Buji Ferenc Az emberré vált ember első részének folytatásában további részleteket tudhatunk meg az első keresztényüldözés részleteiről, amit nem a rómaiak, hanem a zsidók hajtottak végre…
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Miközben Ámánnak és zsidóellenes híveinek a zsidó nép totális kiirtására (vö. Endlösung) vonatkozó szörnyű tervéről, e terv meghiúsulásáról és a zsidók véres bosszújáról olvasunk; miközben arról olvasunk, hogy a rigorózusan ortodox zsidó Mardokeus unokahúga, a hithű Eszter annak ellenére is ellátja királynői teendőit, hogy közben borzad a “körülmetéletlenek ágyától”, dicsősége jelvényeit pedig, amelyeket homlokán kell hordania azokon a napokon, amikor megjelenik a király előtt, utálja, “mint a havi tisztuláskor beszennyezett ruhát; miközben azt olvassuk, hogy a királyi rendelet szerint a zsidó nép minden emberrel szemben ellenséges magatartást tanúsít” – nem szabad megfeledkeznünk egy rendkívül fontos körülményről: az Eszter könyvében leírt történetnek semmi történelmi alapja nincsen, hanem az voltaképpen egy nép félelmeinek és vágyainak mitologikus megfogalmazása. Vagyis Eszter könyvét nem történelmi eseményként kell értékelnünk, hanem egy olyan népmítoszként, amely a zsidó nép kollektív fantáziavilágába enged bepillantást. Ezt azért lényeges hangsúlyoznunk, mert míg a zsidók totális kiirtására – igazi Endlösungjára – vonatkozó zsidó elképzelésért a pogányok nem tehetők felelőssé, addig a zsidóság igenis felelőssé tehető azért a fantáziáért, hogy egy saját maga által kitalált és ráadásul kútba esett Endlösungot milyen kegyetlenséggel torol meg. Eszter története kiválóan példázza, hogy a zsidó nép egy csupán saját képzeletvilágában elő sérelmet, vagy inkább tervet miképpen torolt volna meg, ha egy hasonló, ámde valóságos történelmi helyzetben lehetősége lett volna rá.
De nyugodtan fogalmazhatunk nem feltételes módban is: mit tett – mit tett Nero idejében és mit tett Juszuf Dhu-Novasz idejében.
A zsidó nép “szakrális fantáziájában” tehát megvolt az előképe annak, hogy egy idegen területen (Babilonban, illetve Rómában) az idegen uralkodó zsidó feleségnek (Eszter, illetve Poppaea) segítségével az idegen államhatalmat vélt vagy valós ellenségeikre (Hámánra és követőire, illetve a keresztényekre) uszítva kegyetlenül és véresen leszámoljon velük (purim, illetve a nerói keresztényüldözés). Ami azonban Eszter könyvében még csak a zsidó népi vágyálom volt, az Nero idejében kegyetlen valósággá vált: a római zsidóság – alighanem hazai támogatással – úgy számolt le a római: keresztényekkel, hogy ebben a római államhatalmat használta eszközként.
Összefoglalás
A zsidó ortodoxia kezdettől fogva arra törekedett, hogy a törvényes római államhatalmat a kereszténység ellen fordítsa. Sikerült elérnie ezt már az Emberfiával kapcsolatban is; sikerült elérnie számos alkalommal az apostoli időkben, mint ahogy azt a legkorábbi egyháztörténeti forrásokból láthatjuk; és végül sikerült elérnie előbb csak Róma városának keresztényeivel, majd általában a birodalom keresztényeivel kapcsolatban is. A zsidóság születése pillanatától fogva ellensége volt a kereszténységnek, és az adott történelmi körülményeknek és lehetőségeknek megfelelően mindig azon volt, hogy üldözze avagy üldöztesse, elnyomja avagy elnyomassa, s ha már ezek a módszerek nem alkalmazhatók – mint a modern korban -, akkor denaturálja: megfossza eredeti természetétől.
A Nérói keresztényüldözés ennek az évszázados folyamatnak az egyik legmeghatározóbb pontja. Különlegességét elsősorban nem kegyetlensége adja, hanem az, hogy hosszú időre kijelölte azt a szerepet, amelyet a kereszténységnek a Római Birodalomban kellet játszania. Bármennyire is meghatározó és iniciatív jellegű volt a nérói üldözés, természetesen a későbbi birodalmi keresztényellenesség és keresztényüldözések nem vezethetők vissza pusztán erre az okra. Magától értetődik azonban, hogy a zsidók keresztényellenes rágalomhadjáratának a 64-es pogrom talán a legsikeresebb pillanata volt: az áttörés pillanata, amikor évtizedek meg-megújuló próbálkozásai urán végre magát a római államhatalmat sikerült a keresztények ellen fordítani.
Végül említsük még meg röviden Szent Polikárp (Polükarposz) megölésének esetét (156 körül), amelyből a zsidók éppúgy kivették részüket, mint a pogányok. Ugyanis amikor a szmirnai stadionban Polikárp háromszor is elismerte, hogy keresztény, az ott lakó pogányok és zsidók egész sokasága kirobbanó haraggal és nagy hangon felkiáltott “Ez Ázsia tanítója, a keresztények atyja, isteneink lerombolója…” Majd amikor a tűzhöz, amelyen Polikárpot szándékoztak megégetni, fahasábokat és gallyakat kellet összegyűjteni, leginkább a zsidók segédkeztek buzgón, amint ez szokásuk. Polikárpos azonban nem sikerült megégetni, úgyhogy karddal végezték ki. Miután a testét a helyi keresztények szerették volna megszerezni, egyesek azt javasolták Nikétésznek a (helyi rendőrfőnök apjának), …hogy keresse fel a kormányzót, nehogy kiadja testét, mert-mint mondák – nehogy elhagyják a Megfeszített és ezt kezdjek imádni. Ezt mondták, mert felbujtották és szították őket a zsidók, akik kémkedtek is utánunk, amikor épp kivettük a holttestet a tűzből. Vagyis a zsidók egyeseket felbujtottak, hogy azok javasolják a helyi rendőrfőnök apjának, hogy ő szóljon a kormányzónak: ne engedje meg a keresztényeknek, hogy elvigyek a holttestet… Ez a körmönfont módszer némi fényt vet arra, hogy a rómaiak keresztényüldözésével kapcsolatos felszíni tények mögött milyen rejtett zsidó manipulációk húzódhatnak.
(Részlet Buji Ferenc Az emberré vált ember c. művéből 182-186. oldal)