Csarnai Márk kiváló jobboldali történész gondolataival rójuk le kegyeletünket előttük, emlékezünk meg a doni hősökről. Életüket adták a haza védelmében a vörös pestissel szemben!
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
Az 1943. január 12-én indult urivi áttörés kétség kívül a magyar hadtörténelem legnagyobb emberáldozatot követelő tragédiája volt, ám a gyászon túl, vagy a gyász felett emlékezzünk meg arról a hősies helytállásról is, amelyet a magyar honvédek tanúsítottak.
1943. január 12-én megindult az urivi hídfőből a szovjet 25. gárda és a 107. lövész hadosztály támadása a 4. gyalogezred szakasza ellen. A támadás első három hulláma sikertelen volt.
Sztorozsevoje környékén a 20. könnyű hadosztály a nap végéig sikeresen tartotta állásait a 25. gárda lövészhadosztály zászlóaljainak támadásaival szemben.
Urivtól délre a 35. gyalogezred hősiesen tartotta Gyevicát és környékét.
Boldirevkától északra és délre a magyar csapatok mindenhol kitartottak.
Január 13-án a III. hadtest sikeres ellentámadást indított. Aznap a 23. gyalogezred Sztorozsevojétól délre 11 harckocsikkal is támogatott szovjet rohamot vert vissza. Január 14-én a déli órákban sikeresen kitörtek Oszkino irányába.
Oszkino és Arhangelszkoje ellen a szovjetek január 14-én több támadást is indítottak, melyet a magyar csapatok egészen estig visszavertek.
Január 14-én a scsucsjei hídfőből is megindult a szovjet támadás.
A szovjet 304. lövészhadosztály támadása csak nagy veszteségek árán tudta áttörni a Mihajlovszkijba vezető út mentén a 48/III. zászlóalj védőállásait. Az első rohamot a 48/I. és a 18/II. zászlóalj sikeresen verte vissza. A két zászlóaljat csak a harckocsikkal megerősített második hullám volt képes kivetni a védelemből.
A 12. tüzérezred több harckocsikkal is támogatott rohamot akasztott el. Az alakulat a 70%-os veszteség ellenére egészen a sötétedésig kitartott az állásaiban, s csak ekkor vonult vissza Jekatyerinovkába. Itt a 19. könnyű hadosztály olyan elszántan védekezett, hogy a szovjet 219. lövészhadosztály csak súlyos helységharc árán tudta elfoglalni Jekatyerinovkát január 15-én.
Aznap a 6. gyalogezred egy sikeres ellentámadást követően visszafoglalta Kolomejcevot.
Január 16-án az 1. páncéloshadosztály és a 26. gyaloghadosztály Volcsje irányába ellentámadást indított, mellyel sikerült lassítani a szovjet támadást.
A 17/II. zászlóalj 1943. január 26-án az utolsók között hagyta el a Don menti védőállásait. A zászlóalj az utóvédharcok és a visszavonulás során nagy veszteségek árán ugyan, de többször áttörte a szovjet bekerítést.
A hadsereg totális megsemmisülése és a honvédek fejetlen visszavonulása egy mítosz!
Sajnos még napjainkban is sokszor felmerülnek azok az 1989 előtti időkből megmaradt – és a történelmi tényeket mellőző – gondolatok, hogy a magyar hadsereget tudatosan rosszul felszerelve, direkt halálra ítélve, áldozatnak küldték a frontra.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Magyar Királyi Honvédség legjava volt. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az első világháborút követően lenullázott és az érdemi fejlesztések elől elzárt magyar hadügy első sorban azokkal a szomszédos “kisantat” államokkal való fegyveres konfliktusra készült fel, melyek hazánk kárára gyarapodtak a trianoni békediktátum révén, s nem egy világháborúban történő részvételre.
A – jogos – revíziós törekvések a Horthy-érában teljesedtek ki. Ekkor – a magyar diplomácia felkészültségének és elkötelezettségének köszönhetően – a bécsi döntések értelmében Magyarország visszakapta a Felvidék és Kárpátalja déli részeit, valamint Észak-Erdélyt. Ezek a döntések Németország és Olaszország jóvoltából születtek meg. Ugyanakkor mivel mind Szlovákia, mind Románia Németország kegyeit kereste – és remélte a bécsi döntések felülvizsgálatát –, ezért Magyarország belekerült abba a helyzetbe, hogy Németország oldalán hadviselő félként vett részt a Szovjetunió elleni háborúban.
A második világháborús szerepvállalásunk kapcsán évtizedeken át beszéltek a veszteségekről, ám mindezek mellett hallgattak a mindkét világháborúban megmutatkozó magyar virtusról. Példának lehetne megemlíteni az Umanynál bekerített szovjet erők kitörésének sikeres elhárítását (1941 augusztus 6.), a mihajlovkai husszárrohamot (1941. augusztus 15.) – amelyre még a korszerűbb fegyverekkel ellátott németek is így emlékeztek vissza: „A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. […] az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésén.” –, a magyar páncélosok 1942. évi helytállását a nyári hídfőcsatákban, vagy a tyimi előretörést.
1945 után az áldozati szerep legitimálására, valamint a háború alatti vezérkar és Jány Gusztáv honvéd tábornok besározására használta fel a kommunista történetírás Jány „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát. Ezt sajnálatos módon még ma is sokan idézik, hivatkoznak rá. Azt azonban már csak kevesen említik meg, hogy Jány az említett hadparancsát visszavonta, s 1943 tavaszán felülírta azt: „Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”
A fentebb ismertetett történelmi adatok is ezt támasztják alá.
Az 1945 után keletkezett hamis mítoszokkal végleg le kell számolni, s az áldozati szerep, valamint a “bűnös nemzet” narratíva helyett a heroikus helytállásra helyezni a hangsúlyt.
A magyar honvédek 1943-ban példamutatóan cselekedtek azzal, hogy a jelentős veszteségek dacára nem csak derekasan helytálltak, de ők maguk is jelentős veszteségeket okoztak a támadó félnek.
Hősök voltak! A kötelességteljesítés és a bajtársiasság hősei.
(Csarnai Márk történész bejegyzése – Szent Korona Rádió)