Az elmúlt években rengeteg, a zsidóságot érintő kérdéssel találta szembe magát a nyugati „jobboldal”, mely jelenleg is a válaszokat keresi.
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
A felmerülő kérdések között szerepel, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat kötelessége-e feltétel és kritika nélkül támogatni Izraelt és a zsidóságot, vagy úgy kellene-e viszonyulniuk hozzájuk, mint bármely más államhoz és nemzetiséghez? Meg kellene-e halnia amerikai és európai fiataloknak egy idegen nép érdekében egy idegen földön? Izrael vajon tényleg a “zsidó-keresztény civilizáció” közel-keleti “csillaga”, vagy egy terrorállam? Létezik-e egyáltalán “zsidó-keresztény civilizáció”, vagy eme két tan annyira szemben áll egymással, hogy összemosásuk teljes fogalmi zavar?
Korábban Elon Musk volt a liberálisok szemében a “megtestesült gonosz”, aki a szólásszabadság visszaállításával ismét teret enged azoknak a hangoknak, melyekről azt hitték, végleg elhallgatták őket. Akkor még a konzervatív oldal piedesztálra emelte a dél-afrikai üzletembert, az utóbbi időben azonban Musk számos ellenséget szerzett magának az ő köreikben is. A szélsőségesen filoszemita, konzervatív, “jobboldali” csoportok és politikusok ugyanis kritika nélküli Izrael-pártiságukban odáig mentek, hogy a zsidó államnak – szerintük – akár a népírtáshoz is joga van az “önvédelem” nevében. Musk szerint azonban nincs olyan jogalap, ami felhatalmazna bárkit is a népírtásra.
Vele aligha ért egyet a Republikánusok egyik legesélyesebb elnökjelöltje, Donald Trump, aki első ciklusa alatt már bizonyította, az izraeli érdekeket bármikor kész az amerikai érdekek elé helyezni. Kampányában is nagy hangsúlyt fektet az arab-zsidó konfliktusra, melyben álláspontja: fenntartások és feltétel nélkül Izrael mellett kell állnunk.
Hasonlóan vélekedik a zsidó származású “vlogger”, újságíró, a jobboldali, konzervatív Laura Loomer, aki aktív éveiben az amerikai jobboldal (főleg a Trumpot támogató fiatalok) egyik meghatározó figurája volt (vagy tán még mindig az, csak jelen sorok írója találkozik a nevével ritkábban). Ő nyíltan antifasiszta és mélyen megveti a fehér nacionalizmust, emellett pedig – saját definíciója szerint – “büszke iszlámgyűlölő”. Mikor a régi Twitterről bannolták egy tweetje miatt, kiderítette, hogy az őt kitiltó férfi muszlim, ezért nyilvánosan “zsidóellenesnek” nevezte, majd hozzá lácolta magát a Twitter központjának kerítéséhez, mellén egy hatágú sárgacsillaggal, ezzel próbálva azt sugallni, hogy zsidó származása miatt “nácik cenzúrázzák”. Szerinte ha nem maradna muszlim Amerikában és Kanadában, nagyjából meg is oldottak volna minden problémát.
Az amerikai konzervatívok körében valamiért szintén nagyon kedvelt Ben Shapiro is feltétlen Izrael-hűségre szólította fel a Nyugatot. Shapiro egyébként azzal lett híres, hogy a Mass Effectből ismert gyíklények hangszínével beszélve egyetemeket és előadásokon mentálisan sérült degeneráltakkal vitatkozik, akiket könnyedél földbe döngöl érveivel. Népszerűségét arra használta, hogy felépítsen egy amerikai konzervatív jobboldaliságot, mely mentes minden nacionalizmustól és megvet mindenkit, aki bármiféle hangsúlyt fektet a származásra, vagy akár arról mer beszélni, hogy az Egyesült Államok eredetileg fehér civilizációs alapokra épült. Mint fogalmazott Twitteren az egyre nyilvánvalóbb lakosságcserére reagálva:
Rohadtul nem érdekel az úgynevezett “bebarnítása Amerikának”. A szín egyáltalán nem fontos. Csak az ideológia.
Tehát, szerinte teljesen mindegy, hogy felszámolják-e Amerika fehér lakosságát, ha a helyüket átvevő új népesség szintén jobboldali konzervatív lesz. Jobbliberális gondolkodásmódja önmagában nem lenne egyedi, ám Shapiro képmutatása az Izraelhez és saját származásához való hozzáállásában nyilvánul meg. Miközben elvitatja a fehérek jogát arra, hogy büszkék legyenek származásukra, és nacionalista nézeteket valljanak, mondván “a származás nem fontos”, a fehér nacionalizmust pedig fel kell számolni, addig rendre hangoztatja, ő mennyire “büszke zsidó”, előadásai jelentős részében az izraeli zászló van a fókuszban, az amerikaiakat pedig mindig is Izrael feltétlen támogatására sarkalta.
Az arab-zsidó háború kitörése óta ez a támogatásra való buzdítás pedig már hisztérikus méreteket öltött, ami sok amerikaiban kételyeket ébresztett.
Emiatt nem csak néger alkalmazottjával veszett össze, de a Fox korábbi népszerű riporterével, Tucker Carlsonnal is összekülönbözött. Carlson például nem érti, miért kellene amerikai katonáknak meghalnia egy olyan konfliktusban, amihez semmi közük. Ő az északi civilizáció szemszögéből közelítette meg a kérdést, és egyértelműen arra a következtetésre jutott:
ha támogatják Izrael népirtását Palesztinában, azzal csak azt érik el, hogy mégtöbb migráns zúdul a nyugati világra, hiszen akkor azokat is elüldözik szülőföldjükről, akik egyébként ott akarnak maradni.
Ám Carlson a legmegdöbbentőbbnek azt tartja, hogy miközben bizonyos amerikai konzervatív véleményvezérek az Izraelt ért rajtaütés után olyan szinten felháborodtak, mintha személy szerint őket érte volna támadás, addig az amerikaiakat sújtó problémákkal szemben teljesen közönyösek, holott – az egykori Fox műsorvezető szerint – az Egyesült Államok jelenleg is ostrom alatt áll, és milliók érkeznek az országba illegálisan, olyanok is, akik gyűlölik az USA-t – ez mégsem vált ki belőlük olyan szintű felháborodást, mint amikor Izraelt vagy a zsidóságot támadják meg.
Szintén említésre méltó még Paul Joseph Watson, aki annak idején a zsidó származású Alex Jones munkatársa volt az InfoWars-nál, méghozzá Laura Loomer kollégájaként. Különválásuk után útjuk azonban igencsak eltávolodott egymástól. Tucker Carlsonhoz hasonlóan ő sem érti, miért kéne a Nyugatnak feltétlenül behódolnia Izraelnek, ahelyett, hogy a saját érdekeit helyeznék előtérbe. Sőt, ő még ahhoz is elég bátor volt, hogy mind Izrael, mind a nyugati zsidóság képmutatására felhívja a figyelmet.
Netanyahu ugyanis korábban arról beszélt, országa kerítést épít, hogy kívül tartsa az illegális bevándorlókat, sőt, a gazdasági migránsokat is deportálják, ugyanis azok felhígítanák Izrael etnikai összetételét, és káros behatásokkal “színesítenék” az ország kultúráját. A nyugati médiumok, melyek ezért mindenféle jelzőkkel ostromolva a nyugati országok lakosságát, fehérbűntudatot keltve igyekeznek meggyőzni valamennyi fehér európait, “erkölcsi kötelességük”, hova tovább “történelmi felelősségük” valamennyi afrikai migráns befogadása, addig Izrael kapcsán azt írják, “joga van megvédeni magát”. Ez olyan jól sikerült, hogy Izrael meg is egyezett a nyugati országokkal, a számára nem kívánatos afrikaiakat hozzájuk szállítja.
A szélsőségesen bevándorláspárt, antinacionalista Rágalmazásellenes Liga (ADL) is arról beszélt, teljesen “irreális” és “elfogadhatatlan” elvárni Izrael Államtól, hogy önként feladja szuverenitását és nemzeti identitását, mert ezáltal a zsidóság kisebbséggé válna a saját hazájában.
Watson szerint feltűnő a kettősmérce, amit a nyugati liberális zsidóság alkalmaz. Hiszen, ezek ugyanazok, akik, mikor megtudták, történelme során először, a fehér népesség hanyatlásnak indult az Egyesült Államokban, annyit mondtak: “ez igazán mesés hír”. Egy élő műsorban, mikor bejelentették a hírt, a közönség hangos üdvrivalgásban tört ki, ami még a kéjesen mosolygó házigazdát is meglepte.
America First vagy kóserkonzervativizmus?
Az új, kibontakozó amerikai nacionalizmus legérdekesebb ténye, hogy azt éppen Donald Trump hívta életre, aki – még Hillary Clinton kihívójaként – a kampánya során egyértelműen nacionalista húrokat pengetett, pusztán azért, hogy a fehér munkásosztály szavazait bezsebelve megszerezze az elnöki széket, ahol ugyanolyan kóserkonzervatív, szélsőségesen Izrael-párti politikát folytatott, mint elődei. Stábja azonban elszámolta magát, ugyanis az America First (Amerika az első) ideológiája már megszületett, és egyre szélesebb körben terjed. Ez az ideológia pedig éppen úgy ellenfele a republikánus “büszke cionistáknak” (amerikai keresztények és politikusok egy csoportja szó szerint így hivatkozik magára), mint a kulturmarxista liberalizmusnak, mert szerintük mindkettő Amerika végét jelenti. Az persze még a jövő zenéje, hogy eme új irányzat képes lesz-e eléggé megerősödni ahhoz, hogy maga alá gyűrje a kóserkonzervatív oldalt. Ellenkező esetben az is megtörténhet, hogy a konzervatív oldal kerül ki győztesen (médiájának és temérdek tőkéjének köszönhetően), és sikeresen meggyőzi amerikai és nyugati konzervatívok millióit arról, hogy az izraeli érdek valójában amerikai érdek is, az etnikai alapon szerveződő nacionalizmus pedig Izrael kiváltsága.
Menóra mánia Európában, de állítanak-e karácsonyfát a Knesszetben?
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)