Nehezen fogadjuk el, ha valaki bármilyen jogcímen beleszól az életünkbe. Még akkor is, ha az az illető rendőr, orvos vagy pap. A tekintély mára egy rossz csengésű szóvá változott. Vajon a mai ember miért gondolja magáról, hogy úgy tökéletes, ahogy van és nincs szüksége segítségre, irányításra?
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Az autonóm ember
A mai ember alapvető liberális beállítódása nem organikus fejlődés eredménye, hanem ideológiai előzményei vannak. Az úgynevezett Frankfurti iskola filozófusainak (Max Horkheimer, Theodore W. Adorno, Walter Benjamin, Herbert Marcuse, Jürgen Habermas) ideálja az autonóm ember volt, aki minden pillanatban maga döntheti el, neki mi a jó, és abba senkinek semmilyen beleszólása nem lehet. Ez a fajta autonómia aztán szép lassan a szabadság szinonimájává vált, ami ma az egyik legalapvetőbb érték, amit a társadalom elfogad, amit a szülők a gyerekeik elé célként állítanak. Ez a teljes függetlenség szabadsága, ami nem ismer el semmilyen kötöttséget. Nagyon nehéz ma arról a másik fajta szabadságról beszélni, amelyik önként és szabad döntésből vállalja a kötöttséget.
Mára bebizonyosodott, hogy a Frankfurti iskola társadalommérnökei által megálmodott tökéletes és racionális társadalom örökre utópia marad, de az elmélet számos eleme beépült a közgondolkodásba. A mai ember például egyre nehezebben fogadja el, hogy bárki bármilyen címen is beleszóljon az életébe. Rendőr, tanár, jogász, katona, vasutas, stb. elvesztette a hivatalából fakadó autoritását. Ahogyan az orvos is. A fenti konfliktus forrása is éppen az, hogy egy hierarchikus rendszer képviselője találkozik egy autoritáshoz nem szokott „autonómmal”. A helyzet egyenlőtlen, mert az orvos tudja, hogy ő kicsoda, mit képvisel és hol áll az adott helyzetben, míg a páciens ezt nem tudja, és amikor közlik vele, az rosszul esik neki.
A mai „autonóm embernek” ugyanis nincsenek határozott körvonalai. Aki ugyanis mindig és mindentől teljesen független akar maradni, az semmi mellett nem tudja letenni a voksát, mert akkor abban a pillanatban elkötelezné magát. Így igazi karaktere sem lesz. Bár a szó azt sugallná, hogy aki „autonóm” az nem hagyja magát befolyásolni más emberek véleményétől, hanem kitart a saját nézetei és elképzelései mellett, a valóságban viszont ennek éppen az ellenkezője igaz.
A magányos tömeg
David Riesman amerikai szociológus „kívülről irányított” embernek nevezi azt a második világháborút követően megjelenő embertípust, amely nem rendelkezik semmi különösebb belső hittel, céllal vagy meggyőződéssel, hanem egyszerűen csak alkalmazkodik a szomszédaihoz. Riesmannek a Magányos tömeg című könyve a társadalmi konformitás tanulmányozásának mai napig legjelentősebb alkotása. A szerző a megfelelésre való törekvés példájaként az amerikai kertvárost hozza fel, ahol mindenki a szomszédai tetszését és elismerését keresi attól való félelmében, hogy kitaszíttatik a közösségből.
Az életmódnak kényszerítő ereje van, ami miatt a tagok feladják „belső indíttatásukat”, azaz egyéni vágyaikat és céljaikat (önként, anélkül, hogy bárki nyíltan kényszerítené rá őket) hogy átvehessék a közösség céljait, ideológiáját, értékeit, tetszését vagy nem tetszését. A paradox az egészben az, hogy ezáltal egy rendkívül szorosan záródó csoport jön létre, amelyiknek a tagjai mégsem találják meg azt a valódi közösséget, amire vágynának.
A kívülről irányított emberrel szemben a „belső indíttatású” ember a saját céljait követi, szilárd hite és meggyőződése van, és ha kell, ki is áll érte. Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy a Frankfurti iskola „autonóm embere” azonos Riesman „belső-indíttatású” emberével, de nem így van. Az autonóm ember semmilyen formális autoritást nem fogad el, a „belső indíttatású” ember viszont nagyon is tudatában van az autoritásnak, legfőképpen azért, mert nemcsak engedelmeskedik neki, hanem maga is gyakorolja. Tisztában van a helyével és a szerepével a hierarchiában, határozott személyisége van, maga is hoz döntéseket és mások döntéseit is elfogadja.
Aki semmilyen autoritást nem fogad el, az kiszolgáltatja magát a mindenkori környezete ízlésének és értékítéletének. A teljesen független ember azonos a „kívülről-irányított” emberrel. Tisztában vannak ezzel a társadalom-mérnökök is, akik a manapság olyan divatosan hangzó „társadalmi tudatformálással” igyekeznek elérni, a gondolkodás egységesítését. Ugyanezt a célt szolgálja az úgynevezett mainstreaming (pl. gender mainstreaming) technika, amelyik egy általában marginális társadalmi csoport törekvése, hogy nézeteit általánosan elfogadott, uralkodó nézetként tüntesse fel, amihez csak igazodni lehet, de ellentmondani neki nem, mert azzal a társadalomból történő kizáratást kockáztatja a másképp gondolkodó.
Vannak bizonyos dolgok, amelyeknek a belátásához soha nem juthat el az ember, sőt, a világon a legtöbb dolog ilyen. Ha mindenki addig várna, amíg minden kétséget kizáróan megbizonyosodik arról, hogy egy adott gyógymód hasznos a számára, és nem fogadná el az orvos rendelését, mert elutasítja az autoritást, akkor rövid úton kipusztulna az emberiség. A legtöbb esetben valószínűleg igaza van az orvosnak, amikor valamilyen értékítéletet mond az életmódunk felett. A kérdés az, hogy ezt mennyi irgalommal teszi. Jézusnak sem maradt volna egyetlen tanítványa sem, ha állandóan az orruk alá dörgöli az igazságot, hogy mennyire tökéletlenek is ők. Idővel szemlesütve mindegyik eloldalgott volna, és akkor az egész kereszténységből nem lett volna semmi. (Copyright Böjte Csaba). Autoritás és irgalom – a kettő együtt működik igazán jól.
A valóság már nem elég jó? – A metaverzumban is várhatjuk az újévet
(Férfiak klubja nyomán Szent Korona Rádió)