„A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút Létre irányul, a vallás nyelvén: az örök életre. A zsidó legmélyebben azért semmi, mert semmiben sem hisz.” – Otto Weininger szavai a Nem és Jellem című művéből. Az előző részletben a zsidó motivációról volt szó, ezúttal a zsidó filozófiai „mélységén”, az angolokkal való hasonlóságán, valamint a humor és az erotika szembenállásán lesz a hangsúly.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Ahogyan hiányzik a zsidóból […] a „gyökeres jó” és a gyökeres rossz”, úgy a zsenialitással együtt hiányzik belőle az emberi, férfi természet gyökeres butasága is. Az intelligenciának az a sajátos fajtája, amely a zsidónál[…] megvan, természetesen egyrészt csak a nagyobb önzéssel együtt járó nagyobb éleslátása jelent; másrészt ez a zsidónak[…] bármely, tetszés szerinti külső célhoz való végtelen alkalmazkodó képességén alapul, amelyet válogatás nélkül felhasználnak, mert az érték őseredeti mértékét, a célok birodalmát nem hordozzák szívükben. Ezért vannak nekik zavartalanabb természetes ösztöneik, amelyek az árja férfiban nem úgy jelentkeznek, mint a zsidóban, és az árját nem segítik tovább, ha intelligenciájának érzékfeletti része elhagyta.
Itt van helye megemlékezni a zsidók és az angolok közötti hasonlóságról, amelyet Wagner óta gyakran hangsúlyoztak. Nyilvánvaló, hogy valamennyi germán nép közül az angolok mutatnak bizonyos rokonságot a szemitákkal. Az angolok orthodoxiája, a Sabbath pihenőnap szigorúan szó szerint való értelmezése erre mutat. Az angolok szigorú vallásosságában nem ritkán képmutatás, aszkézisükben nem kevés prüdéria van. Az angolok[…] sem zenében, sem vallásban soha nem voltak kiemelkedők; lehetnek vallástalan költők – akik nagyon nagy művészek nem lehetnek ugyan – de nincsenek vallástalan zenészek. Ezzel függ össze az is, hogy miért nem volt az angoloknak jelentékeny építészük és soha egy kimagasló filozófusuk sem. Berkeley, Swifthez és Sterne-hez hasonlóan ír nemzetiségű, Erigena, Carlyle és Hamilton, Burns-szel együtt skótok. Shakespeare és Shelley, a két legnagyobb angol, még nem jelentik az emberiség csúcsait, és távolról sem érnek fel Michelangelóig vagy Beethovenig. Ha mármost az angol „filozófusokat” tekintjük, akkor azt látjuk, hogy a középkor óta mindig éppen belőlük indult ki a reakció minden mélység ellen: William of Occamtól és Duns Scotustól kezdve Roger Baconon és névrokonán, a kancelláron át, a Spinozával annyira rokon Hobbesig és a sekély Locke-ig, egészen Hartaley-ig, Pristley-ig, Benthamig, a két Millig, Lewes-ig, Huxley-ig, Spencerig. Ám ezzel már fel is soroltuk az angol filozófia legfontosabb neveit, mert Adam Smith és David Hume skótok voltak. Soha ne feledjük, hogy a lélek nélküli lélektan Angliából érkezett hozzánk! Szorgalmas empiristaként, a gyakorlat és az elmélet reálpolitikusaként, az angol ember lenyűgözte a németet, de az angolok jelentősége a filozófiában ezzel ki is merül. Nem volt még valóban mély gondolkozó, aki az empirizmusnál megállt volna; és nem volt még angol, aki az empirizmuson önállóan túl tudott volna jutni.
Mindazonáltal nem szabad az angolokat a zsidókkal összetéveszteni. Az angolokban sokkal több transzcendens van, mint a zsidókban, csakhogy értelmük a transzcendensről az empirikus felé, és nem az empirikusról a transzcendens felé irányul. Máskülönben az angolok nem lennének olyan humorosak, mint amilyenek, míg a zsidóból hiányzik a humor, sőt a szexualitás után ő maga a viccek leghálásabb tárgya.
Jól tudom, hogy milyen nehéz probléma a nevetés és a humor; olyan nehéz, mint minden, ami kizárólag emberi és nem állati is, oly nehéz, hogy Schopenhauer semmi helyeset és maga Jean Paul sem tudott egészen kielégítőt mondani erről a tárgyról. Először is a humorban sokféle dolog rejlik: némelyek a humort a másokkal vagy magunkkal való részvét finomabb formájának tekintik; de ezzel még nem mondtunk semmi olyat, ami kizárólag a humorra volna jellemző. A humorban kifejezésre juthat „a távolság tudatos pátosza” – a teljesen pátosztalan embereknél; de ezzel sem nyertünk semmi döntőt a humorra nézve.
Számomra úgy tűnik, hogy a humor leglényegesebb része az empirikus valóság túlzott hangsúlyozása azért, hogy éppen ezáltal világosabban megmutassa azt, hogy az empirikus mennyire nem fontos. Alapjában véve minden nevetséges, ami megvalósul; és ezen alapszik a humor, így ez az erotika ellentéte.
Az erotika egybefogja az embert és a világot, és mindent a célra irányít; a humor éppen az ellenkező irányba mozgatja ezeket, minden szintézist felold azért, hogy megmutassa, milyen a világ tónusok nélkül. Azt mondhatnánk, hogy úgy viszonyul egymáshoz humor és erotika, mint a polarizált és a nem polarizált fény.
Az erotika a határoltból a határtalanba igyekszik, míg a humor a határolton telepszik meg, csak azt tolja a színpad előterébe és lemezteleníti, mivel minden oldalról megnézi. A humorista nem vágyik az utazásra (vö. 11. fejezet); csak benne van meg a kicsi iránti érzék, és csak ő vonzódik a kicsi felé; birodalma sem a tenger, sem a hegy: az ő területe a síkság. Ezért keresi fel szívesen az idillt, és elmélyed minden sajátos dologban: de mindig csak azért, hogy az egyes dolog helytelen viszonyát a Magánbanvalóhoz (Ding an sich) leleplezze. Nevetségessé teszi az immanenciát azzal hogy a transcendenciától teljesen elhatárolja, miközben ez utóbbit egyetlen egyszer sem nevezi meg. A vicc az ellentmondást a jelenségeken belül keresi meg, a humor még nagyobb csapást mér rá, midőn önmagában zárt egésznek tünteti fel, mindkend azt mutatja meg, hogy mi minden lehetséges, és ezzel kompromittálja legalaposabban a tapasztalati világot. A tragikum ellenben azt tárja fel, ami örökké lehetetlen, és így a komikum és a tragikum – mindegyik a maga módján – tagadja az empiriát annak ellenére, hogy egyik a másik ellentétének látszik.
A zsidónak – aki nem az érzékfelettiból indul ki, mint a humorista, és nem az érzékfelettihez akar eljutni, mint az erotikus – nem érdeke, hogy az adott valóságot kevesebbre értékelje, ezért az élet az ő számára sohasem válik csalóka játékká, soha őrültek házává. Mivel a humor magasabb értékeket ismer azoknál, amelyeket a konkrét dolgok hordoznak, csak ezeket az értékeket ravaszul elhallgatja, így a humor lényegét tekintve türelmes; a szatíra, a humor ellentéte, lényege szerint türelmetlen és ezért jobban megfelel a zsidó[…] tulajdonképpeni természetének. A zsidók[…] mindig humortalanok, viszont szeretnek gúnyolódni. Mivel a szatíra türelmetlen, ez teszi a legkönnyebben lehetetlenné az embert társaságban. A humorista, aki meg tudja akadályozni, hogy a világ apróságai és kicsinyességei őt és a többi embert komolyan aggasztani kezdjék, minden társaság legszívesebben látott vendége. Mert a humor, mint a szeretet, hegyeket mozdít el az útból; a humor az a viselkedés, amely a szociális életet, azaz a magasabb idea alapján való közösséget érdemben előmozdítja. Ezért a zsidó nem társadalmi hajlandóságú, az angol ellenben nagymértékben az.
A voltaképpeni zsidó lény megismerését a zsidó vallástalansága révén lehet legmélyebben feltárni. E helyütt nem vizsgálhatjuk meg a vallás fogalmát, úgyhogy vallás alatt indoklás nélkül – amely szükségképpen nagyon hosszú lélegzetű lenne és a témától messzire vezetne – értsük mindenekelőtt minden öröknek, az emberben lévő, az alacsonyabb élet tényeiből soha le nem vezethető és soha ki nem mutatható örök életnek az ember által való igenlését. A zsidó a hitetlen ember. A hit az embernek az a tette, amely által a Léttel viszonyba kerül. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút Létre irányul, a vallás nyelvén: az örök életre. A zsidó legmélyebben azért semmi, mert semmiben sem hisz.
A zsidó semmit nem tart valódinak és vitathatatlannak, szentnek és sérthetetlennek. Ezért mindenütt frivol és mindennel viccel; nem hiszi el egyetlen kereszténynek sem a kereszténységét, nem is beszélve arról, hogy a zsidónak elhiggye kikeresztelkedése őszinteségét. Ám a zsidó nem valóban realista és semmiképpen nem igazi empirista. A korábbi tételeken, amelyek részben H. S. Chamberlainéhez csatlakoznak, itt kell a legfontosabb megszorításokat eszközölni. A zsidó voltaképpen nem immanentista, mint az angol tapasztalati filozófus, mert a tiszta empirista pozitivizmusa hisz abban, hogy minden emberileg lehetséges tudomány lezárható az érzékelhetőség határainál, reméli az egzakt tudomány rendszerének beteljesedését. A zsidó azonban a tudásban sem hisz, és ennek ellenére egyáltalán nem szkeptikus, mert a szkepticizmus igaz voltáról is éppoly kevéssé van meggyőződve. Ezzel szemben áhítatos törődés lebeg még egy olyan teljesen metafizikátlan rendszer feket is, amilyen például Avenariusé, sőt mintha még Ernst Mach relativisztikus nézetei fölé is vallásos áhítat terülne. Lehet, hogy az empirizmus nem mély, azonban ezért még nem nevezhető zsidónak.
(Részlet Otto Weininger Nem és jellem c. művéből 260-264.oldal)