Izgalmas gondolatokat közlünk: kialakulóban van egy olyan narratíva, ami merőben eltér az eddigiektől, és teljesen más megközelítést használ a hivatalos politológiai alapvetésekhez képest. Abban más, hogy nem liberális, nem nemzetiszocialista, nem marxista szemléletmódból, vagy ezek maradékaiból táplálkozva íródott, hanem ezeket félresöpörve. Nos, hogy valóban így lesz-e? Nem tudjuk. Hogy az elemzés mennyire tűpontos? Nem az. De mégis az újszerűsége, a megposhadt levegő frissítése okán közöljük. Elgondolkoztat, újabb távlatokat képes nyitni. Egyfajta kilépést jelent az eddigi játékból. Levan Vasadze (képünkön) gondolatait Baranyi Tibor Imre fordította magyarra.
A modernek által három évszázada száműzött tradicionális világ most, az első egyszersmind utolsóként fennmaradt modern politikai eszme (a liberalizmus) elkerülhetetlen összeomlásakor önnön jövőjét képtelen előrevetíteni.
Ha így folytatjuk a másik két modern politikai eszme elkerülhetetlen reneszánszának tanúi leszünk: a marxizmusénak (Kína, Vietnam, Venezuela, Afrika egyes részei és Eurázsia) és a nácizmusénak (bárhol, ahol az amerikai katonai támaszpontok hagyják). A világ példátlan helyzettel néz szembe: az erőszak visszatér, s jön a végtelen háborúk évszázada, a modernitás posztmodernitásban való agóniájanak köszönhetően.
Ebben a helyzetben a premodernitás, vagy ami e tekintetben ugyanaz, a poszt-posztmodernitás mint tradicionalitás megerősítő programjának megfogalmazása korunk fő humanitárius feladata.
Tudjuk, hogy a tradicionalitás nem globalista, ami azt jelenti, hogy ahol csak lehetséges, a normalitás szigeteinek formájában és az egyes civilizációk sajátosságainak megfelelően kell újraformálódnia.
Ebből egy többpólusú világ fog kialakulni: a modernitásból kilépő és a Tradícióba visszatérő foltszerű területekből, és a modernitást (a liberalizmust vagy a marxizmust, vagy a nácizmust) megtartani/újraéleszteni próbáló területekből.
Háborúk lesznek mind a négy kategória között, háborúk lesznek az egyes kategóriákon belül, ezért a 21. században innentől nem lesz hova menekülni a háborúk elől. Többen fognak meghalni ezekben, mint a 20. században, miközben az Antikrisztus, a Dajjal eljövetele közeleg.
Az egyes hagyományformák különbségei ellenére van egy tulajdonság, amely mindegyikben közös és egyetemes. Ez a politika vertikális dimenziója, vagyis égi (uránikus) arculata.
Ez abban áll, hogy ha a modernitás mindhárom politikai eszméje polgárai világi jóléte szerint méri magát, akkor a tradicionalitás a mennybe került igaz emberek száma alapján.
Lehetetlen ezt politikai diskurzusban kifejezni anélkül, hogy ne jönne a fanatizmus vádja, de fogalmazzunk úgy: ha a modernitás (liberalizmus, marxizmus, nácizmus) jó abból a szempontból, hogy mennyire sikerült megetetnie és gazdaggá tennie alattvalóit (legyen az akár az egyén, egy osztály vagy egy nemzet) egy platóni “disznók városa” képében, akkor a tradicionalitás aszerint jó, hogy hány polgára nem került a pokolba, hanem ehelyett a mennybe.
Itt két probléma áll előttünk: nem lehet mérni az eredményt, továbbá a posztmodern lakosság nagy része nem is akarja, mert nem hisz az örök élet, vagyis a Lét létezésében.
Ezért azokon a földrajzi területeken, ahol a Tradíció legyőzi a modernitást, ezt erőszakkal kell megtennie, ami elvileg semmiben sem különbözik a három modern politikai eszme hatalomra jutásának módszerétől. A kérdés az, hogy a tradicionalista forradalmak hogyan fognak megvalósulni.
A forradalom általában a fiatalok műve, de itt fordítva kell lennie, mert a fiatalokat mind elrabolja a modernitás: a legtöbb bolond a kék liberalizmusban hisz, a kisebb bolondok pedig a vörös marxizmusban, vagy a barna fasizmusban. És itt világlik ki, hogy a Hagyomány általi hatalomátvételt az öregeknek kell vezetniük.
Azon kultúrákat keresve, amelyekben ez lehetséges, óhatatlanul paradox következtetésekre jutunk: ahol az időseknek nincs vesztenivalójuk, és ahol a fiatalok elnemtelenedtek, gyengék és kasztráltak, nem mi vagyunk itt Keleten, hanem a Nyugat.
Az idősek otthonának behódolt, megkeseredett nyugati öregek sokkal inkább hajlamosak lehetnek a gondolati forradalom elindítására, mint a mi időseink, akiket gyerekek és unokák simogatnak, és a szexuálisan dezorientált, nemtelen nyugati fiatalok milliói sokkal a meghunyászkodóbbak, mint a mi gyermekeink.
Az, hogy a politikai Hollywoodban az Egyesült Államokban és Európában, öregebbnél öregebbek a szereplők, akárcsak a néhai Politbüroban, önmagában még nem jelenti a liberalizmus halálát.
David Rockefeller, aki hét szívet ültettetett be magának, ha még tovább él, aligha hagyja abba azt, amit a Soros-múmia követett el a Bilderbergben, de egy közönséges öregember, akit a végletekig elkeserít gyermekei szexuális romlottsága, minden további nélkül képes lehet erre.
Itt tehát nem feltétlenül az életkort tekintve idős emberekről beszélünk, hanem az érett amerikaiakról és európaiakról, akik fiatalkorában a szodómia még szégyen volt, de miután vonakodva beleegyeztek a kompromisszumokba, rájöttek, hogy rosszindulatúan becsapták őket minden ígéret tekintetében, (miközben látják, hogy a szodómia egy centivel sem terjed tovább keletre), és akikre semmi más nem vár, csak az antidepresszánsoktól kitágult pupillák, valamint az öregek diszkriminációja és megvetése.
Meglátjuk, kitör-e Nyugaton az öregek forradalma vagy sem, de itt az ideje, hogy mi, a tradicionális terek fiai saját kezünkbe vegyük a hatalmat, akár magunktól, akár a kor szellemét hűen tükröző tanításokat kifejtő és azokat az életben helyesen alkalmazó egyet hajtó avatárok révén.
Világ tradicionalistái egyesüljetek!
Fordította: Baranyi Tibor Imre
(Szent Korona Rádió)
Egy harcos gondolatai: A pártpolitika modernitása a metapolitikai valóság tükrében