“Az ember nem gyűlöli azt, amivel nincs valami hasonlósága. Csakhogy gyakran a másik ember hívja fel a figyelmünket arra, hogy milyen nem szép, alantas vonások vannak bennünk. Ez a magyarázata annak, hogy a legkeményebb antiszemiták a zsidók között találhatók.” – Otto Weininger a zsidóságról. A Nem és jellem című művében Weininger részletesen kitér az antiszemitizmus gyökerére, és megválaszolja, miért ilyen gyakori jelenség az ma is.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A zsidóság-amelyet azért választottam következő megtárgyalandó pontnak, mert (amint az majd kiderül) a legkeményebb és legfélelmetesebb ellenfele az itt kifejtett és különösen a még kifejtendő nézeteknek, ahogyan általában az egész szemléletnek, amelynek folyományaként ezek a nézetek lehetségesek -, úgy látszik, hogy a zsidóság mind a két említett fajjal, a négerekkel csakúgy, mint a mongolokkal, bizonyos rokonságban van. A négerekre utalnak az oly gyakran göndörödő hajfürtök, a mongol vérrel való keveredésre az egészen kínai vagy maláj formájú arccsontok, amelyekkel igen gyakran találkozunk a zsidók között, és amelynek rendszerint sárgább bőrszín is felel meg.
Ez nem több, mint a mindennapi tapasztalat eredménye, és nem is akarom, hogy ezeket a megjegyzéseket másképp értsék; a zsidók származásának antropológiai kérdése valószínűleg megoldhatatlan, és még az az érdekes válasz is, amelyet H. S. Chamberlain adott e kérdésre A XIX. század alapjai című híres művében, a legutóbbi időkben sok ellenzőre talált. Nekem sincs elég tudásom ahhoz, hogy ezt a kérdést tárgyaljam, ezért amiket itt röviden, de a lehető legnagyobb mélységben elemezni fogok, azok csak a zsidóság lelki sajátosságai lesznek.
Ez a feladat a lélektani megfigyelés és elemzés hatáskörébe tartozik, és megoldható minden, immár nem ellenőrizhető történelmi eseményekre vonatkozó feltételezés nélkül; és ennek a vállalkozásnak azért van a legnagyobb objektivitásra szüksége, mert a zsidósággal kapcsolatos állásfoglalás ma csaknem a legfontosabb és legkiütközőbb rubrikája annak a bizonyítványnak, amelyet a nyilvánosság előtt mindenki kitölt magáról, sőt lassanként ez az állásfoglalás tűnik a civilizált emberiség leghasználtabb beosztási alapjának. És nem lehet azt állítani, hogy az általában ezen kérdés nyílt megvilágításának tulajdonított érték ne állna arányban ennek komolyságával és jelentőségével, és eltúlozná fontosságát. Annak, hogy mindenütt erre bukkanunk, akár kulturális vagy materiális, vallási vagy politikai, művészi vagy tudományos, biológiai vagy történelmi, jellemtani vagy filozófiai területről jövünk is, a zsidóság lényegének mély, nagyon mély alapjában rejlő oka kell, hogy legyen. Ezen ok felkutatásában semmi fáradság nem tűnhet túl nagynak, mivel az eredménynek mindenképpen végtelenül kárpótolnia kell ezért.
Mindenekelőtt azonban pontosan le kell szögeznem, mily értelemben beszélek zsidóságról. Számomra nem fajról és nem népről van szó, és természetesen még kevésbé törvényesen elismert vallási felekezetről. A zsidóságot csak szellemi irányultságnak lelki alkatnak tarthatjuk, amely minden ember számára lehetséges, és a történelmi zsidóságban csak legnagyobb megvalósulását találta meg.
Azt, hogy ez így van, nem más, mint az antiszemitizmus által fogjuk bizonyítani.
A legeredetibb, legárjább, árjaságukban legbiztosabb árják nem antiszemiták; bármennyire kellemetlennek találják is a nyilvánvaló zsidó vonásokat, a rosszindulatú antiszemitizmust általában mégsem értik, és ők azok, akiket a zsidóság védői szívesen jelölnek “filoszemitákként”, és akiknek zsidógyűlölettel kapcsolatos megdöbbent és helytelenítő nyilatkozatait gyakran idézik a zsidóság becsmérlői és támadói ellen. Az agresszív antiszemitában viszont mindig észrevehetünk zsidó tulajdonságokat is; ez még fiziognómiájában is gyakran kifejezésre juthat akkor is, ha vére esetleg mentes bármely szemita keveredéstől.
Lehetetlen is, hogy ez másképp legyen. Ahogyan másokban csak azt szeretjük, amik mi magunk nagyon lenni szeretnénk és amik mégsem egészen vagyunk, úgy másokban csak azt gyűlöljük, amik soha nem akarunk lenni és amik részben mégis vagyunk.
Az ember nem gyűlöli azt, amivel nincs valami hasonlósága. Csakhogy gyakran a másik ember hívja fel a figyelmünket arra, hogy milyen nem szép, alantas vonások vannak bennünk.
Ez a magyarázata annak, hogy a legkeményebb antiszemiták a zsidók között találhatók. A teljesen árja árjákhoz hasonlóan csak az egészen zsidó zsidók egyáltalán nem antiszemiták; a többiek között az alantasabb természetűek antiszemitizmusukat csak a többi zsidóval szemben érvényesítik és azokat ítélik el, anélkül azonban, hogy e dologban önmaguk fölött is ítéletet tartanának; és csak a legkevesebben kezdik az antiszemitizmust saját magukon.
Mindazonáltal nem kevésbé biztos az, hogy aki a zsidó természetet gyűlöli, az mindenekelőtt önmagában gyűlöli azt; az, hogy a többiekben üldözi ezt, csak kísérlet arra, hogy ezáltal magát a zsidó mivolttól elkülönítse; magát ettől elkülöníteni azáltal igyekszik, hogy a zsidót egészen a másik emberben lokalizálja, és így, legalább egy pillanatra, a zsidó jellegtől szabadnak képzelheti magát. A gyűlölet éppúgy projekciós jelenség, mint a szeretet: az ember csak azt gyűlöli, aki kellemetlenül önmagára emlékezteti őt.
A zsidók antiszemitizmusa ezek szerint azt bizonyítja, hogy senki, aki ismeri, nem érzi a zsidót szeretetre méltónak, még maga a zsidó sem; az árják antiszemitizmusa nem kevésbé fontos pontra mutat rá: arra, hogy a zsidó mivoltot nem szabad összecserélni a zsidókkal. Vannak árják, akik zsidóbbak, mint akármelyik zsidó, és vannak valódi zsidók, akik árjábbak, mint némely árják. Nem akarom felsorolni és zsidóságuk szerint elemezni azokat a kisebb (mint a XVIII. századi ismert Friedrich Nicola) és közepesen nagy (itt Friedrich Schiller-t alig lehet figyelmen kívül hagyni) nem szemitákat, akikben sok zsidó jelleg is volt. Azonban Richard Wagner – a legmélyebb antiszemita – sem menthető fel az alól, hogy valami zsidó jelleg van benne, sőt művészetében is, bármennyire csalhatatlan is az az érzés, amely Wagnerben látja a történelmi emberiség legnagyobb művészét, és bármennyire kétségtelen az, hogy Wagner Siegfriedje a legzsidótlanabb valami, amit csak el lehet képzelni. De senki sem hiába antiszemita. Ahogyan Wagnernek a nagyoperától és a színháztól való irtózása arra az erős vonzódásra vezethető vissza, amelyet magában ezek iránt érzett, és amely a Lohengrinben még világosan felismerhető, úgy zenéje – amely sajátos motivikus elgondolásaiban a világ leghatalmasabbika – sem menthető fel teljesen az alól, hogy van benne valami tolakodó, hangos és nem előkelő; amivel összefüggésben van az a fáradozás, amelyet Wagner a művei külső instrumentációjára fordított. Azt sem lehet tagadni, hogy Wagner zenéje éppen olyan óriási hatást tesz a zsidó antiszemitára, aki a zsidóságtól soha egészen megszabadulni nem tud, mint az antiszemita indogermánra, aki attól fél, hogy a zsidó jellegnek áldozatul esik. Ebben a vonatkozásban teljesen figyelmen kívül kell hagyni a Parsifal zenéjét – amely a teljesen eredeti zsidó számára csaknem olyan megközelíthetetlen marad örökké, mint a Parsifal-legenda -, a Tannhäuser Zarándok-karát és Római utazását, és még bizonyosan néhány másikat is. Az is kétségtelen, hogy valaki, aki kizárólag német, a német mivolt lényegének sohasem lehetett volna annyira tudatában, amennyire Wagner a Nürnbergi Mester dalnokokban képes volt erre. Végül pedig gondoljunk Wagnernek azon oldalára, amely Feuerbach felé vonzotta őt Schopenhauer helyett.
Szándékunk ezzel egyáltalán nem a nagy férfiú kicsinyes pszichológiai megrövidítése. Számára a zsidóság ama nagy segítség volt, amely által eljuthatott a másik pólus tiszta megismeréséhez és elfogadásához, átküzdhette magát Siegfriedhez és Parsifalhoz, és a germánságnak a történelemben található eddigi legnagyobb kifejezését nyújthatta. Még egy másik, Wagnernél nagyobb férfinak is előbb a zsidóságot kellett magában legyűrnie, mielőtt a maga misszióját megtalálta volna, és egyelőre annyit mondhatunk, hogy a zsidóság világtörténelmi jelentősége és óriási érdeme talán nem más, mint az, hogy az árját állandóan önmagának tudatára ébreszti, önmagára figyelmezteti. Ez az, amit az árja a zsidónak köszön; az árja a zsidó révén tudja, mitől kell óvakodnia: a zsidó mivolttól, mint önmagában meglévő lehetőségtől.
Ez a példa megfelelőképpen elérhetővé tette azt, hogy véleményem szerint mit kell zsidóság alatt érteni. Nem nemzetet, nem fajt, nem vallást és nem írásokat. Amikor a zsidóról beszélek, ezalatt soha nem egyént és soha nem közösséget értek, hanem az ember általában, amennyiben részese a zsidóság platóni ideájának. És csak ennek az ideának a jelentőségét kívánom felderíteni.
Folytatjuk!
A “judeo-kereszténység” margójára: keresztény-zsidó együttélés a korai századokban
(Részlet Otto Weininger Nem és jellem c. művéből 247-251.oldal)