„A zsidó az arisztokrata ellenpólusa. A zsidó született kommunista és mindig közösködést akar.” – Otto Weininger írja a zsidóságról első cikkünk folytatásában. Az alábbi részben a zsidó motivációkra és ezeknek miértjére tér ki az író.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Nagyon különös, hogy a zsidók az ingóságokat mennyire előnyben részesítik még ma is, amikor szabadon vásárolhatnak ingatlanokat is, és minden üzleti érzékük ellenére, semmi vágy nincs bennük a tulajdonra, legkevésbé annak legszilárdabb formájára, a földbirtokra. A tulajdon felbonthatatlan összefüggésben áll a tulajdonsággal, az egyéniséggel. Ezzel függ tehát össze az, hogy a zsidók oly nagy csoportokban fordulnak a kommunizmus felé. A kommunizmus, mint közösségre irányuló tendenciát mindig meg kell különböztetni a szocializmustól mint törekvéstől a társadalmi kooperációra és az emberi mivolt elismerésére annak minden tagjában. A szocializmus árja (Owen, Carlyle, Ruskin), a kommunizmus zsidó (Marx). A modern szociáldemokrácia gondolatvilága azért távolodott el oly messzire a keresztény „preraffaelita” szocializmustól, mert a zsidók nagyon nagy szerepet játszanak benne. Szocializáló hajlamai ellenére a munkásmozgalom marxi formája (Rodbertussal ellentétben) semmilyen viszonyban nincs az állam eszméjével, és ezt bizonyosan csak arra lehet visszavezetni, hogy a zsidók az állam eszméjét egyáltalában nem értik. Ez ugyanis túl kevéssé kézzelfogható, a benne rejlő elvontság túlságosan távol van bármely konkrét céltól, semhogy a zsidó vele bensőségesebben összebarátkozhatna. Az állam azon célok összességének az egésze, amelyek csak racionális lények összefogása által valósíthatók meg, racionálisan. Ám ez a kanti ráció, a szellem, az, ami a zsidóból […] hiányozni látszik.
Ezért oly kilátástalan minden cionizmus annak ellenére, hogy a zsidók legnemesebb érzelmeit gyűjtötte össze: a cionizmus a zsidó mivolt tagadása, amelyben eszméje szerint benne van az egész világon való elterjedtség. A polgár fogalma a zsidó számára teljesen transzcendens; ezért nem volt soha, a szó voltaképpeni értelmében vett zsidó állam, és nem is lehet soha. Az állam eszméjében a pozíció rejlik, az interindividuális célok feltételezése, az az elhatározás, hogy szabad választásunkból egy személyektől független jogrend alá rendeljük magunkat, amely jogrendnek az államfő a szimbóluma (és semmi más, mint szimbólum). Ennek következtében az állam ellentéte az anarchia, amellyel a kommunizmus – éppen az állammal szemben való értetlensége folytán – még ma is testvéri viszonyban van, bármennyire is elütnek ettől a szocialista mozgalom egyéb elemei. Habár az állameszme még csak megközelítően sincs megvalósítva egyetlen történelmi formájában sem, az államalakítás minden történelmi kísérletében van mégis valami (talán csak ennek minimuma), ami ezt a struktúrát az üzleti és hatalmi célokra való puszta társulás fölébe helyezi. A történelem arra vonatkozó kutatása, hogy egy adott állam hogyan keletkezett, semmit nem mond az ebben az államban rejlő eszméről, már amennyiben valóban államról és nem kaszárnyáról van szó. Ezen eszme megértéséhez kénytelenek vagyunk a sokat becsmérelt Rousseau-féle szerződéselméletnek újfent igazságot szolgáltatni. Az államban, amennyiben állam, etikai személyiségek közös feladatokra való egyesülése fejeződik ki.
Az, hogy a zsidó nem csak tegnap óta, de többé-kevésbé mindig idegenkedett az államtól, rögtön arra mutat, hogy a zsidóból […] hiányzik a személyiség; ezt a tények lassanként igazolni is fogják. Ugyanis csak az intelligibilis Én hiányából lehet a zsidó […] inszociális voltát is levezetni. A zsidók […] szívesen vannak egymás társaságában, de nem mint önálló, egymástól megkülönböztetett lények viszonyulnak egymáshoz egy egyén feletti idea jegyében.
Az igazi zsidóból hiányzik az a belső előkelőség, amelynek következménye a saját méltóság és a mások Énjének tisztelete. Nincs zsidó nemesség; és ez annál figyelemreméltóbb, mert hiszen a zsidók évezredek óta csak maguk között házasodtak.
Ebben leli továbbá magyarázatát az is, amit zsidó arroganciának neveznek: a saját Én tudatának hiányában és abban az erőteljes szükségérzetben, hogy a személy a saját értékét az embertárs lealacsonyításával fokozza; mivel az igazi zsidónak […] nincs Énje, tehát nincs önértéke sem. […] A zsidó össze sem mérhető semmivel, ami arisztokratikus ami egy sorban áll azzal a fitogtatással, amelynek tárgyai a színházi páholy vagy a szalonjában levő modern festmények, keresztény ismerősei vagy tanultsága is lehetnek. De egyszersmind ez bizonyítja a zsidó teljes értetlenségét bármivel szemben, ami arisztokratikus. Az árjának szüksége van arra, hogy tudja, kik voltak ősei; tiszteli őket és érdeklődik irántuk, mert az ő ősei voltak, és becsüli, mert a saját múltját mindig többre tartja, mint a gyorsan változó zsidó, akiből hiányzik a kegyelet, mert az életnek semmi értéket nem adhat. A zsidóból teljesen hiányzik az ősökre való büszkeség, amely a legszegényebb, legplebejusabb árjában is megvan bizonyos fokig; a zsidó az árjával ellentétben nem becsüli az őseit azért, mert az ő ősei voltak, nem becsüli önmagát bennük. Helytelen lenne az az ellenvetés, amely a zsidó tradíció rendkívüli terjedelmére és erejére hivatkozna. Saját népének története a zsidónál nem valamikor létezettek összessége – még annál sem, amelyiknél ez látszólag sokat jelent -, hanem mindig csak a forrás, amelyből a zsidó új reményteli álmokat merít; zsidó múltja valójában nem is a múltja, hanem mindig csak a jövője.
A zsidóság hibáit elég gyakran, és nem csak zsidó részről, arra az erős elnyomatásra és szolgaságra akarták visszavezetni, amelyet a zsidók az egész középkorban és egészen a XIX. századig elszenvedtek. Eszerint az árják alakították volna ki a zsidóban a szolgai érzületet; és nem kevés olyan keresztény van, akik ily módon a zsidókkal szemben komolyan bűnösnek érzik magukat. Azonban ez a hozzáállás túl messzire megy az önvádban: nem megengedhető olyan változásokról beszélni, amelyeket kívülről jövő befolyások generációk alatt hoztak létre az emberben anélkül, hogy benne magában valami megfelelt volna ennek a külső alkalomnak és készséggel megragadta volna. Még nincs bebizonyítva az, hogy szerzett tulajdonságok is örökölhetők, és így az embernél sokkal biztosabban, mint a többi lénynél, az egyének és a faj jellege minden látszólagos alkalmazkodás ellenére is állandó marad. Csak a legsekélyebb felületesség hiheti, hogy az embert környezete alakítja ki, sőt valósággal megszégyenítő, hogy egyetlen sort is pazarolni kell egy ilyen nézet megcáfolására, amely előtt minden szabad szemlélet lélegzetvesztetten áll meg. Ha az ember megváltozik, az csak belülről kifelé történhet; vagy pedig,[…] az emberben nincs semmi valóságos, tehát benne ez a nemlét az örökkön maradandó. Máskülönben hogyan gondolhatnánk azt, hogy a zsidóságot a történelem tette olyanná, amilyen, amikor már az Ótestamentum is nyilvánvalóan helyeslően beszél arról, hogy Jákob, a pátriárka, hazudott haldokló atyjának, Izsáknak, félrevezette testvérét, Ézsaut, és megcsalta apósát, Lábánt?
Azonban a zsidók védői joggal említik azt, hogy a zsidók, százalékos arányban is, ritkábban követnek el súlyos bűnöket, mint az árják. A zsidó voltaképpen nem antimorális, ám hozzá kell tenni, hogy a legfelsőbb etikai típust sem képviseli. Inkább viszonylag amorális, soha nem nagyon jó, sem nem nagyon rossz, alapjában véve a kettő közül egyik sem, és inkább közönséges. Ezért hiányzik a zsidóságból az angyal koncepciója éppúgy, ahogyan az ördög fogalma is, a jó megszemélyesítése nem kevésbé, mint a gonoszé. Ezt az állítást nem gyengíti a Jób könyvére, Beliál alakjára és az Éden-mítoszra való utalás. A modern forráskritikai vitakérdések, amelyek a valóságosat a hozzáadottól megkülönböztetni igyekeznek, olyan úton járnak, amelyre nem vagyok hivatott rálépni; azt viszont tudom, hogy a mai zsidók lelki életében – legyenek ők akár „felvilágosodottak”, akár „orthodoxok” – sem ördögi, sem angyali princípium, sem mennyország, sem pokol még a legcsekélyebb vallási szerepet sem játssza. Ahogyan tehát a zsidó a legfelsőbb erkölcsi magasságot soha nem éri el, ugyanúgy az is biztos, hogy a gyilkosságot és egyéb erőszakos cselekedetet is ritkábban gyakorolja, mint az árja; és pontosan ebből tudjuk teljesen megérteni az ördögi princípiumtól való bármely félelem hiányát.
A zsidók támogatói […] gyakran hivatkoznak ezek kisebb mértékű bűnelkövetésére, mint a zsidók tökéletesebb erkölcsiségének bizonyítéka. [Példaképpen] nincs női mértékű ördög, ahogyan női angyal sincs: csak a szerelem, a valóság dacos megtagadása láttat a férfival mennyei lényt a nőben, és csak a vak gyűlölet nyilváníthatja a nőt romlottnak és gonosznak. Az, ami viszont teljesen hiányzik […] a zsidóból, az a nagyság, a nagyság bármely tekintetben: nincsenek közöttük kimagasló győzők erkölcsi téren, és nincsenek közöttük az antimoralitás nagystílű szolgái. Az árja férfiban a kanti vallásfilozófia jó és gonosz princípiuma együtt van meg, és mégis egymástól a leginkább eltávolodva; a jó és a gonosz démon küzd benne. A zsidóban […] a jó és rossz még nincsenek egymástól elkülönülve; bár nincsen zsidó gyilkos, de nincs zsidó szent sem. Emiatt valószínűleg helyes az, hogy az ördögben való hitből a zsidó hagyományban található néhány elemet a parszizmusból és Babilóniából származtatják.
Ezek szerint a zsidók – az árjákkal ellentétben erény és bűn között választó egyéniségek élnek. Az árjákat mindenki önkéntelenül is egyéni férfiak csoportjaként képzeli el, a zsidókat pedig mint egy nagy területen szétterjedt, összefüggő plazmódiumot. Az antiszemitizmus ebből gyakran és tévesen konok és tudatos összetartást csinál, és „zsidó szolidaritásról” beszél. Ez különböző dolgok könnyen megérthető összecserélése. Ha valamely a zsidósághoz tartozó ismeretlent megvádolnak, és valamennyi zsidó bensőleg az illetőért síkra lép, ártatlanságát kívánja, reméli és bebizonyítani igyekszik, akkor ne higgyük azt, hogy az illető ember mint zsidó egyén valamiképp is érdekli őket, hogy egyéni sorsa, mert az egy zsidó sorsa, több részvétet kelt bennük, mint a jogtalanul üldözött árjáé. Semmiképpen nem így áll a dolog. Csak a veszélyeztetett zsidóság, csak az a félelem, hogy a zsidóság összességére, jobban mondva: magára a zsidó mivoltra, a zsidóság ideájára kártékony árnyékok vetülhetnek – ez vezet a spontán szolidaritás említett jelenségeihez.
Ebből magyarázható az, hogy a család a világ egyetlen népénél sem játszik olyan nagy szerepet, mint a zsidóknál; utánuk közvetlenül az angolok következnek, akik – mint majd kiderült – a zsidókkal távoli rokonságban állóknak tekinthetők. A család ebben az értelemben a női, anyai eredetű, és az államhoz, a társadalmi alakulathoz semmi köze nincs. A család tagjainak kizárólagos közös atmoszféra következményeként létrejövő összetartozása a zsidóknál a legszorosabb. Minden indogermán férfira- jobb adottságokkal rendelkezőkre mindig inkább, mint középszerűekre, de azért a leghétköznapibbra is – jellemző az, hogy apjával soha nem teljesen harmonikus a viszonya: mert minden indogermán férfi érez valamilyen, ha még oly csekély, tudattalan vagy tudatosság vált haragot is azzal az emberrel szemben, aki őt anélkül, hogy megkérdezte volna, életre kényszerítette, és neki születéskor azt a nevet adta, amelyet jónak látott; akitől ő legalábbis ebben függ, és akit minden mélyebb metafizikai nézet szerint mégis vele összefüggőnek kell tekinteni amiatt, hogy a fiú maga is igyekezett a világra jönni. Csak a zsidók között fordul elő az, hogy a fiú egész mélyen benne ragad a családban, és jól érzi magát az apjával való közösségben; és szinte kizárólag csak keresztények között az, hogy atya és fiú barátokként érintkeznek egymással. Sőt az árják leányai is kevésbé kötődnek a családhoz, mint a zsidó leányok, és gyakrabban vállalnak olyan foglalkozást, amely rokonaiktól és szüleiktől eltávolítja és függetlenekké teszi őket.
Itt mindjárt próbára tehetjük az előbbi fejezet fejtegetéseit, amelyek a nem egyéni, a másik embertől a magányos ember határai által nem elválasztott életét a kerítőség elengedhetetlen feltételének tekintették. A kerítősködő férfiakban mindig van zsidóság. (A zsidó mindig paráznább, bujább, még akkor is, ha – különös módon, talán összefüggésben voltaképpen nem antimorális természetével – szexuális kevésbé potens és bizonyosan mindig nagy gyönyörre kevésbé képes, mint az árja férfi. Csak a zsidók az igazi házasságközvetítők, és a férfiak által való házasságközvetítés sehol nincs annyira elterjedve, mint a zsidók között. Természetes, hogy az ez irányú tevékenység itt sokkal szükségesebb, mint másutt, mert – ahogyan ezt már egyszer hangsúlyoztam – nincs nép a világon, amelyen belül oly kevés házasságot kötnének szerelemből, mint a zsidóknál, ez pedig egy bizonyítékkal több az abszolút zsidó lélektelenségre.
Azt, hogy a kerítőség szerves hajlam a zsidókban, a zsidónak az aszkézissel szemben tanúsított értetlensége is mutatja; és megerősíti az is, hogy a zsidó rabbik szeretnek különösen behatóan spekulálni a szaporodási üzem felől és szóbeli tradíciót ápolnak a gyermeknemzéssel kapcsolatban – ahogyan ezt aligha lehet másként elvárni egy olyan népnek a vezetőitől, amelynek fő erkölcsi feladata (legalábbis a hagyomány szerint) az, hogy „sokasodjék”.
A kerítői tevékenység végtére is a határok eltörlése: és a zsidó a katexochén határeltörlő. A zsidó az arisztokrata ellenpólusa; minden arisztokratizmus elve az emberek között meglevő minden határ legszigorúbb megőrzése. A zsidó született kommunista és mindig közösködést akar. A zsidónak az érintkezésben való formanélkülisége, a társasági tapintatot illető hiánya erre vezethető vissza. Az érintkezés formái csak finom eszközök arra, hogy a személyes monádok határait hangsúlyozzák és megóvják, a zsidó azonban nem monádikus.
(Részlet Otto Weininger Nem és jellem c. művéből 251-254.oldal)