“A kórház, ahová vittek, olyan volt, mint egy temető. Mivel kevés ágy volt, a földön feküdtem, hullákkal körülvéve. Mindenütt ott voltak, több, mint amennyit meg tudtam volna számolni” – számolt be egy sérült palesztin a gázai helyzetről.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Október 7-e óta a bombák rémisztő hangja a mi nemkívánatos reggeli ébresztőnk Gázában.
December 1-jén rémülten ébredtünk, ijedt pillantásokat váltottunk és kérdőn néztünk, hogy mi történik. Apám biztonságot keresve úgy döntött, hogy átköltöztet minket a családunk második otthonába, a dzsabaliai menekülttábor közepére. Úgy gondoltuk, hogy ez biztonságosabb és távolabb van a bombázott területtől.
Amint megérkeztünk, az izraeli hadsereg figyelmeztetést adott ki a lakosoknak, hogy az egész környéket bombázni fogja. Ez egy megrázó pillanat volt. Hosszas mérlegelés után a szüleim úgy döntöttek, hogy visszatérnek a kiürített otthonunkba, míg én a nővérem házában kerestem menedéket, amely nem volt messze a tábor központjától.
Másnap reggel találkoztam legjobb barátommal, Mohammed al-Daourral, aki éhezett. A környéken már kifogyóban volt az élelem, ezért megkért, hogy látogassam meg közös barátunkat, Yahya Obaidot, hogy keressek valami ennivalót.
Amikor megérkeztünk Yahya házához, odaszóltam neki. Kidugta a fejét az ablakon, és tudatta velem, hogy hamarosan lejön. Amíg vártunk, fedezékbe ugrottunk Yahya háza mögé, hogy elkerüljük a közeli ágyúzást.
Élve eltemetve
A másodperc tört része alatt omlott le a mögöttem álló fal, és por szállt a levegőbe. Mielőtt még reagálhattam volna, a törmelék maga alá temetett.
Sötétség vett körül. Minden olyan gyorsan zajlott, hogy nem tudtam felfogni, mi történt.
Éreztem, ahogy a törmelék összenyomja a hátamat. Minden egyes mozdulatkísérlet olyan volt, mintha egy hegyet próbálnék megemelni, és minden egyes múló pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.
A portól és a füsttől fuldokolva rájöttem, hogy a tévében látott bombázási jelenetek most az én valóságommá váltak.
A félelem, hogy egyike leszek a romok alá temetett számtalan áldozatnak, elhatalmasodott rajtam.
Emlékek árasztották el az elmémet. Cserediákprogramom a spanyolországi Malagában 2022-ben; Gáza szépsége abban a pillanatban hiábavalónak tűnt számomra. Rájöttem, hogy Mohammed közel fekszik hozzám, de nem tudtam szólítani. Figyelmesen hallgattam, hogy meghalljam a hangját, de nem hallottam semmit. A támadás egy szempillantás alatt elvitte gyönyörű lelkét.
Képtelen voltam gyászolni, egészen addig, amíg egy fénysugár át nem hatolt a sötétségen, és újra fel nem élesztette a reményemet.
Segítségért kiáltottam. A mentők pillanatokkal később megérkeztek, és kihúztak. Megkérdeztem tőlük, mi történt, és azt mondták, hogy Yahya házát lebombázták.
Azonnal a legközelebbi barátomra kezdtem gondolni, aki éppen lefelé tartott, hogy üdvözöljön minket, és arra a 80 emberre, akik az otthonában találtak menedéket. Ezután minden elsötétült, amíg a kórházban apám hangjára fel nem ébredtem. Ott volt mellettem, sírt és imádkozott értem.
A Beit Lahia-i Kamal Adwan kórházba szállítottak. Olyan volt, mint egy temető. Mivel kevés ágy volt, a földön feküdtem, hullákkal körülvéve. Mindenütt hullák voltak, több, mint amennyit meg tudtam volna számolni.
Több tucatnyi sérült kiabált a fájdalomtól.
Rápillantottam a fedetlen, csontig látható térdemre, amire nem mertem még egyszer ránézni. Egy nővér sietett a seb tisztítására, és érzéstelenítés nélkül, sőt a készlethiány miatt elegendő cérna nélkül kezdte meg a beavatkozást. A fájdalom gyötrelmes volt, és a kezelés nem volt tökéletes, mivel a seb egy része nyitva maradt, miután a nővérnek elfogyott a cérnája.
Bár a sérülésem további ellátást igényelt, a kórház siralmas állapota arra késztette apámat, hogy hazavigyen.
Apám és a testvéreim a vállukon vittek ki. Amikor hazaértem, két napig keservesen sírtam. Apámba kapaszkodtam félelmemben és hitetlenkedve, hogy túléltem a mészárlást. Nem tudtam elhinni, hogy elvesztettem a barátaimat. Túl sok volt az egész, hogy elviseljem.
A bátyáim lettek a gondozóim – az egyik segített a fürdőszobai szükségleteknél, a másik pedig kanülön keresztül adagolta a gyógyszereket. Két nappal később a bátyám felesége sírva hívta fel, és közölte, hogy a házat, ahol menedéket találtak, lebombázták.
A bátyám, aki a gyógyszereket adta nekem, elsietett, hogy megnézze a feleségét és a lányát.
Egy nyílt seb
Nem sokkal később az izraeli hadsereg betört a környékünkre, és ott állomásozott.
Halálra rémültünk. A lövöldözés és az összecsapások egy pillanatra sem szüneteltek. Mindenki sikoltozott. Szívszorító volt hallani a gyerekek és a nők folyamatos rémült kiáltásait.
Apám és a testvéreim végül átköltöztettek egy másik szobába, ahol mindannyian együtt aludtunk. Minden alkalommal, amikor a hadsereg lerohant vagy felgyújtott egy közeli házat, azt mondtuk, hogy mi következünk. Folyton azon gondolkodtam, mit tennék, ha megszállnák az otthonunkat, vagy ha felszólítanának, hogy hagyjuk el: hogyan tudnék egyáltalán megmozdulni? Hová mennénk?
Nem telt el sok idő, és elfogyott az ivóvíz. Miután a bátyám elment a feleségéhez, 12 napig nem tudtam bevenni a gyógyszereimet. Helyette fájdalomcsillapítót szedtem, amit csak szennyezett vízzel tudtam bevenni.
A családom csak rizst és lencsét tudott enni, amelyből nem volt elég tápanyag a vérveszteség ellensúlyozására. A kevés élelem miatt a családom a legtöbb napon böjtöt tartott, és a böjtöt datolyával és szennyezett vízzel törték meg.
12 gyötrelmes nap után a hadsereg elment. Apám azonnal hívott egy nővért, hogy ellenőrizze a sérülésemet. Sajnos a sebem súlyosbodott. A megfelelő fertőtlenítőszerek hiánya miatt elfertőződött.
Visszamentem a kórházba. Az orvosok azt mondták, hogy nagy valószínűséggel elszakadt a combomban az ín. Ezt a diagnózist azonban nem lehetett megerősíteni, mivel ehhez MRI-re volt szükség, ami a Gáza északi részén lévő kórházakban már nem volt elérhető. Az izraeli hadsereg a kórházak lerohanásakor minden MRI-készüléket megsemmisített.
Három hónappal később a sebem még mindig nyitott. Nem tudok normálisan járni, imádkozni, vagy felmenni az emeletre. Bármilyen érintés kínzó fájdalmat vált ki. Amikor a kis unokahúgom, Rahaf játszik velem, és véletlenül megüti a sebemet, felsírok a fájdalomtól.
A fizikai fájdalom mellett egy mélyebb fájdalom is megtelepedett a lelkemben.
Mohammed és Yahya, a gyermekkorom óta legjobb barátaim elvesztése tátongó űrt hagyott az életemben. Elválaszthatatlanok voltunk, és most a környékünk minden sarkában ezek az emlékek suttognak. Még a szomszédok is azt mondják nekem, hogy “Ha Yahya itt lenne, most itt sétálna melletted”.
A séta maga is félelmetes cselekedetté vált. Minden épület, amely mellett elhaladok, izraeli rajtaütések potenciális célpontja. Kénytelen vagyok menekülési útvonalakat és más túlélési lehetőségeket elképzelni. Ilyen rémálomszerű forgatókönyvek árasztják el a gondolataimat.
Annyi mindent elvesztettem. Yahya családtagjai még mindig a romok alatt vannak, és az otthonából áradó halál és bombázás bűze nyomasztó. Nem merek végigmenni azon az utcán.
Még az egyetemi diplomám is távoli délibábnak tűnik. A gázai Iszlám Egyetem bombázása, ahol az utolsó évemet töltöttem volna, olyan, mintha a jövőmet rabolták volna el.
A legnagyobb álmom most egyszerűen csak az, hogy kezelést kapjak a fizikai sebeimre. Kétségbeesetten próbálok orvosi ellátásra szert tenni, ezért crowdfunding kampányt indítottam, hogy külföldön kapjak kezelést és folytathassam a tanulmányaimat.
De mindenekelőtt azt szeretném, ha véget érne ez a könyörtelen, véres háború.
Elegem van ebből az egészből. Ez nem az a Gáza, amit én ismerek.
Mindent elvesztettünk.
(Middle East Eye nyomán Szent Korona Rádió)