1532-ben ezen a napon (augusztus 5.) kezdődött meg Kőszeg ostroma. A hatalma csúcsán álló Szulejmán serege a sokszoros túlerő ellenére sem tudta elvenni Jurisics (Jurisich) Miklóstól a jelentéktelennek látszó Kőszeg várat, melyet három héten át mindössze 46 katona és 700 környékbeli paraszt védett.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Kőszeg védőinek hősiessége számos határvidéken fekvő erősséget és települést megmentett a hódítástól és a fosztogatásoktól, valamint megakadályozták a törökök bécsi hadjáratát.
Jurisics Miklós és a vár védőinek helytállása azóta is a magyar történelem egyik legdicsőbb haditettének számít, mely leginkább arra tanít, hogy a győzelem reményét még a legkilátástalanabb helyzetben sem szabad feladni.
„Én e gyönge várost védeni merészeltem a hatalmas ellenség ellen. Nem mintha azt megtartani reméleném, de hogy az ellenséget egy ideig feltartóztatva, időt nyerjenek a keresztyén fejedelmek seregeik összegyűjtésére, saját életem veszedelmével.”
(Jurisics Miklós levele)
A mai napon gróf Apponyi Albert a Kőszeg és Vidéke 1932. május 29-ei számában megjelent Kőszeg ünnepére című publikációjával emlékezünk a hős védőkre.
Csarnai Márk
gróf Apponyi Albert: Kőszeg ünnepére
Igaz örömmel, sőt lelkesedéssel vállalkoztam az ünnep rendezőinek felkérése folytán arra, hogy a hazai történetnek azt a dicső tényét, mely Kőszeg nevéhez fűződik szónoklat, keretében méltányoljam. E tény hősei, Jurisich Miklóssal élükön, e város polgárai elődei voltak, eredménye pedig talán döntően folyt be a nyugati kereszténység sorsának kialakulására; kitüntetésnek tartottam volna tehát a tevékeny részvételt az emlékezésnek szentelt ünnepélyen.
Sajnos azonban az ország szolgálatai éppen most más kötelességet rótt reám, amely alól nem szabad magamat kivonnom: és így csak a távolból küldött üdvözlettel vehetek részt Kőszeg városának országra szóló ünnepében; ha pedig azt országra szólónak nevezem, úgy ezzel inkább kevesebbet mondok kelleténél, mint sem többet.
Hazánknak az a dicső történelmi hivatása, hogy a nyugati keresztény kultúra védőbástyája legyen, 400 év előtt néhány sorsdöntő napon Kőszeg hősies ellenállásába sűrűsödött; ha Kőszeg akkor nem állítja meg a Bécs felé törő ottomán hadakat, ha Bécsnek akkor kell ostromot kiállani, amikor az ellenállásra kevésbé volt felkészülve és szövetségi támogatással nem rendelkezett, ha Bécs ennek folytán elesik és ezzel a római szent birodalomnak, a nyugati kereszténység hatalma. szimbólumának tekintélye megtörik: valóban kiszámíthatatlan következmények állhattak volna elő. Még több nyugati területre és népre nehezedtek volna a pusztulásnak és szenvedésnek olyan esztendői, mint amilyeneket akkor szegény hazánknak kellett elviselnie; a hatalmi viszonyoknak olyan eltolódása következett volna be, mely esetleg egészen új irányba tereli földrészünknek politikai és társadalmi fejlődését; hazánk felszabadulásának időpontja pedig mindenesetre eltolódik ki nem számítható évekkel. Mindezt elhárította a világtól az a hősi csapat, mely egy jelentéktelennek látszó stratégiai akadály legyőzését hiúsította meg, egy világverő hadsereggel szemben. Szinte rejtély, hogy ez miként sikerülhetett. Bizonyára az isteni gondviselést kell elsősorban érte áldanunk; de e gondviselés emberi eszközeinek emlékét el nem múló dicsőség fénye veszi körül, hősi teljesítményig szimbólummá emelte Kőszeg városa nevét.
És legyen valóban szimbólum. Akkor is Csonka-Magyarországon éltek elődeink, és az akkori csonka ország fiainak szívós elhatározása, s ez az elhatározásnak dicső ténye készítették elő a feltámadást; most más alakot ölt az ellenállás és más képet mutatnak a feltámadás esélyei; de az alap: a nemzeti erény lényegében csak ugyanaz lehet. A mai rettenetes viszonyoknak bátor eltürése, csüggedés és társadalmi bomlás nélkül, alig kíván kevesebb hősiességet, mint egy külső ellenség visszaverése; s nem kevesebb szívósságot fog igényelni a nagy belső újjáépítés munkája sem, amikor – reméljük nemsokára – bekövetkezik annak ideje. Legyünk […] méltó utódai a Jurisichok képének; gondoljunk rájuk, nemcsak kegyeletes visszaemlékezéssel, de ilyen szent elhatározással is.
(Genf, 1932. május 23.)
(Szent Korona Rádió)