“Rejtett kincs voltam, és azt kívántam, hogy megismerjenek; ezért teremtettem a világot.” Frithjof Schuon, A vallások transzcendens egysége című műve részletének folytatásában tovább fejti az emberi szubjektum és objektum kapcsolatát, illetve válaszokat kutat Isten ember általi, önmaga keresésének miértjeire is.
Kérjük, támogasd adód 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashatsz.
Felajánlásodat az Azonosságtudat Alapítványnak küldd el!
Adószám: 18218082-1-07
Azt mondta valaki, hogy az ész fogyatékosság, ami akkor igaz, ha a közvetlen látást jelentő intellekcióval hasonlítjuk össze. Ha a kontingencia fogyatékosság, akkor az ész is az, de nem az adekváció pozitív arculatában; erre a diszkurzív kiegyenlítődésre szüksége van az embernek, mivel a külső és a belső, a kontingens és az abszolút között helyezkedik el. Az egész azzal kapcsolatos vita, hogy az emberi elme képes-e vagy sem Istent megismerni, a következőképpen oldódik fel: intelligenciánk csak “Isten által” ismerheti meg Istent, így tehát Isten az, aki Önmagát bennünk megismeri. Az ész eszközként és átmenetileg részesedhet ebben a tudásban, olyan mértékben, amilyenben nem szakad el Istentől. Részesedhet egyrészt a kinyilatkoztatásból, másrészt az intellekcióból, ahol az előbbi a “felettünk levő” Istennel kapcsolatos, az utóbbi a “bennünk lévővel”. Ha “emberi elmén” az intellekciótól vagy a kinyilatkoztatástól elszakadt észt értjük – a kinyilatkoztatás tulajdonképpen elengedhetetlen az intellekció aktualizálásához -, akkor magától értetődik, hogy ez az elme nem képes sem megvilágosítani, sem -és még kevésbé -üdvözíteni bennünket.
A fideista számára csak a kinyilatkoztatás “természetfeletti”; az intellekció, aminek természetéről nincs fogalma, és amit puszta logikává alacsonyít, az ő szemében “természeti”. A gnosztikus számára ezzel szemben mind a kinyilatkoztatás, mind az intellekció természetfeletti, mivel szerinte Isten – vagy a Szent Szellem – működik mindkettőben. A fideista mindent elkövet, hogy elhiggye, a gnosztikus meggyőződései szillogizmusokból származnak, és ezt még készégesebben hiszi amiatt, hogy egy logikai művelet, miként a szimbolizmus, elidézheti az intellekció felvillanását, és csökkentheti az elme elfátyolozottságát. A fideista egyébként nem tudja teljesen tagadni az intellektuális intuíció jelenségét, csak éppen tartózkodik attól, hogy ezt annak a “természetesen természetfeletti’’ és állandóan jelenvaló kinyilatkoztatásnak tekintse, ami az intellektus; az “inspirációnak” és a Szent Szellemnek fogja tulajdonítani, és ez alapjában véve ugyanaz, csakhogy megőrzi az “emberi elme” alkalmatlanságának axiómáját.
A tomizmus megkülönbözteti a “természetes ésszel szerzett” tudást a “kegyelem révén szerzettől”, ami azt sugallja, hogy a metafizikai bizonyosságok véletlenszerűen adódó ajándékok, holott valójában az emberben is megvan az, amit paradox módon “természetesen természetfeletti kegyelemnek” hívhatnók, nevezetesen az intellektus. Mert a fény, amely váratlan inspirációval érkezik hozzánk, egy dolog, az a fény viszont, amelyhez “természetfeletti természetünk” által jutunk, egy másik dolog; hívhatnók ezt a természetet akár “isteni immanenciának” is, elválasztva így az, emberi természettől, mint ahogy tesszük is, amikor azt állítjuk, hogy csak Isten ismerheti meg Istent, történjen ez bennünk vagy rajtunk kívül. Bárhogyan is legyen, a “természetfelettinek” megfelelő “természeti” befogadóedény valamennyire már önmagában is természetfeletti vagy isteni.
Az ismeretelmélet lényege – bármit mondjanak is az agnosztikusok – az, ami az intelligencia elégséges okát és valódi lehetőségét alkotja, nevezetesen az adekváció, vagy más szóval a “tudás”; és adekvációt mondani ugyanaz, mint élőképpé levést, sőt a megismerhető immanenciáját mondani a megismerő vagy megismerni akaró alanyban.
A valóság szubjektummá és objektummá történő polarizációjának gyökere a Létben van; nem a tiszta Abszolútumban, a Létentúliban, hanem első öndeterminációjában. Az isteni maya “konfrontáció”, mondhatni Istennek mint Szubjektumnak vagy Tudatnak és Istennek mint Objektumnak vagy Létnek a “konfrontációja”; ez Istennek Önmagáról, önnön tökéletességéről és lehetőségeiről való tudása.
Ez a principiális polarizáció az univerzumban vég nélkül refraktálódik, ám ez egyenetlen módon történik – a megnyilvánuló Lehetőség követelményei szerint -, és a szubjektivitások mint eredmények ismeretelméletileg nem egyenértékűek. Ám azt mondani, hogy az ember “Isten képmására teremtetett”, pontosan azt jelenti, hogy az ember centrális és nem perifériális szubjektivitást képvisel, és ennek következtében egy olyan szubjektumot, amely – mivel közvetlenül az isteni intellektusból árad ki – principiálisan részesül ez utóbbi hatalmából; az embernek hatalmában áll megismerni mindent, ami valóságos, következésképpen megismerhető, máskülönben nem lenne az a földi istenség, ami.
A relatív tudást szubjektíve egy nézőpont, objektíve egy aspektus korlátozza; mivel az ember relatív, tudása is relatív annyiban, amennyiben emberi, márpedig emberi az ész, nem-emberi viszont a benne rejlő intellektus tekintetében; emberi az “agyban”, nem-ember viszont az Abszolútummal egyesült “szív” tekintetében. És ebben az értelemben, egy hadith szerint: “Ég és Föld nem tartalmazhatnak Engem [Istent], de a hívő szíve igen” – ez a szív az, amely az immanencia csodájának köszönhetően megnyílik Isteni “Önmagamnak”, a megismerhető, egyszerre megsemmisítő és egyesítő végtelenjének, és ennélfogva a valóságnak.
Miért ez a kerülő – kérdezheti valaki – az emberi intelligencia kapcsán? Miért akarja Isten Önmagát – aki ismeri Önmagát Önmagában – az emberen keresztül is megismerni? Mert – miként egy hadith mondja – “Rejtett kincs voltam, és azt kívántam, hogy megismerjenek; ezért teremtettem a világot”. Ami azt jelenti, hogy az Abszolútum a relatív startpontjából akar megismertté lenni. Es miért? Mert ez egy lehetőség, amely mint olyan velejárója az isteni Lehetőség korlátlanságának; lehetőség, ami tehát nem lehet, hogy ne legyen, és aminek a miértje a Végtelenben nyugszik.
/Részlet Frithjof Schuon: A vallások transzcendens egysége c. művének; Embernek lenni annyi, mint tudni c. fejezetéből; 184-187. oldal/
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Frithjof Schuon: Embernek lenni annyi, mint tudni (I. részlet)
(Szent Korona Rádió)