Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
„Aki nem vak, látja, mi a lényeg, / Annak tiszta a kép: / Kötélen táncol az élet, / Alatta tátongó szakadék.” Az ön számára mi az élet értelme?
Hú, ha én azt tudnám, nem Lukács Lászlónak, hanem Jézus Krisztusnak hívnának! A viccet félretéve: soha nem tartottam magamat különösebben filozofikus alkatnak, amit pedig ebben a témában esetleg el akarok mondani az embereknek, az benne van az ilyen típusú dalszövegeimben. Van is belőlük jó pár. Én mindig a szerzeményeinken keresztül tudtam a legjobban kommunikálni, a dalszövegek ráadásul többrétegű, több értelmezési lehetőséget adó eszközök. Amúgy meg úgy van ez, mint az érettségin: mire gondolt a költő? Lehet, épp arra, milyen jólesett neki az a pohár sör, rá ötven évre mégis megfejtik, ebben mekkora szimbólumok vannak. Nem szeretek okoskodni.
Az sem zavarja, ha félreértik?
Ugyan! Elemezze nyugodtan mindenki a szövegeimet, ahogy akarja! Az én dolgom az, hogy elénekeljem őket, aki pedig bármilyen szinten azonosulni tud velük, annak csak örülök. Nincsenek elvárásaim.
Szórakoztatni szeretne, vagy üzenni?
A kettőt nem lehet élesen elválasztani. Egy gondolatokkal teli szöveg is lehet szórakoztató, és ez fordítva is igaz.
Elég kemény szövegek voltak az első lemezeken, igaz, az újabbakon is előfordul ilyesmi. Van olyan szám, amivel már nem tud azonosulni?
Hál’ istennek, nincs. Alapvetően végig konzekvens voltam és vagyok magammal szemben, ha úgy tetszik, ugyanaz a csávó vagyok, aki voltam. Önazonos. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne változtam volna rengeteget, vagy ugyanúgy élnék, mint akkoriban, de nem szégyellek semmit.
„Nincs pénzem, nincs nevem. / Mitől legyen jókedvem?” – írta harmincöt éve.
Jó, nyilván ez ilyen formában már nem igaz. Van pénzem, van nevem. Azoktól a srácoktól viszont, akik ma tizenhét-húsz évesek, és így érzik magukat, miért vennénk el a lehetőséget arra, hogy egy Tankcsapda-koncerten kiüvöltsék ezt magukból?
Ha már üvöltés: dühös zenét játszanak. Mitől dühös még?
Elsősorban az emberi butaságtól, pontosabban annak megnyilvánulásaitól. Az értelmetlen kakaskodástól, kötekedéstől a valóságban és a virtuális térben egyaránt, de még attól is, hogy összevissza szemetelik a világot. Fontos azonban: alapvetően békés ember vagyok, a fizikai erőszakot visszautasítom – nem véletlenül vagyok vegetáriánus évtizedek óta. A dühömet mindig a szövegeimen és a zenémen keresztül fejeztem ki, de az a düh, amit mondjuk huszonévesen éreztem, ma is bennem van, csak legfeljebb más formában jelenik meg.
Mondjon egy példát!
Ha a kedvenc csapatom gólt szerez, már nem mászok fel a B szektorban, és rázom a kerítést, hanem megemelem a korsómat vagy fütyülök. Az öröm attól még öröm. Igaz ez a dühre is.
„Eszünknél bírtunk maradni” – fogalmazott korábban. Több mint három évtized a könnyűzene élvonalában nagy kihívásokat állíthat ezen a téren. Hogyan sikerült?
Például úgy, hogy debreceni zenekarként indultunk, s a mai napig azok vagyunk. Ösztönösen vagy tudatosan, de nem hagytuk, hogy elragadjon minket az a fajta sztárság, ami egyébként egy ekkora méretű országban igazából nem is létezik. Ettől még nekem is volt ilyen korszakom, különösen az első évtizedben, amikor a „sok jóból jó sokat” akartam. Tudja, ez a szombatról keddre virradó reggelek ideje. De nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy ha van az emberben elhivatottság, elképzelés az élettel kapcsolatban, tudja, merre tart, és közben mások is jelzik esetleg, hogy épp a nyúl viszi a puskát, ráadásul még a nyugodt Debrecenben is él, akkor van sansza észhez térni. Ha úgy tetszik, a pályán maradni. Talán szerencsém is volt, ki tudja. Soha nem éltem huzamosabb ideig Budapesten, nem tudott beszippantani az itteni művészvilág és az a forgatag, ami egyébként roppant csábító. Kellően hedonista, hogy egy darabig mindenképp élvezetes legyen. Én csak bele-beleharapdáltam, soha nem ültem le az asztalhoz, hogy megegyek belőle egy lábassal. Megúsztam.
Akkor önnek így csapódott le a híres Budapest–vidék ellentét.
Inkább úgy fogalmaznék: a Budapest és vidék közötti különbség. Kezdetben minket is levidékiztek, de én ezt leszarom. Nem azért, mert flegma paraszt lennék, egyszerűen tudom, ki vagyok és mennyit érek. Egy ilyen beszólás nem tud kibillenteni.
Nős emberként, apaként kicsit konzervatívabbak lettek?
Debrecen eleve egy cívis, nyakas, konzervatív gondolkodású város. Ragadt ránk ebből azért valami, ha úgy tetszik, némi konzervativizmus, de legalább annyira szabad gondolkodásúak is vagyunk. Valóban, nagyon szeretjük a pátriánkat, a közegünket, az otthonunkat, büszkék vagyunk rá, ott vannak a gyökereink, de azt is bírjuk, amikor eljöhetünk onnan turnézni, világot látni. És ez a körforgás így megy évtizedek óta, a két életmód kiegészíti egymást.
Talán az egyik legnagyobb slágerük szövegére utalva: ön úgy gondolja, hogy az „élet tényleg örökké tart”?
Persze, különben nem énekelném. Nézze, nem vagyok egy minden vasárnap templomba járó fazon, a szónak ebben az értelmében nem vagyok hívő. Nem vagyok bigott. De már a kezdeti Tankcsapda-szövegekben vannak utalások arra, hogy mióta a világomat tudom, tisztában vagyok vele: nem pusztán a tárgyi valóság vesz minket körbe, többről szól az élet, mint a mindennapok küzdelmei. Olyasmit is takar vagy rejt a világ, amit talán az érzékszerveink nem érzékelnek. Azok végesek. Valahogy olyan ez, mint a rádió: bekapcsolod, szól a zene, de amikor letekered a hangerőt, akkor is ott vannak a hullámok mindenütt körülöttünk. Aki életében először találkozik ezzel a jelenséggel, nem tudja, hogyan működik, legfeljebb hinni tud benne. Aki viszont ért a fizikához, tudja is. Én sem tudom, csak hiszem, hogy örökké tart az élet, és nálunk magasabb erők vezetnek minket. Ha tudnám, nem rockénekes, hanem megváltó lennék… Hiszem: nem csak test vagyunk.
Végül is John Lennon azt mondta, a Beatles híresebb, mint Jézus Krisztus.
Persze, azonban ő ezt inkább negatív jelenségként érthette. Meg úgy, hogy emiatt nem szabad elszállni.
Mit jelent önnek a haza?
Elsősorban Debrecent. És persze a magyarságomat, itt vagyok otthon a világban. Az a hazám, ahol szeretek lenni, és ahol engem is szeretnek. Viszont – bár „minden ugyanaz másképpen” – valahol ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más a földön.
Érez felelősséget a magyar kultúráért?
Rockénekesként és -gitárosként túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy igen. Ez nagyobb ügy az én szintemnél. Nem bánom, ha valaki a magyar kultúra részeként tekint a Tankcsapdára, de soha nem ezért csináltuk a bandát. Örülök, ha valaki más is értékesnek találja a zenénket, de nekem ez inkább csak hab a tortán.
„Sok olyan kihívással kell szembenézni, amivel korábban nem” – fogalmazott egy videójukban. Mik ezek?
Kezdjük azzal: nincs állandó rajongótáborunk, ez is, mint minden, folyton változik. Ha csak azokra támaszkodnánk, akik harminc évvel ezelőtt jártak a koncertjeinkre, akkor ma már lehet, hogy üres helyszíneken játszanánk. De mielőtt bárki félreértené, tiszteljük és becsüljük azokat, akik éveken keresztül szerették vagy szeretik a zenekart, és most is sok törzsrajongónk van, aki kitartóan követi akár napi szinten is, amit csinálunk. A zenekarosdi folyamatosan fortyogó, alakuló tevékenység, nem szabad beleunni, folyton meg kell újulni. Igyekszünk frissek maradni. Régen mondjuk leveleket kaptunk a rajongóktól, azokra is válaszoltunk, ma meg egy gombnyomással megnézed, hogy a sógornőd fingott-e Ausztráliában. A digitális eszközpark mindent megváltoztatott, amikor elkezdtük, még kábeles telefonunk se volt, nemhogy szosölmédia-felületek…
A dobosuk a sötét középkorhoz hasonlította azt, ahogy az új eszközök, különösen a közösségi média rászabadult a társadalomra.
Elképesztő hatással van az egyénre és az egész társadalomra a változás. Ez nem magyar sajátosság. A veszélyeket és a káros következményeket napestig lehetne sorolni, de egyúttal számos lehetőséget is rejt az új világ. Mégis a legújabb számunk, az Ez a nap az a nap két sorával tudnám a legtömörebben érzékeltetni, mit gondolok erről: „Te meg egész nap a kis pöcsödet a neten vered, osz’ / Közbe te ugatsz nekem?”
Tényleg lényegre törő. Volt ilyen is: „A világ pusztul, mindenki posztol.”
Lehet ezt ragozni és fejtegetni. Mindenesetre egyelőre mindenki orrba-szájba ebben a digitális világban él, tobzódik, meg rohadt fontosnak gondolja a saját véleményét, holott annyira nem is az. Nyilván eddig is voltak, akik a kocsmában ölre mentek egymással, most inkább posztokban meg kommentekben vezetik le a feszültséget. Ez nyilván nem szép, mert a verbális pofon sem kevésbé veszélyes, mint a fizikai. Én magam nem igazán szoktam használni a virtuális világot, és igyekszem inkább az előnyökre koncentrálni, de a zenekar nyilván kell hogy éljen vele.
Még egy idézet: „Rabszolgákat termel a médiakontroll.” Kik a felszabadítók?
Ha a kényszeresen irányított véleményeket és a készen kapott világképet kritika nélkül befogadod, nem vagy más, mint marionettbábu. Ez nem jelenti azt, hogy a médiából csak a hazugság ömlik, de talán minden korábbinál nagyobb tudatosság és odafigyelés kell, hogy a valós információkat kiszűrjük. Fontos a kétkedés.
Néhány éve a Mandinernek arról beszélt, hogy egyre nagyobb probléma az „Amerika-lekvár”. És ma?
Talán most már nem az amerikai minta szolgai másolása, hanem épp a közösségimédia-felületeken való virtuális állét jelenti sokaknak a kielégülést. Kétségtelen, ha nem állsz két lábbal a földön, nincsenek saját gondolataid, értékeid, elveid, könnyen beleesel a csapdába, hogy bármit, amit eléd tesznek, finomnak vagy igaznak érezz. Ettől még egy jó hideg kóla nyáron tök élvezetes lehet, a mérték és a motiváció a lényeg.
Nem tart attól, hogy rossz irányba halad az emberiség?
Annyira nem aggódom, az utunk úgyis meg van határozva, ráadásul voltak már ennél nehezebb korszakok. Persze jobb, ha békében tudunk élni, s itt most nem feltétlenül az aktuális háborús konfliktusra gondolok, hanem a hétköznapokra, az emberi viszonyokra. A béke jobb az embernek. Vagy ott van a környezetszennyezés, sokszor halljuk: mentsük meg a Földet! A Földet nem kell megmenteni, köszöni szépen, évmilliárdok óta létezik, és még bizonyosan fog is. Persze remélem, nem kell majd gázmaszkban járni az ABC-be, de ha a nagy egészet nézem, nincs bennem különösebb félelem. Megleszünk valahogy.
Azért a koronavírus-járvány idején sokaknak voltak apokaliptikus víziói. Hogyan élték meg?
Nem csak itthon, az egész világon a zenészeket állították először az oldalvonalra, mondván, koncertre járni nem létszükséglet, szemben mondjuk a kenyérsütéssel. És persze mi voltunk az utolsók, akiket visszaengedtek a körforgásba. Megértettük, de nem esett jól. Drasztikusan megváltozott az életmódunk. Ebből részben megerősödve kerültünk ki, de azért meg is sínylettük rendesen. A környezetemben sajnos sokan lettek betegek, sőt meg is haltak. Még nem lehet megmondani, milyen hosszú távú következményei vannak a pandémiának, majd biztos lesznek tanulságok.
Ebben az időszakban egy kormányrendelet miatt ismét megkapták, hogy NER-közeli zenekar a Tankcsapda. Indulatosan reagáltak.
Kiborultunk, betelt a pohár. Évtizedek óta egyenes vonalon haladtunk, majd állítólag elkövettünk egy vélelmezett hibát, és rögtön ránk szálltak. Nem az fájt, hogy lefideszeseznek, hanem az igazságtalanság. Ok nélkül bántottak. Van az a régi vicc, amikor a római centurióról elkezdik pletykálni, hogy meleg, erre ő elhatározza, a Colosseumban ezer nőt tesz magáévá. Csakhogy a 998.-nál kidől, mire szép lassan elkezdi skandálni a tömeg, hogy buzi. Néha hangot kell adni annak, ha igazságtalannak érzed, amit mások veled tesznek. Mindig egyértelművé tettük, hogy mindenkit szívesen látunk a közönségünkben, a mélyenszántó gondolatokra vágyóktól a csajozni és bulizni akarókig, a fideszesektől a gyurcsányistákig. Csak ne bántsa senki a másikat! Mi az embereket összeterelni akarjuk, legyünk együtt, ne külön! Furcsa lenne, ha ezek után az egyik politikai oldal iránt kedvesebbek lennénk, mint a másik iránt.
Tíz éve nyilatkozták is, hogy azért a pártok kilincselnek a zenekarnál. Még mindig?
Már nem annyira. De nemcsak pártok, hanem különféle ügyekért küzdő szerveződések is örömmel vennék, ha melléjük állna a Tankcsapda a maga népszerűségével. Ezzel nincs semmi baj, csakhogy mi nem ezt az utat járjuk. A politikai formációknak alapból ajtót mutatunk. Mindig is így tettünk.
Pedig mostanában ismét szokássá vált, hogy popkulturális szereplők társadalmi akciókban vesznek részt, újabban például a diáktüntetéseken.
A debreceni fogyatékkal élők szervezetének adományoztunk már pénzt, alkalmanként felhívjuk a figyelmet nehéz helyzetben lévők ügyére. Mi azonban csak egy zenekar vagyunk, egy gitáros, egy basszusgitáros-énekes és egy dobos, az a dolgunk, hogy kiragadjuk a ránk kíváncsi közönséget a hétköznapok taposómalmából, a saját maguk vagy mások által generált hínáros mocsárból. Ez a mi „ügyünk”, ha úgy tetszik. Ami a diáktüntetéseket illeti: oda minket nem hívott senki, s miközben megértjük a tanárok problémáit, tudjuk, sokaknak húsba vágó kérdésről van szó, mi „nem középiskolás fokon” akarunk muzsikálni, nem egy körnek, egyetlen zászló alatt, hanem mindenkinek. És igyekszünk ezt a lehető legjobban csinálni.
Miről szólnak majd a következő hónapok? Legutóbbi sorlemezük 2019-ben jelent meg, mikor lesz a folytatás?
Most egy dal meg egy klip jött ki, lesz nagy koncert június 30-án a Budapest Parkban, majd jönnek a bulik határon innen és túl. De azok az ötletek, amelyek az előző években összegyűltek, előbb-utóbb kikerülnek a fiókból. Vagyis hamarosan új lemez lesz belőlük. Mostanában egyre többen csak egyenként adják ki a dalaikat, átalakulóban van a zenepiac. Mi ebből a szempontból is kicsit régimódiak vagyunk, hiszünk az album formátumban, lehet az bakelit, cd és digitális is. Felgyorsult a világ, a mai slágerek olykor csak másfél-két percesek – talán nincs is több mondanivalójuk ezeknek az előadóknak. Megítélés kérdése, ez jó vagy sem, de elég nagy lett a pörgés.
Figyeli az új zenéket?
Abszolút, vannak is nagy tehetségek, de néven nem neveznék senkit, sok jó előadó van, szinte minden műfajból. Mi is haladni akarunk a korral, követjük a zeneipari fejleményeket, jövőre harmincöt éves a Tankcsapda, de nem a nosztalgiázás lesz a célunk, ezt már most kijelenthetem.
(Mandiner nyomán Szent Korona Rádió)
“Egy idegen hatalom irányított és parancsolt nekem, a sötétség hatalma…” – A modern világi zenéről
Egy “rock requiem-el” emlékezik Trianon 100. évfordulójára a Romantikus Erőszak