Óriási dilemmát okozott, hogy 1440-ben királyt koronáztak, de a Szent Korona nem volt az országban. A magyar jogtörténetben – és talán az európai történelemben is – egyedülálló megoldás született: átmenetileg egy másik koronára származtatták át a Szent Korona erejét és hatalmát.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
Komoly dilemma megoldásán fáradoztak a magyar urak 1440 júliusában Budán. Az országnak megvolt a törvényesen koronázott királya a csecsemő Habsburg László (a későbbi V. László) személyében, de a többség a lengyel Jagelló Ulászlót hívta meg a trónra. Az ismét fellángoló török veszély miatt ugyanis tettre kész férfi kellett az ország élére, Ulászló pedig a maga 16 évével a középkor fogalmai szerint már ilyen volt, főleg, ha másik lehetőségként egy pár hónapos baba adódott. Lengyel királyként ráadásul Ulászló – legalábbis így remélték – bőséges plusz erőforrásokkal is rendelkezett a Magyar Királyság megvédéséhez.
Az „ellenkirály” megválasztása azonban kevesebb fejtörést okozott, mint annak módja, hogyan biztosítsák a törvényes kereteket.
A szokásjog alapján a Magyar Királyságban csakis az uralkodhatott megkérdőjelezhetetlen felhatalmazással, akinek Székesfehérváron, az esztergomi érsek tette fejére a Szent Istvánnak tulajdonított koronát. A három feltétel legfontosabbika pedig a harmadik, azaz a Szent Korona volt, ami esetünkben hiányzott, hiszen László édesanyja, Luxemburgi Erzsébet őrizte.
A magyar jogtörténetben – és talán az európai történelemben is – egyedülálló megoldás született:
Mi vezetett e kényszer szülte aktushoz, és miért volt rá szükség? Hogyan és mikor kapta vissza jogait a magyar Szent Korona? Dr. Pálosfalvi Tamás történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársát kérdeztük.
László helyett Ulászló
XV. századi történelmünket feldolgozó cikkeinkben rendre megállapítjuk, hogy az akkori viszonyok, a cselszövések, pálfordulások, bátor helytállások a Trónok harca forgatókönyvíróit is zavarba hoznák – most sincs ez másképp. Talán ott érdemes felvenni a fonalat, hogy Luxemburgi Zsigmond fiú utód nélkül hunyt el 1437-ben, trónját Erzsébet nevű lánya férjére, Habsburg Albertre hagyta. Ő két évvel később, 1439. október 27-én halt meg, miután egy hadjárat során megbetegedett. Erzsébet ekkor már várandós volt, de fia, László csak 1440. február 22-én született meg – ezzel pedig rengeteg probléma adódott.
Ulászló meghívása a magyar trónra már Zsigmond halálakor felmerült, az ezt szorgalmazó, főleg északkelet-magyarországi nemesekből álló párt most újra aktívvá vált
– mondja a 24.hu-nak Pálosfalvi Tamás.
Krakkóban és Budán párhuzamosan folytak a tárgyalások, nagy volt a bizonytalanság, majd László születése után, 1440 februárjának végétől a magyar politikai közvélemény kettészakadt. Hiába lett fiú az utószülött, és minden szempontból törvényes az örökösödése, egyre többen álltak Ulászló pártjára. A legfőbb ok egyszerű, a fent már említett török fenyegetés. A megelőző években az Oszmán Birodalom nyugati terjeszkedése újra intenzív szakaszba lépett, II. Murád szultán hadai 1439-ben megszállták Szerbiát, a halálos ellenség közvetlenül a magyar határon állt. A veszély erős vezetőt igényelt, nem egy gyereket, Ulászló pedig ígéretet is tett a török elleni fellépésre, illetve azt se feledjük, hogy ebben az esetben Lengyelország emberi és anyagi erejének támogatása is adott lett volna.
És miért kellett Ulászlónak a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal a torkán? A Jagellók ebben az időben expanzív politikát folytattak, Csehország felé is kinyújtották a karjukat, Magyarország pedig e régió gyémántja volt: az akkori lengyelhonnál is népesebb, erősebb, gazdagabb ország.
A Szent Korona nélkül nincs jó B terv
Az Ulászló-párti rendek 1440. március 8-án választották magyar királlyá a lengyel uralkodót, aki azonban késedelmesen indult Budára, így Erzsébet, az özvegy királyné időt nyert a mozgósításra. Közismert a történet, miszerint udvarhölgye, Kottanner Jánosné a mit sem sejtő urak orra előtt csempészte ki a Szent Koronát Visegrádról, amellyel aztán május 15-én megkoronázták V. Lászlót. A lehető legszabályosabb eljárás volt Székesfehérvárott, az esztergomi érsek közreműködésével.
A Szent Koronát gyakorlatilag ellopták, és ez annyira felháborította a korabeli közvéleményt, hogy sokan ekkor és ezért pártoltak el a királynétól
– emeli ki a történész.
Erzsébet is ráébredt a hibájára, még az is felmerült a fejében, hogy visszaviszi a felbecsülhetetlen jelentőségű ékszert Visegrádra. A lényeg azonban, hogy mire Ulászló megérkezett, az országnak már megvolt a törvényes királya – egy darabig élt még a remény, hogy akár erővel, akár tárgyalással megszerezhetik a koronát, de június végére ez szertefoszlott. Mi legyen a B terv? Ulászló hívei – a magyar rendek többsége – Budán ülésezve úgy döntöttek, mindenképpen megkoronázzák választottjukat, ám adódott a kérdés: vajon a Szent Korona nélkül hogyan legalizálhatják a hatalmát.
Mindezt pedig díszes oklevélbe foglalták, amelyben részletesen leírták, hogy minden a rendek akaratából és hozzájárulásából történt, ma úgy mondanánk, a népakarat manifesztálódásaként. Amennyiben a Szent Korona visszakerül, természetesen minden hatalom visszaszáll rá, de ha nem, akkor a jövőben ezen új korona fogja betölteni a szerepét.
Fizikai valójában nélkülözhetetlen
Ma már talán értelmetlennek, érthetetlennek tűnik ez a nagy „felhajtás”, akkoriban azonban központi kérdésnek számított. Tágabb értelemben maga a korona a királlyal párhuzamosan viselt jogokat, említhetjük itt a koronának tanúsított hűséget, vagy birtokok visszaszállását a koronára – egész Európában megfigyelhető, hogy a korona, mint intézmény jelenik meg.
Egyedi magyar vonás viszont a Szent Korona, mint fizikai tárgy nélkülözhetetlensége. Ne menjünk bele az eredet kérdésébe: a középkor egyértelműen Szent Istvántól származtatta, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy ragaszkodjon hozzá, és nélküle ne ismerje el törvényesnek a királyi hatalmat. Éppenséggel a fenti jelenet, a Szent Korona „helyettesítésének” szükségessége és körülményessége bizonyítja a legfényesebben, hogy a Szent Korona-eszme milyen erősen áthatotta a magyar társadalmat. Másutt Európában ilyen helyzetben csak kivettek volna egy megfelelően díszített fejéket a kincstárból.
Az sem volt mindegy, honnan származik az új. Valamilyen módon igyekeztek biztosítani a jogfolytonosságot, ezért Szent Istvánnak a székesfehérvári bazilikában őrzött fej ereklyetartójáról távolították el a koronát. Némi átalakítás után annak rendje és módja szerint helyezték Jagelló Ulászló fejére 1440. július 17-én, aki ettől fogva I. Ulászló néven uralkodott Magyarországon haláláig.
Betartotta ígéretét, a török ellen vívott várnai csatában vesztette életét 1444. november 10-én – lándzsára tűzött fejét diadalittasan emelték magasba a janicsárok.
Mátyás visszautasította
Visszatérve 1440-be, a ceremónia után a „pótkoronát” Visegrádon őrizték. Miután 1458-ban, Mátyás király megválasztásakor az eredeti fejék még mindig Bécsújhelyen volt – ekkor már III. Frigyes német-római császár kezében –, felmerült, hogy Hunyadit is ezzel koronáznák, ám ő ezt határozottan elutasította. Tudta, hogy nem jelentene megfelelő legitimációt, inkább mindent megtett a Szent Korona visszaszerzéséért.
Ez végül 1463-ban sikerült, csillagászati összegért, 80 ezer aranyért, az összeg a Magyar Királyság éves bevételeinek mintegy harmada volt. A Frigyessel kötött alkut Mátyás jóváhagyatta a rendekkel, ennek részeként pedig a Szent Koronára visszaruházták korábbi jogait.
A pótkorona sorsa ismeretlen. Elképzelhető, hogy ismét Székesfehérvárra vitték, akár régi helyére, az ereklyetartóra, viszont a bazilika és környéke a török uralom alatt megsemmisült.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
(24.hu nyomán Szent Korona Rádió)