A hétvégén lesz az 1945-ös budavári kitörés 78. évfordulója, ami minden évben felborzolja néhány ember kedélyét. Az alábbi cikkben a Magyar Jelen témában, Alkay Zsolttal, a Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület elnökével készített interjúját olvashatják.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
– Mikor alakult az egyesület és milyen célokkal?
A Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület 2022 májusában lett bejegyezve hivatalosan, de már előtte pár éve olyan szinten megszerveződött egy mag, hogy ugyanúgy működtünk, tevékenykedtünk. A céljaink az alábbiak:
Értékmentés – A főként Budai-hegyekben található egykori lőállások, bunkerek, fővárosunk légvédelmét ellátó ütegállások rendbetétele, karbantartása. Tanösvények kialakítása, emlék- és ismertetőtáblák állítása, hogy a jövő nemzedéke megismerhesse katonaőseik helytállását, erőt meríthessenek katonahőseink bátorságából. Még élő idős emberekkel, veteránokkal riportok készítése, összeállítása, közkinccsé tétele ingyenesen elérhető videomegosztókon.
Hadisírgondozás – A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság szakembereivel, továbbá a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség (Volksbund Deutsche KriegsGraberfürsorge V,) munkatársaival egyeztetve, munkájukat segítve veszünk részt katonai temetők ápolásában, külön álló, nehezen megközelíthető, elhagyatott katonasírok felkutatásában, felújításában.
Hadszintérkutatás – A kiemelten régészetileg védett területeken a Magyar Régész Szövetség munkatársaival egyeztetve, felügyeletük alatt derítés végzése, hadszintérkutatás és értékmentő munkák elvégzése. Az eddig nem ismert második világháborús tömegsírok, elföldelési helyszínek felkutatása, hogy a fellelt katona, a nemzetiségének megfelelő, erre kijelölt katonai temetőbe kerüljön, vagy a hivatalos szervek által felkutatott rokonsága akarata szerint leljen végső nyughelyére.
Megemlékezés – Megemlékezések segítése, támogatása. Továbbá önállóan szervezett emlék- és ismertetőtúrák szervezése, amelyben az adott történelmi esemény katonai teljesítménye előtt szeretnénk tisztelegni.
Filmforgatás – Az anyagi lehetőségektől függően, filmek, dokumentumfilmek készítése, amelyben bemutatásra kerülnének a méltatlanul elfeledett katonahőseink és vértanú papjaink.
– Az elmúlt évekből mire emlékszik vissza a legszívesebben?
Azokra a pillanatokra, amikor munkánkat siker koronázta. Amikor szépen felújítunk egy magyar katona sírját, vagy sikeresen megtartunk egy emléktúrát baleset és egyéb probléma nélkül. Azonban a leglélekemelőbb érzés az, amikor megtaláljuk egy elföldelt (sajnos nem eltemetett, mert legtöbbször csak elkaparták a hősi halált haltakat) katonát, aki bajtársai közé kerül a Budaörsi Német-Magyar Katonai temetőbe, illetve ha beazonosítása is sikeres, akkor hozzátartozói is értesülhetnek eddig eltűntként kezelt katonahősükről. Egyébként személy szerint én minden percét élvezem az egyesületünk tagjaival eltöltött időnek, mert itt találkozom az utóbbi években a legszebb, legtisztább emberi erényekkel, önzetlenséggel, áldozatvállalással.
– Milyen nehézségekkel kellett szembenézniük?
A magyar és német hadisíros szakemberek, régészek, erdészek valamennyien segítőkészek, csak szép és jó emlékeink vannak találkozásainkról, közös munkáinkról. A gond inkább ott van, hogy a társadalom egy jelentős részének semmi lelki azonosulása nincs saját felmenőivel, így adott esetben katonahőseinkkel. Ilyenkor megkeresésünket elutasítás, sunnyogás fogadja. Emellett érvényesül még az a jogszabály is, hogy a tulajdonjog erősebb a kegyeleti jognál. Ez magyarán annyit jelent, hogy például van egy szemtanú bácsi, aki a kitörés után, 14 évesen ki lett vezényelve „málenkij robotra” halottakat temetni, s méterre pontosan meg tudja mutatni, hogy hova ásták a tömegsírt. Azonban a terület tulajdonosát ez nem érdekli, mert jobb esetben sajnálja a tömegsíron nyíló virágbokrait, rosszabb esetben semmi lelki azonosulása nincs a hősi halált halt katonák iránt.
– Fennáll ez építkezések esetén is?
Igen, a másik furcsa eset az építkezéseknél fordul elő, amikor munkások találnak emberi maradványokat. A jobb érzésű, általában vallásos részük ilyenkor jelzi ezt, de a munkavezető – félve az exhumálás okozta időveszteséggel, hogy emiatt kicsúsznak az építési határidővel – nem értesíti a hadisíros szakembereket, lebetonozzák, vagy szemétre hányják egykori katonák földi maradványait. Ilyenkor még az „mentheti” meg a helyzetet, ha az építkezésen fel nem robbant hadianyagot találnak, amelyhez kötelező a rendőrséget értesíteni, akik a tűzszerészeket küldik ki. A tűzszerészek pedig, amennyiben emberi maradványokat is találnak, azonnal értesítik a hadisírosokat.
– Hogyan látja az országban, mennyire becsüljük meg katonasírjainkat, és ezáltal hőseink emlékét?
Hála Istennek, az utóbbi pár évben lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetnek a hőskultuszra és emlékezetpolitikára. A döntéshozók jelentős része rájött, hogy fontos a nemzeti öntudat ápolása, erősítése, hiszen anélkül az emberek jelentős része elvándorol külföldre, mert ott például többet lehet keresni, hiszen értékrendjében a pénz fontosabb, mint a hazája. Ha azonban csak a felmenőink közül azt a generációt vesszük alapul, aki mondjuk végigharcolta az első világháborút, miközben tombolt a spanyolnátha nevű világjárvány (többen pusztultak bele, mint az első világháború áldozatai összesen, csak Európában 2 millió fő halt meg spanyolnáthában, nekem is dédanyám, gróf kenézlői Kenéz Júlia ebben hunyt el), majd a trianoni békediktátum után elvesztette ősi földjét, földönfutóvá vált, majd jött az 1929-1933 közötti nagy gazdasági világválság, éhezés, rá egy évtizedre a második világháború (családomban Szántay László dédapám mindkét háborút végigharcolta, többször megsebesülve), amely minden magyar családot érintett, hiszen rengetegen megnyomorodtak, meghaltak, vagy tűntek el a Szovjetunió fagyos távoli lágereiben.
Majd a kommunista diktatúra a teljesen nemzetidegen „moszkovita négyesfogat” vezetésével olyan erőszakszervezetet hozott létre (ÁVO, ÁVH), amelyhez példát is nehéz találni, padlássöprések, besúgások, csengőfrász, Andrássy út 60 – olyan szomorú csengésű szavak, amelyeket magyar emberen kívül más nem is ért meg.
Ezt követte az 1956-os szabadságharcunk, majd annak vérbefojtása, újabb megtorlása. Ha abba belegondolunk, hogy mindezt átélték szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, akkor a mi, mai életünkben a problémák eltörpülnek az övéikhez képest. Sokszor megdöbbenek, hogy a mai értékvesztett emberek, milyen apró-cseprő dolgokért nyúlnak az alkoholhoz, vagy dobják el életüket. Szerencsére jó látni, hogy az utóbbi években egyre több történelmi film készül, amelyben érezhető a hazafiasság, a nemzeti öntudat erősödésének érzése. Ezzel is ápolva hőseink emlékét.
– Nemrégen volt a doni áttörés évfordulója, és hamarosan itt a budavári kitörés évfordulója, ilyenkor készül az egyesület külön ezekre a jeles évfordulókra?
A doni áttörés – hála Istennek – már bő évtizede államilag is támogatott, elismert történelmi esemény. Emlékmisével, emléktúrával, ismeretterjesztő műsorokkal állítanak emléket a doni áttörés magyar katonahőseinek. Azonban a kitörés még mindig „mostohagyerek”, amelyet elhallgatás, tiltás jellemez. Sajnos egy hangos kisebbség befolyásolja, megmondóemberein keresztül hergeli a közvéleményt s a döntéshozókat egyaránt. Érthetetlen, hogy amíg a kényszerpályára került Don-kanyarban, idegen földön harcoló katonáinkról lehet szabadon megemlékezni, addig szeretett fővárosunk védőiről nem. Aki mégis megemlékezne, azt negatív címkézéssel illetik, pellengére állítják.
Egyesületünk ezért segíti a „Budai Kitörés Emléktúra” szervezését, hogy ezzel is bővítsük a Budapest ostromában és a kitörésben harcoló katonáink emlékének ápolását. Ezért is kiemelten fontos a Budai-hegyekben fellelhető katonasírjaink ápolása, nemzetiségtől függetlenül, hiszen a halott katona már nem ellenség.
Emellett a Budai-hegyekben található bunkereket, légvédelmi állásokat is rendszeresen felkeressük, megtisztítjuk (aljnövényzettől, hajléktalanok által odahurcolt szeméttől), hogy emléktúráinkon ezeket a helyszíneket is bemutathassuk, megismertethessük az emléktúrázókkal.
– És meg kell jegyeznünk, és kérem, erről is beszéljen pár szót, a nevéhez fűződik a Kitörés Emléktúrák meghonosítása. Milyenek voltak a kezdetek?
A kezdet az igazság keresése volt, az elhallgatott történelmünk e szeletének a köztudatba átvitele, bemutatása.
Egyik nagyapám fővárosunk védelmében esett szovjet hadifogságba lovas felderítő őrmesterként. A másik nagyapám Ludovikát végzett tüzértiszt volt, aki elvitt a ’90-es évek elején ludovikás találkozókra. Ott ismerhettem meg olyan embereket, mint gróf czegei Wass Albert, Kéri Kálmán – hogy csak az ismertebb neveket említsem -, ahol egy olyan tiszta erkölcsiséget, hazaszeretet láttam, amely örök életre hatással volt rám.
Már akkor, ott mondták az öregek, hogy ki, kik fogják ezt a szellemiséget továbbvinni?
Ennek a szellemiségnek ápolását próbáltuk azokkal a barátaimmal, bajtársaimmal átörökíteni, akik szintén eljöttek a nemzeti megmozdulásokra, a legendás Jurta Színházba összejövetelekre, ahol több veteránnal is lehetett találkozni, beszélgetni. Mivel a budai várban jártam általános iskolába, ahol tanáraink nagy része átélte az ostromot, – s meséltek is róla – ez a téma neveltetésemnél fogva is belém ivódott. Szeretett nagymamám is Budán vészelte át az ostromot, így a vasárnapi ebédeknél öcsémmel együtt, valósággal ittuk szavait, s nagyszüleink emlékeiről a visszaemlékezésüket (nagymamámról kis riportfilmet is készített egy barátom).
Így jött el 1997-ben az első „Becsület Napja” megemlékezés életre hívása, amelyen 240 magyar fő vett részt. Mindezt akkor egy alulról szerveződő, nemzeti mozgalom, a Magyar Nemzeti Arcvonal tagjaiként szerveztük meg, azzal a céllal, hogy ennek a megemlékezésnek hagyományt teremtsünk. Fontos megjegyeznem, hogy ez a megemlékezés nem valakik ellen, hanem valakikért lett életre hívva.
– Ez az üzenet még azóta sem ment át mindenkinél, elképesztő az a hisztéria, ami körülveszi a Becsület Napját…
Soha, semmilyen politikai cél nem vezérelt. A lényeg a méltatlanul elfeledett katonahőseinkről, meggyalázott leányainkról, asszonyainkról, a bombázásokban és egyéb harci cselekményekben életüket vesztett áldozatokról való megemlékezés volt, valamint az ő történetük megismertetése az emberekkel. 1998-ban már eljött pár német ismerős is, ekkor már közel félezren voltunk. Még ezt a megemlékezést is agyonhallgatás övezte, majd jött az 1999-es, legnagyobb létszámú, amelyet már nem lehetett elhallgatni.
Az 1999-es „Becsület Napja” utáni botrányos rendőri provokáció a Viking klubban, majd a következő évben a megemlékezés betiltása vezetett oda, hogy életre hívjuk a Kitörés Emléktúrát.
A hegyekben való túrázást nem lehet betiltani. Az, hogy feladjuk, meg sem fordult a fejünkben. Eleinte pár tucatnyian, majd évről-évre, egyre többen vettünk részt ezeken az emléktúrákon, amely még sok kalandos eltévedéssel járt. Kimondottan lélekemelő, jó érzés látni, hogy e kezdeményezést, lényegesen profibb módon mások is megvalósították, 2006 óta a „Kitörés 60” emlék- és teljesítménytúra, illetve pár évig az egykori Jobbik fővárosi szervezetének pár lelkes vezetője szervezésében. Mára a „Kitörés 60” emléktúrán már meghaladja a háromezer főt az indulók száma, míg a mi hagyományos emléktúránkon beállt több évtizede a 80-150 fős létszám, amely emiatt családiasabb jellegű. A hatalom részéről a kezdeteknél az ellehetetlenítéssel próbálkoztak, például 100 méterenkénti igazoltatással, hátizsákokból kipakoltatással. Később már csak annyit kértek, hogy ne a városból induljunk, hanem valahonnan a város pereméről, erdő széléről és a lakott területeket kerüljük. Mivel a kitörők is kerülték a lakott részeket, településeket, ez nem volt gond.
Volt olyan év, amikor kétóránként telefonon tájékoztatnom kellett a rendőrség egy ügyeletesét, hogy merre járunk. Legutóbb pedig még az indulásnál kihívták ránk a rendőrséget rettegésben élő budai polgárok, mert pár magyar királyi honvéd hagyományőrző fapuskával jelent meg, hogy a katonasíroknál díszőrséget álljon. A rendőrjárőrök is jót derültek az eseten, miután a fából készített puskautánzatokat megnézték.
– Milyennek látja a nemzeti emlékezetben a kitörést jelenleg, hová lehet még fejlődni?
Egy nehéz falnak látom, amelyet még át kell törnünk. A legtöbb magyar ember érti, érzi ennek jelentőségét, mondandóját. Azonban mivel már a kezdetén félre lett magyarázva és ellenszenvvel lett tálalva a nagyközönségnek az idegenlelkületű megmondóemberek által, ezért sokkal nehezebb ez a küzdelem.
Amíg mi egy hihetetlen kemény katonai teljesítmény, a kitörés előtt tisztelgünk emléktúránkkal, addig felhergelt, sőt, külföldről importált antifasiszta tüntetők kellemetlenkednek. Mi, az értékmentő emberek valakikért: katonahősök, meggyalázott nők, vértanú papok emlékét ápoljuk, ezzel szemben a romboló, dekadens ember ezek ellen lép fel, képzelt ellenséget vizionálva maga előtt.
Tisztáztuk már milliószor, hogy a katonai esküjükhöz mindvégig hű, a legkilátástalanabb helyzetben is helytálló, hazáját védő, bármilyen ellenséges hadsereg ellen harcoló katona a mi példaképünk. Aki alultápláltan, kialvatlanul, kevés lőszerrel is vállalta a többszörös túlerővel szembeni harcot, s a megadás helyett a kitörést választotta. A fejlődésnek egy szép, nemes fokának látom, hogy például a pasaréti Páduai Szent Antal plébánia, egyik évben egy nagyon szép templomi előadással emlékezett meg fővárosunk ostromáról. Bízom benne, hogy egyre több ilyen szép, nemes kezdeményezést fogunk látni. Egyesületünk álma, hogy végre egy hiteles, visszaemlékezéseken alapuló, látványos játékfilm készüljön Budapest ostromáról és a kitörésről. Emellett fontos a még élő, egykori szemtanúk felkeresése, értékmentő riportok készítése.
Végül ezzel a felhívással fordulnék a kedves olvasóhoz, hogy amennyiben ismer még élő veteránt, szemtanút, aki részese volt fővárosunk ostromának, vagy a kitörésnek, feltétlen jelezze az egyesületünk által működtetett www.kitores45.hu oldalon, amelyet előre is köszönünk!
Szabadságot Budaházynak! Te is tehetsz az igazságtalan ítélet ellen!
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)