hsu, 2019, 38. o.). Brown et al. (2020, 7. o.) arra mutatott rá ezzel kapcsolatban, hogy a válaszadóik 68,6 százaléka „számolt be szexuális izgalomról annak a gondolatnak vagy fantáziának kapcsán, hogy ők valós állatok” és 11,6% „fizikai változtatásokat kívánt végrehajtani, hogy jobban hasonlítsanak egy állatra, vagy úgy működjenek, mint egy állat” (i. m., 7–8. o.). Mindebből az tűnik ki, hogy komoly szinten kidolgozott ideológiai keretek nélkül a vágy és inger fellelhető, de nem válnak ezek megszilárdult hitté. (A „transz” normalizálása mentén már felvetésre került évekkel ezelőtt a nem emberi „faji identitászavar” koncepciója a „furry” egyedek kapcsán Bernstein et al. fenti anyagában.)

Michael Bailey, arra reflektálva, hogy miért nem tekintik magukat ezek a személyek valóban állatnak, ha amúgy Baileyék szerint az alapvető mechanizmus a „transzokhoz” hasonló, vagy azzal megegyező, úgy vélekedett, hogy „senki nem mondja azt (még) a furryknek, hogy ők valójában férfi testbe zárt rajzfilmállatok”. Ezek szerint tehát Bailey is fontos szerepet lát a kulturális kondicionálásban – mivel kulturálisan és teoretikus értelemben (még) nem alakult ki egy logikai racionalizálása annak, hogy egy ember miként lehet antropomorf állat (ahogy dominánsan zsidó ideológusok által már kifejlesztésre került ennek a „miként lehet egy férfi valójában nő” narratívája a teoretikai és tudományosnak bemutatott területeken egyaránt), így ezek a furry fetisiszták még nem írták felül explicit mechanizmusokkal azt a pszichológiai implicit modult, ami ellenáll egy efféle téveszmének (MacDonald, 2008). Megmaradtak eddig „csak” a parafil aberrációnál részleges tévképzetekkel.

Amennyiben egy ilyen teoretikai dimenzió is kialakul, illetve elterjed, várhatóan egyesek – az ún. „transzneműek” mintájára – meggyőzik majd magukat efelől, s így szociális-kulturális identitáscsoportok formájában normalizálódik ez is, ahogy a mai „transzgyerekek” jelenségében ezt felfedezhetjük, melynek alapjai az akadémiai és értelmiségi aktivisták munkássága, akik sikeresen rajzolták meg azokat a kereteket, melyek között ez „lehetséges”, majd a fősodratú média és akadémia segítségével egy fentről-lefelé irányuló hatás révén a kulturális és politikai térben is tematizálódott mindez. Egyelőre a „furry” személyek kapcsán csak halványan látható ez, de Bernstein adatait véve alapul, az inger adott. Alantas ideológusok kifejleszthetnek egy pszichés ösvényt az efféle önmegtévesztéshez ezen eleve nem stabil emberek számára. Ne lepődjünk meg, ha 5–10 év múlva majd „fajátalakító műtétek” lesznek terítéken, állatias külsőt adva érzelmileg labilis és szexuálisan beteg fetisisztáknak, hogy ezzel „segítsenek enyhíteni” a bennük kialakult stresszt (ami a mai „nemátalakító” műtétek racionáléja), miközben „antropomorfóbia” miatt a normális embert üldözik majd. Mindez tehát egy újabb frontja a posztmodern dekonstruktivizmusnak, mely eredendően aláássa a hagyományos alaptételeket – például azt, hogy az ember ember, a férfi férfi… A szexuális dimenzió – és annak frusztrációi – ismét termékeny táptalajt biztosíthatnak a civilizációs hanyatláshoz, amennyiben nem áll annak útjába semmi, ami kreatív keretek között tarthatná az egyébként hasznos szexuális energiákat ehelyett a nárcisztikus dagonya helyett.

Hsu (2019, 38. o.) felmérése itt ismét sokatmondó lehet, kérdőíves adatai szerint ugyanis, azt kutatva, hogy miként váltak az alanyok „furry”-vé, a válaszadók (n=308) 41,2 százaléka eleve antropomorf állatos pornográfia után kutatott a világhálón, náluk talán magától vagy nem egyértelmű forrás hatására alakult ki ez az aberráció. Itt ugyanakkor a válaszadók egy nem meghatározott részének válasza volt az, hogy „furry pornót talált”, tehát ez a csoport sem teljesen mentes a külső behatástól, de ez főleg arra a csoportra jellemző (30,2%), akik „felfedezték vagy hallottak a furry közösségről művészi alkotások, történetek vagy internetes bejegyzések útján”. A válaszadók egy további 11,4 százaléka „úgy vált furryvé, hogy barátai megismertették vele ezt a témát vagy közösséget”. A fennmaradó válaszadók felelete túl határozatlan volt („az internet” miatt), de itt is külső befolyás látható.

Ha gyerekként egy ilyen szubkultúra szippantja magába az instabil fiatalt, könnyen válhat az egy életre aberrálttá vagy nyomorulttá – lásd az úgynevezett gyors kialakulású nemi önképzavar (rapid-onset gender dysphoria) esetét, melynek alanyai messzemenően tinilányok, akik így gyakran meddővé vagy megcsonkított roncsokká válnak, amint arról részletesebben beszámoltam korábban. A „transz” jelenség normalizálása és a hatalmi berendezkedés általi segítése nem csak a transzszexuális aberráltakat emelte fel és gyarapította számukat, de ennek hozományaként kialakított egy külön alcsoportot is – sőt, annak az alcsoportnak már van egy „detransz” nevű ellencsoportja, melyet azok tesznek ki, akik legalábbis részben észhez tértek ugyan, de életre szóló beavatkozásaik tüneteivel küszködnek továbbra is. Ironikus módon most ismét „önképzavar” a részük, de ezúttal nem érzelmi problémák, hanem az orvosi kísérletezések miatt… Jól illusztrálja ennek az újabb csoportnak az esete a kondicionálás és kulturális-akadémiai háttér fontosságát, azok veszélyeit. Ezért is szükséges a „furry” jelenséget is a lehető legnagyobb szigorral eltiporni a legyintés vagy nevetés helyett, mielőtt az is olyan szintre duzzad, mint a „transz” jelensége tette.

A fentiek talán már folyamatban vannak, mert a „furry” jelenségnek mind ideológusai, mind akadémiai mosdatói léteznek, bár egyelőre nem olyan hévvel és minőségben, mint az a genderelmélet kapcsán volt látható. A jövő viszont még hozhat olyat is… Michael Bailey, Ray Blanchard és egyéb, az erotikus célpont-behatárolási hiba, illetve befordult erotikus célpont-identitás teóriáit kidolgozóknak talán leghevesebb kritikusa, s ezzel együtt a „furry”-félék, transzszexuálisok, parafíliák és aberrációk egyik kiemelkedő normalizálója például a zsidó Charles Moser szexológus, aki – gyakran a parafíliák megbélyegzőnek ítélt koncepcióját is elutasító, azokat normalizáló zsidó társával, Peggy J. Kleinplatz szexológussal – előszeretettel támadja az efféle kutatásokat, de amint Bailey (2022, 481. o.) megjegyezte egyik válaszában: „Természetesen sem Moser, sem [egyéb kritikusai] Serano, sem Veale nem végzett az elméletet fenyegető empirikus kutatásokat”. Jellemzően elméleti csűrés-csavarás várható tőlük, adatok kevésbé. Röviden: Bailey, Hsu, Blanchard és társainak álláspontja szerint az autoginefília, illetve jelen témánk tárgya, az autoantropomorfozoofília egy deviancia, egy pszichoszexuális korrumpálódásból eredő célpont-behatárolási hiba – bár ők liberálisként és/vagy a jelenlegi akadémiai deviánspárti keretek között sosem fogalmaznának ilyen világosan, munkásságukból alapvetően ez olvasható ki. Támadják is őket emiatt, hiába jegyzik meg rendszeresen (és talán őszintén), hogy mindennek a megértésével a szexuális kisebbségeket akarják segíteni… Az efféle támadások és ellenszél egyik oszlopos karaktere Moser. (Ismét: Bailey és Hsu nyomdokain Pfaus et al. [2020] a fetisiszta kondicionálást is fontos elemnek véli a belső „hiba” mellett.)

A kulturális hagyaték elferdítése

Egyesek azzal igyekeznek normalizálni a „furry” jelenséget, hogy kiszámítható és meglehetősen álnok módon a történelemben megfigyelhető, különböző kultúrákban fellelhető ember–állat szimbolikus és rituális, avagy spirituális felbukkanási formákra apellálnak, mondván, lám, mindenféle primitívebb vagy emelkedettebb kultúrában és népművészetben ott vannak mindezek, így a mai szexuálisan aberrált, autisztikus, ilyen-olyan komorbid tünetekkel rendelkező biszexuális „furry” figura egyfajta modern sámán, esetleg egy Kentaur, netán Minótaurosz… Ilyen kísérletet tesz Austin (2023, iv. o.) is egy poszthumanista szempontból azzal a nyílt céllal, hogy „bemutassa, hogy a furry közösség negatív médiaábrázolása tévesen patologizálta a furryket deviánsként” – olvashatjuk az Absztraktban. Ugyanott azt is megtudjuk a fiatal szerzőtől, hogy „Ez nem teljesen új koncepció, hiszen számos kultúrában, például az ausztrál őslakosoknál, az amerikai őslakosoknál és másoknál is előfordul az állati identitás valamilyen formája, és mind az angol, mind a japán folklórban vannak olyan emberekről szóló történetek, akik valójában állatok. A modern nyugati társadalomban azonban a szellemállat vagy állati identitás birtoklása néha inkább társadalmi devianciának, mint vallási vagy totemisztikus sokféleségnek minősül.” De természetesen a „furry” személyek nem totemisztikus vagy vallási karakterek, hanem szexuálisan aberráltak, amint az itt bemutatott számos tanulmány adatai egybehangzóan azt mutatják – beleértve Austin dolgozatát, aki maga is azt találta, hogy a válaszadók (n=1020) közül 29% heteroszexuális, 21% homoszexuális, 30% biszexuális, a többi „pánszexuális”, „demiszexuális” és „aszexuális” vagy „egyéb” (i. m., 80. o.), nem beszélve arról, hogy maga a „furry”, tehát autoantropomorfília (annak heteroszexuális változatában is) egy szexuális aberráció, tekintsük azt kondicionált fétisnek, vagy erotikus célpont-behatárolási hibának.

Láttunk már hasonló összemosási kísérletet a transzszexuálisok kapcsán is, például a samanisztikus múlttal rendelkező népek esetében igyekeznek egyesek arra a tiszteletteljes érzelmi szálra hatni, amit az ember érezhet ősei iránt, rámutatva, hogy egyes táltosok/sámánok néha révületeikkor „átalakultak nőkké”. Ez félrebeszélés, hiszen a táltos azért aggat magára tollat, mert nem madár, agancsot, mert nem szarvas, így ezzel olyat idéz jelképesen meg, ami nem ő, s így ő nem is nő, de révületével hátrahagyja emberi és pillanatnyi létét. Nem emberi voltában válik nővé, és nem hiszi magát emberként nőnek, ahogy az az úgynevezett „transzneműség” alapja. A neves néprajzkutató Diószegi Vilmos, aki együtt is élt közép-ázsiai törzsekkel, dokumentál neurotikus sámánokat ugyan, de még a rituálisan esetlegesen „nővé válók” kapcsán is azt írja, hogy az ilyen „megtartja férfifoglalkozásait, például vadászik, rénszarvast legeltet, viselkedése minden tekintetben, szexuálisan és társadalmilag is férfias” (Diószegi, 1998, 99. o.), illetve rámutat, hogy megfigyelései és ismeretei alapján a homoszexualitás gyakorlásáról amúgy „nincs adat” (i. m., 60. o.). Hovatovább: „egyes esetekben konkrét mitikus személlyel való azonosulás rejlik a rituális nemi átváltozás mögött” (Diószegi és Hoppál, 1978, 38. o.), tehát nem „nővé válik” a sámán ilyen esetekben, inkább egy adott személlyé, aki éppen nő (ha éppen nem madár, ló vagy szarvas stb.). Érdemes ehhez hozzáfűzni, hogy jellemzően a táltos-sámán révülése a közösség érdekét szolgálta, például gyógyító szándékkal (lásd: i. m., 128. o.), így összemosni ezt az öncélú perverzek fétisével egy további dimenziója az aljasságnak.

A civilizációs összecsapás harctere ez is

A fentiekben ismertetett jelenség problematikája világos tehát. Egyesek reflexből talán a zoofília normalizálásától tarthatnak a „furryken” keresztül, ami lehetséges veszély, hiszen ha egy jelentős mértékben zoofil és eleve aberrált közösség (egy újabb az eddigiek mellett) elnyeri a domináns kultúra elismerő pecsétjét, hozza az magával mindazt, amit képvisel – és amint láthattuk, a „furry” jelenség a posztmodern (akár poszthumanista) identitás és szexualitás képviselője, melyen belül a még eddig nem teljesen aberráltak is abba az irányba tolódnak tovább. Ez felveti a probléma másik, bár szorosan kapcsolódó oldalát is: amennyiben a frusztrációk és ingerek ilyen degenerált irányba húzódnak, a nemzet (és fajunk) egészére van az negatív hatással. Nem rendelkezünk olyan luxussal, hogy legyintsünk, hiszen neoliberális korszakunk számos korrozív hatása már így is marja szét fajtánkat, így annak minden megnyilvánulását vissza kell verni.

Többször kifejtettem, például legutóbb a pszichoanalitikai vonulatok keretei között Erich Fromm és társai kapcsán (főleg írásom negyedik és ötödik részeiben; de lásd még Herbert Marcuse, Wilhelm Reich és mások kapcsán kifejtett elemzésemben máshol is), hogy azok a freudi elvek mentén a szexuális aberrációk normalizálásában a nemzeti („fasiszta” stb.) tendenciák gyengítését, aláásását látták, helyesen. Most itt egy eddig – legjobb tudomásom szerint – még máshol nem ismertetett elmélkedéssel szemléltetném mindezt, nem más, mint Theodor W. Adorno, a Frankfurti Iskola egyik legkiemelkedőbb alakjának tollából. A Max Horkheimernek véleményezésre elküldött és a frankfurti Goethe Egyetem archívumában megőrzött 1962-ben írt 29 oldalas esszévázlatában a zsidó teoretikus így fejti ki a fenti elemzésem tulajdonképpeni lényegét – ellentétes szemszögből:

Ez szükségessé teszi, mindezek ellenére, hogy ismét foglalkozzunk a szexuális tabukkal és a szexuális joggal, nemcsak az áldozatokkal való feltehetően tehetetlen szolidaritásból, hanem annak a gondolatnak a tükrében is, hogy mit okozhat az integrációval való egyre nagyobb csapdába esés. Valószínűleg tartósan táplálni fogja a tekintélyelvű, a totalitárius kormányokat követni kész karakterek tárházát, bármilyen fajtájúak is legyenek azok. A „Tekintélyelvű személyiség” [könyv] egyik legkézzelfoghatóbb eredménye az volt, hogy az olyan karakterstruktúrával rendelkező személyeket, amely totalitárius követőkké hajlamosítja őket, különösen gyötrik a szexuálisan deviánsnak tartott személyek elleni üldözési fantáziák, általában a vad szexuális elképzelések, amelyeket önmaguktól elutasítanak és külső csoportokra vetítenek ki. A szexuális tabuk abba a szubjektív-objektív szindrómába tartoznak, amelynek révén a nemzetiszocializmus nyilvánvalóan depolitizált formában él tovább. A maga órájában politikailag is konkretizálódhat. Rendszerben rejlő, s ugyanakkor feltűnésmentes, a demokráciára ez ma sokkal károsabb, mint a neofasiszta ligák, amelyeknek egyelőre sokkal kisebb a rezonanciája, sokkal kevesebb a reális és pszichológiai erőforrása. (Adorno, 1962, 4–5. o.)

A szexuális kontroll miatt kialakult neurózis kivetülése az az önkényuralmi karaktervonás, mely tömeges támogatást szolgáltathat egy lappangó nemzetiszocialista vezetőnek vagy mozgalomnak – Adorno szerint, Freud után szabadon. Természetesen a szexualitás normalitásának keretei nem torzulást, hanem önfegyelmet eredményeznek, s mindez nem egy képmutató projekció, hanem kreatív energia, amint azt Joseph D. Unwin (1934) részletesen szemléltette klasszikus művében (lásd korábbi írásomban). A szexuális „felszabadulás” eredménye pont az a degenerálódás, amit az elmúlt évtizedekben figyelhettünk meg, és aminek egy újabb kiváló tünete ez a „furry” jelenség – és amint azt megismertük fentebb, egy tipikus „furry” karakter a tipikus neoliberális „LMBTQP”-karakter is egyben: nemzetellenes, „queer” vagy „transz” vagy „pánszexuális”, érzelmileg labilis, perverz és mélyen öncélú, az ingerek szolgája, hiszen nem rendelkezik karakterformáló „kontrollal”, világa a kéj és kéjvágy között vegetál – a „furryk” esetében még egy nyílt infantilizmussal is párosulva. Ettől a karaktertől bizony nem kell az Adorno-féléknek tartania, az ilyen tömeg nem fogja a nemzetiszocializmust hatalomra segíteni, és ha meg is marad viszonylag kicsinek, akkor is kiharap annyit a jobb sorsra érdemes nemzet testéből, hogy az tovább gyengüljön és bomoljon ezzel is… Ez itt a lényeg.

Így töpreng feszengve a téma kapcsán Adorno írása folytatásában például azon, miként „integrálja” a gyermek szülei (és így nemzete) értékeit:

Freud korszakában ezek [a szexuális tabuk] a tekintély prekapitalista vagy nagypolgári formáihoz, a nukleáris család patriarchalizmusához, az apa általi elnyomáshoz, annak következményéhez, kényszerítő jellegéhez és a hozzárendelt anális szindrómához igazodtak. Természetesen az a társadalmi belátás, hogy a szuperstruktúra lassabban fordul át, mint az alstruktúra, a pszichológia számára is megőrzi igazságát. Az egyéni psziché tudati és tudattalan élete a valóságos társadalmi folyamatok fölényéhez képest másodlagos, ha úgy tetszik: szuperstruktúra. A kollektív erők között, amelyek az egyéni apai tekintély helyét átvették, ahogyan azt már Freud is látta a „Massenpsychologie und Ich-Analyse”-ban, az apa-imágó folytatódik. Azóta azonban a társadalmi hatalmi struktúrában változások történtek, amelyek legalábbis a szexuális tabuk konkrét formáját érintik. A genitális szexualitás, amely ellen a kasztráció hagyományos fenyegetése fordul, már nem támadási pont. […] Az olyan antropológiai vonások, mint a fiatalok konkrétsága, a képzelet elszürkülése, a túlnyomórészt adott körülményekhez való ellenállás nélküli alkalmazkodás, olyan aspektusokkal rendelkeznek, amelyek tökéletesen illeszkednek a szexuális tabuk új formájához. A freudi elmélet szerint a szexualitásnak a civilizációban elfogadott és uralkodó nemi formája nem természetes, ahogyan azt oly előszeretettel tévesen hiszi, hanem egy integráció eredménye. Ebben a társadalmi alkalmazkodás kényszere alatt a gyermek részösztönei a család közvetítésével egyesülnek, hogy a szaporodás társadalmi célját szolgáló egységes célt alkossanak. (I. m., 5–6. o.)

A család, s a gyermek szüleinek értékeit elfogadó hajlama Adorno számára a fenti logika mentén veszélyforrás, s így patologizálásra szorul – mellyel szemben a deviancia pedig normalizálásra.

A „furry” jelenség a fentiek fényében tehát egy arconcsapása a normalitásnak – egy újabb ütés a sok mellett, hiszen többfrontos támadás része mindez, és akik népszerűsítik, vagy csak megtűrik, részei ennek. Üt, rúg, mar, mérgez, rombol, torzít mindent, amit ér a posztmodern dekonstrukció, a szexualitást, nemet, önképet, nemzetet, a világot magát, lerángatva mindent, ami kiemelkedő, ami felemelő – le a mocsárba. Ideje van annak, hogy a normalitás már ne csak az ütéseket számolgassa, hanem vissza is üssön, mert míg a mérgezés elemzése alapvető fontosságú, addig ellenállás nélkül az terjed tovább. Lám, immár Pécsen is vonulnak deviánsok például, még az állítólag nemzeti irányítás alatt álló Magyarországon is. A rothadás alapvető természete pedig, hogy az magától nem áll le, nem gyógyítja meg önmagát, inkább felemészt, amit csak tud.

Nem ártalmatlan viccelődőkkel, hanem fetisiszta deviánsokkal van itt dolgunk, ahogy a szivárványzászló kapcsán sem a szivárvánnyal. A hagyományos ember – és itt európai ember – karakterének ellenségei minden szögből, sokféle stratégiával lépkednek céljaik felé. Ez a folyamat magától nem fog megállni, csak aktív ellenállással lehet ellene tenni.

Hivatkozott irodalom:

Az orvosi eskü és az emberi méltóság kötelezte a magyar orvost az LMBTQPI személyek tájékoztatására

(Kuruc.Info nyomán Szent Korona Rádió)