Ha van uralkodó, akire az utókor megvetéssel emlékezik, az alighanem a magyarul alig beszélő, az ország javait eltékozló, ütődött, tutyimutyi idegen, aki élete alkonyán a budai mészárosokhoz járt ételt koldulni, és aki Hunyadi Mátyás nagy hatalmú országából egy bukott nemzetet csinált. Ő az, aki egy személyben felelős Mohácsért és Trianonért, meg leginkább azért, hogy Magyarország mindörökre kiesett a nagyhatalmak sorából. Vagy mégsem? Vajon valóban rászolgált a róla élő képre?
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Deficites pompa
Ulászló uralkodásának központi gondolata kétségtelenül a béke volt, amelyet mindig igyekezett elérni, amikor csak módjában állt. Mátyás uralkodása utolsó évtizedének költséges külországi háborúiból elege volt a magyar nemességnek.
A fekete sereg megsemmisülését is elsősorban az okozta, hogy míg Mátyás a nyugati területekre terhelte az eltartásukat, Ulászló ezt a saját országaival nem tehette meg. Mindemellett, bár számos kötelezettséget vállalt, azokat nem feltétlenül teljesítette, így Mátyáshoz hasonlóan az ő országlása alatt is előfordult, hogy egy évben többször vetették ki a hadiadót.
A Jagelló-korról főleg az a kép alakult ki, hogy a királyt a nagy hatalmú bárók rángatták ide-oda, ám ennek az ellenkezőjére is bőven találunk példát, nem csak a fentebbi eseteket. 1493-ban például a székelyek panaszlevelét felhasználva nyirbálta meg Báthori István erdélyi vajda hatalmát.
A király csehországi tartózkodásainak története is ellentmond a mindenbe beleegyező uralkodó képének. Távollétében ugyanis a nádor kormányzott, de a visszatérő király könnyedén felülbírálta a döntéseit, ha úgy látta jónak. Ulászló volt az első a magyar trónon, akinek számtalan saját kezű aláírása maradt ránk, többek között egy olyan dokumentum is, amelyben önkezével húzott ki egy neki nem tetsző szakaszt.
A legégetőbb problémának kétségkívül a deficites költségvetés bizonyult, amelyet nem sikerült megoldani. Ennek az oka részben strukturális: Európában ekkoriban kevés olyan monarchia létezett, amelyik ne küzdött volna pénzhiánnyal. A Magyar Királyság sem különbözött tőlük, ám az ország gondjait tetézte, hogy az oszmán-török veszély miatt nagyszámú állandó fegyverest, valamint várak láncolatát kellett fenntartani.
A katonaság költségei pedig ebben az időszakban erőteljesebben emelkedtek, mint az ország gazdasági lehetőségei, ezt a gordiuszi csomót pedig Ulászló uralkodásának a végéig nem sikerült átvágni. Az azonban az utókor tévedése, hogy a király a budai mészárosok „lacikonyháján” kuncsorgott volna ételért: a fennmaradt számadások, valamint a királyi udvarban megforduló követek jelentéseiből is azt olvashatjuk ki, hogy az udvar fénye változatlan maradt Mátyás időszakához képest.
Az öröklés érdekében
Ulászló 1490-ben elvette az özvegy Beatrix királynét, hogy annak pénzügyi és politikai támogatását elnyerje. A meddő királynéval azonban nem számolt hosszú távon. Bakócz Tamás formai hibát ejtett a szertartáson, majd Ulászló sosem maradt négyszemközt feleségével, hogy a válást könnyebben kimondhassák.
Beatrix hamar rájött a csalásra, de nem tudott mást tenni, mint a nápolyi rokonai segítségével „lobbizni” a pápánál. Amikor azonban VI. Sándor pápa szövetkezett a franciákkal és a velenceiekkel, elfogyott a levegő a királyné körül. A szövetség ugyanis a Habsburgok ellen irányult, ezért meg akarták nyerni a hátukban lévő Ulászlót. Így a pápa 1500-ban megsemmisítette a magyar király házasságát, aki két év múlva elvehette Foix-i Annát.
Meglepő módon a 46 éves Ulászló és a 18 éves Anna jól megértették egymást, a királyné fajsúlyos szereplőjévé vált a budai udvarnak. A férjet talán ezért is sújtotta le nagyon, amikor 1506-ban ifjú neje a későbbi II. Lajos megszületése után néhány héttel gyermekágyi lázban elhunyt.
Ulászló uralkodásának utolsó évtizede elsősorban azzal telt, hogy fia öröklését biztosítsa. Hogy megfelelő támasza legyen, az unokaöccsének, Brandenburgi Györgynek adományozta a Corvin János után maradt vagyont. A Habsburgokkal ellenséges politizálástól visszatért a diplomáciai megoldásokhoz, és megkötötte a Habsburg–Jagelló házassági szerződést, amely tulajdonképpen nyugatról is biztosította fia királyságát.
Az ismétlődő szélütések az utolsó esztendőkben már rendkívül megviselték a király egészségét, a közvéleményben Ulászlóról kialakult kép az ekkor született ábrázolásokon és leírásokon alapul. Az 1515-ös bécsi királytalálkozón, ahol a fia és a lánya eljegyzését tartották meg, a résztvevőkben a király már egy beteg és megtört öregember benyomását keltette, aki sírva búcsúzott a lányától, amikor visszaindult Budára. Utolsó célját, hogy Lajos megrázkódtatás nélkül örökölje a magyar trónt, sikerült elérnie.
Az szinte bizonyos, hogy Ulászlót soha nem fogjuk a magyar történelem legjelesebb uralkodói között számon tartani. Tartozunk azonban annyival magunknak és a történelmünknek, hogy Jagelló-házi királyunkról hitelesebb képet adunk.
(a mult-kor.hu nyomán a Szent Korona Rádió)
Tévhitek és rosszindulatú mendemondák övezik II. Ulászló uralkodását I. rész