Számos életet mentett már meg kutató-mentőként hazánkban, most pedig Törökországban is kivette a részét a felderítésből Cseh István, aki nem rég tért haza. Az alábbi cikkben a Magyar Jelen vele készült interjúját olvashatják.
Kövesd Telegram csatornánkat
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
A kutató-mentéshez erős fizikum kell, te ezt elég komolyan veszed – mióta sportolsz?
Hat éves korom óta sportolok, gyakorlatilag 30 éve foglalkozom jitsuval. 2012-ben kerültem be a legismertebb magyar patrióta sportmozgalomba, amely Rózsa Sándor azonos nevű serege után kapta a nevét. Azért jelentkeztem, mert nagyon tetszett a sportmozgalmi jellege. Sokakkal együtt edzünk, és aki kicsit komolyabban foglalkozna a sporttal, és szimpatizál egy ilyen nagy sportmozgalommal, az megpróbál jelentkezni, de itt nagy a szűrő, sok feltételnek kell megfelelni, hogy valaki tag legyen, tehát az, hogy valaki szeretne belépni, nem jelenti azt, hogy felvételre is kerül. A legtöbb seregtag egyébként önkénteskedik, tehát ilyen szinten van átfedés köztünk. Esténként itt turán-jitsu edzéseket tartunk, a srácok jól meg is leptek, mert üdvözlődíszekkel a falon vártak minket haza.
Hogyan lettél kutató-mentő?
2008-ban önkéntes tűzoltóként kezdtem egy vidéki településen, azután végeztem el a képzéseket, hogy a keményebb terepeken is megálljam a helyem. Egy magyar mentőszervezet által kerültem ki a törökországi helyszínre. Itthon már számtalan bevetésen voltam, de ez volt az első külföldi helyszín, amin résztvettem.
Hogyan működtök? Egy fajta ügyeleti rendszerként kell elképzelni?
Pontosan. Vagy a 112-ről szólnak vagy a tűzoltók jeleznek, ha olyan körülményekkel kerülnek szembe, amire nincsenek technikailag felkészülve, például olyan helyen van a sérült, ahová nem nagyon lehet műszaki- és technikai felszerelés nélkül bejutni. Mi képesek vagyunk légi felderítésre például.
És persze vannak kutyáitok.
Igen, a kutyák teljes értékű kollégák. Ők végzik a munka legnagyobb részét, az ő orrukban bízunk. Kilenc hetes korukban kezdődik a kiképzésük és úgy tíz éves korukig dolgoznak, évente pedig vizsgáznak.
Kiből lehet jó mentőkutya?
Igazából bármelyik fajtából, ez három dologtól függ: a kiképzőtől, a gazdától és a kutya adottságától.
És kiből lehet jó kutató-mentő?
Bárkiből lehet, aki rászánja az időt a képzésre és magára a szolgálatra, elég elhivatott ehhez a munkához és fel van készülve pszichésen. Sokan gondolják, hogy szeretnék csinálni, de, ha bármelyik hiányzik, akkor nem megy. Van, hogy valaki besokall, összeroppan lelkileg vagy fizikailag, vagy nincs rá elég ideje.
A képzés során tehát akkor kvázi lemodellezitek egy tragédia helyszínét?
Abszolút a képzés része. A romon való mozgást például a kutyáknak és az embereknek is tanítják, erre vannak képzések. Utána elbeszélgetések vannak. Törökországba a tapasztaltabbak mentek ki, akik már sok mentésben résztvettek, bár ilyet azért még egyikőnk sem látott.
Beszéljünk Törökországról. Hétfő hajnalban jöttek a hírek a rengésről. Ti hogy reagáltatok?
Alapvetően 0-24 órában vagyunk riaszthatóak, a jelentkezés önkéntesen megy. A civil dolgait, aki tudja, 95 százalékban félreteszi és azonnal indul, hiszen életeket menteni megyünk. Ha vasárnapi ebéd közben jön a telefon, akkor nem fogjuk még befejezni az adott fogást és utána átballagni a bázisra, hanem egyből megyünk.
Ilyenkor az idő döntő fontosságú.
Gyakorlatilag 24 órán belül kint voltunk, a 28. órában már kezdtük a mentési munkákat. Ilyenkor nulla a pihenési idő, mert az első 72 óra a legfontosabb. Főszabály szerint váltásokban vagyunk: x órát ledolgozik a csapat egyik fele, aztán a másik fele, de az elején ilyen nem volt. Amikor fáradtak voltunk, a buszon aludtunk, de az első 72 órát néhány óra alvással csináltuk végig, senkit nem lehetett rábírni hogy aludjon, mert ilyenkor lehet a legtöbb embert megmenteni. A kutyák is váltásban vannak. Négy kutyával mentünk, ketten dolgoztak egyszerre, a másik kettő addig pihent.
Mit láttatok kint?
Óriási káoszt. Nem lehet elképzelni.
Láttam riportokat, képeket, semmi nem adja vissza azt, amit megéltünk. Nem lehet szavakban elmondani.
Minden szinte a földdel volt egyenlő. A 15-20 méter magas épületek 5-6 méter magasságban összerogyva, mint a kártyavár. Rengeteg ember, családjukat kereső, síró emberek. Olyan káosz, amire nem lehet felkészülni. Talán úgy tudnám leírni, hogy kicsinek éreztük magunkat. Itthon kvázi megszoktuk, ha valaki bajban van, kihívnak és mi megoldjuk. Ha a tűzoltó nem tud lejutni valahová, akkor mi megyünk és kihozzuk a sérültet. Meg kell oldani, mert kell. Itt kimentünk és olyan kicsinek éreztük magunkat, csak kérdeztük magunktól, hogy hol kezdjük? Mit csináljunk? Ezért is volt jó a parcellázás, ami alapján zajlanak a mentések.
Hogyan kezdtek neki a kutatásnak?
Ha nem hallunk hangokat, vagy nincs ott hozzátartozó, aki mutatja, hogy valaki itt vagy ott van, akkor indulnak a négylábú kollégáink. Ők azok, akiknek sokkal jobb az orra, mint nekünk. Mindent átnéznek, jeleznek, a másik kutya megerősít minden esetben és elkezdjük a műszaki munkákat. Vésni, ásni, bebújni a romok közé, mindig egy szintet lejjebb. Van olyan eset, amikor jön velünk a kutya még a romok alá is, hogy jelezze, jó irányba haladunk-e. Abszolút hiszünk a kutyáknak, hiszen ők nem tévednek.
Egy ilyen mentő-expedíció után a pszichikai terheket hogyan kezelitek?
Beszélgetünk egymással sokat. A vezetőink ezt nagyon jól kezelik. Megkérdezik, hogy vagy, hogyan élted meg. A mi csapatunk – amennyire lehet – fel volt készülve, de nem egyszerű.
Az ott látottakat ki lehet zárni?
Nem. Este, mikor becsukom a szemem, ott vannak. Fejben rendbe kell tenni, kizárni nem lehet. Viszont hatalmas pluszt ad, hogy sok életet mentettünk meg. Ez egy olyan pozitív lelki löket, ami át tud segíteni a borzalmakon.
Csak a Szűz Mária szobor maradt sértetlenül a katedrális összeomlását követően Törökországban
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)