Hogyan és meddig éltek az avarok saját hagyományaik szerint a honfoglalás korában? Egy hortobágyi temetkezési hely feltárásával bepillantást nyerhetünk a késő avar kori nemesség, az elit társadalmi és kulturális rendszerébe. Interjú Szenthe Gergely régésszel.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Miért születik könyv egy Isten háta mögötti, hortobágyi, kora középkori temető leleteiről? Miért olyan fontosak ezek a feltárások azok számára, akik az avar kor és a magyar honfoglalás szélesebb összefüggései után érdeklődnek?
A hortobágy-árkusi temető területe, mint alacsonyan fekvő, nagyrészt vízjárta, a Tisza árteréhez tartozó terület valóban ritkán lakott volt történeti korokban, így a korai középkorban, az avar korban és a magyar honfoglalás korában is. Az Árkus-major mellett fekvő temetőt használó csoportok valójában éppen emiatt rendezkedtek be a mikrorégióban: azt használták ki, hogy a környezet kiválóan alkalmas állattenyésztésre, és, hogy a korszak falusias településhálózata üresen hagyta azt.
Bennük a késő avar kor előkelőinek egy olyan csoportját azonosíthatjuk, amely a Kárpát-medencében élve, a 8. század folyamán és a 9. század elején, majd persze az avar kor végét követően a 9. század során is megőrizte a sztyeppei nomád életmódnak egy részét, bár ők maguk nyilvánvalóan nem vándoroltak az állatállománnyal, de táplálkozásuk, életmódjuk valószínűleg egyebekben nem sokat változott.
Mivel korábban főleg a falvakat lakó termelő lakosság életmódjáról, életkörülményeiről volt inkább elképzelésünk az avar kor második fele, a késő avar kor kapcsán, a hortobágyi temetővel való intenzív foglalkozás két éve alatt a korabeli előkelők, elit társadalmi és kulturális rendszerébe, hálózataiba nyertünk betekintést. Ez tehát egy teljesen más, és ezelőtt egy évtizeddel lényegében ismeretlen síkja a korabeli társadalomnak és kultúrának.
Egyéb különlegessége is van a helyszínnek?
Igen, mégpedig az, hogy egy vagy két utolsó, gazdag sírja már magyar honfoglalás kori, ívet húzva ily módon a 7. század második fele és a magyar honfoglalás kor között. E sírok jellege, a temető rendjében elfoglalt helyük ráadásul olyan, hogy véleményünk szerint nem azonosíthatók a területet az avarok pusztulása után egy évszázaddal birtokba vevő, “beköltöző” magyarok véletlenül oda ásott sírjaival, hanem valóban a temető folyamatos használatának bizonyítékai. Olyan temetőt, ahol ez a temető belső rendjének eredményeképpen ennyire nyilvánvaló lenne, egyet sem ismerünk, miközben azokat a temetőket is egy kezemen meg tudom számolni, ahol az avar és a magyar honfoglalás kori sírok nem véletlenül kerültek egy helyre. Esettanulmányként Hortobágy-Árkus tehát az avar és a honfoglaló magyar kor közötti átmenet tekintetében is kiváló lehetőég az elemzésre.
Korábban már pedzegette, hogy nem csak az emberi populáció maradt fenn, hanem az életmód és a kulturális jellegek is továbbéltek az avar világ után. Az új eredmények megerősítették mindezt? Mivel bővült a tudásunk a korszakról?
E tekintetben éppen a hortobágyi temető nem sok mondanivalóval szolgál. Ha a genom, a leszármazás folyamatos is, az avar csoport éppenséggel nem őrizte meg identitását, és minden jel szerint nagyon hamar azonosult a magyar honfoglalók elittel. Amit a hortobágyi temető tanít, az éppen az, hogy a magyar honfoglalás után, amikor körülöttük, felettük új elit és új hatalmi rendszer formálódott, az avar közösség csak nagyon rövid ideig volt képes, úgy tűnik, az identitását megőrizni, illetve valamilyen mértékben kívülről érkező, a magyar honfoglaló elithez tartozó egyéneket is magához kötni.
Ez a kezdeti időszak azonban gyorsan véget ért. A temető megszűnése annak jele, hogy a közösség feloszlott, tagjai láthatatlanná válnak számunkra. Ha nem volt különösen nagy balszerencséjük, ilyen kezdés után talán sikerrel integrálódhattak végül Árpád magyarjainak, az elitnek a soraiba. Ez azonban már máshol, azokban a keretekben és térben történt, ahol az új magyar elit közösségei formálódtak.
Magyarán: még ez a kivételes temető is arra tanít, hogy az avarok genetikai fennmaradása nem jelenti az azonosságtudat folyamatosságát. A hortobágyi közösség sikere azon múlott, hogy a tárgyi kultúra tükrében képesek voltak arra, hogy “átöltözzenek” – és öltözetükkel egyben identitásukat is lecseréljék, kulturálisan, azonosságtudatukban hozzáidomuljanak a magyar elithez.
És a szélesebb képet nézve?
Inkább a köznép, a falvakat lakó, földművelő, termelő lakosság esetében gondolom azt, hogy ők a termelési és az elosztási rendszereikkel, kultúrájukkal együtt élték meg a magyar honfoglalás korát. Esetükben mindez azonban biztosan nem a politikai-etnikai identitás fennmaradását jelentette: csak a paraszti életmódhoz kapcsolódó közösségi és családi rítusoknak, hiedelemvilágnak az összefüggésében tudom elképzelni a folyamatosságot. A falusi közösségek tagjai, akik az avar kor nagy tömegű közszabad, politikai jogokkal bíró és katonáskodó rétegét alkották, a 9. században, a kaganátus széthullásának korszakában, majd legkésőbb a magyar honfoglalással nyilvánvalóan elvesztették ezt a státuszukat, és egyszerű termelő, szolgáltató népességgé süllyedtek.
Újra meg újra fölmerül a kérdés: hova tűntek az avarok a magyar honfoglalás idejére?
A hortobágyi temető kapcsán annyi érdekesség, viszonyrendszerek annyi finom részlete vetődött fel, hogy közöttük szinte háttérbe szorult az avar-magyar kontinuitásnak a magyar identitástudat, nemzeti érzület számára fontos kérdésköre. A temető ezt a kérdést viszonylag egyszerűvé tette, hiszen megmaradt két, kulcsjelentőségű sír.
Az egyik sírban lévő övdísz – egy bújtató veret, amelyen átfűzték az öv végét a becsatolás után – analógiái a 9. század előrehaladott időszakának kaukázusi lelőhelyei felé vezetnek, a másik sírban pedig egy honfoglalás kori, ezüst övkészlet volt. Eközben mind a két sír a temető középső sírsorának végére illeszkedik, a leggazdagabb avar lovas sírok sorát folytatja, és ami még érdekesebb, megásásukhoz a honfoglalás korában merőben szokatlan alakot és tájolást választottak.
Tehát?
Tehát mindkettő az avar kori hagyományt folytatja, és nincs rá példa a magyar honfoglalók hagyatékában. Úgy tűnik, hogy a két halott temetésénél a külsőségek messzemenően megfeleltek a honfoglaló elit körében elvárt összképnek. A halottak értéktárgyai, viselete, az, hogy a halottakat a magyar szokás szerint, nyúzott lóval temették – és nem az avar szokás szerint, egész hátas állattal – a 10. századra jellemző képet mutatják.
A sírgödröt azonban oda és úgy ásták meg, hogy ez már a folyamatosságot sugallja. Egyrészt tisztában voltak a temető topográfiájában azzal, hogy a tekintélyes személyeket hová kell temetni, másrészt, akik a sírt ásták, generációk óta megszokott séma szerint dolgoztak. Nem kell itt természetesen belső ellenzékre gondolnunk, amit a honfoglaló elit közé beszivárgó avarok alkottak. Egyszerűen arról lehet szó, hogy míg a halott felszerelése, látványos elemekben bővelkedő felkészítése a sírba helyezésre a temetésre kívülről érkezők lenyűgözését szolgálta, addig magának a sírgödörnek talán nem volt ilyen fontos szerepe a rítusban.
A honfoglalók jobbára egyszerű sírgödreinek fényében náluk maga az akna nem képezhette a temetési rítusnak olyan fontos elemét, mint az avar hagyományban. Az utóbbiban a sírgödör, ahogyan éppen a hortobágyi temető mutatja, összetett rituálésor középpontjában helyezkedett el. Itt tehát mintha az avar hagyomány maradt volna domináns. Elég nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a két sírban az avaroknak a magyar honfoglaláskor előestéjén, illetve a magyar honfoglalás korában élő leszármazottai nyugodtak, akik valamilyen szerencsés véletlen nyomán sikerrel kerültek be Árpád magyarjainak előkelői közé. Természetesen tudatában kell lennünk annak, hogy minden kijelentésünk bizonytalan, a témánk iránt érzett lelkesedés akár tévútra is vihet. Túl messzemenő következtetések levonása hiba volna, éppen a hortobágyi eset egyedülállósága miatt.
Megtudtunk bármi újat az itt élt avarok és a honfoglaló magyarok kapcsolatáról?
Nem hiszem, hogy a 9. század második felében sok olyan csoport, család akadt a Kárpát-medencében, amelyik hasonlóan szerencsés volt. A nagy többségnek nyilvánvalóan a meghódított lakosság sorsa jutott, és kevesen lehettek, akik bekerültek a valószínűleg még a honfoglalás időszakában nem teljesen kialakult, formálódó magyar elitbe.
A probléma egyszerre gyökerezhet a késő avar kori társadalom elitjének a jellegében, valamint a Kárpát-medence sajátos, 9. századi helyzetében. A késő avar kori elit a társadalom össztömegéhez képest igencsak vékony rétegnek tűnik. Amennyit most látok belőlük, annak alapján a korszak falusias telepeitől tisztán tartott területeken, talán sztyeppei, nagyállattartó életmódjuk külsőségeit megtartva éltek, szinte félrevonultak a termelő gazdálkodást űző csoportok által belakott területektől. Ebben a hortobágyi csoport sem különbözött.
Miért volt ekkora “szerencséje” ennek az avar csoportnak?
Az Árkuson temetkezők “szerencséjének” alapja a többiekkel szemben talán az lehetett, hogy lakóhelyük távol esett mind a Karoling háborúk, mind pedig a bolgár támadások által pusztított, majd leigázott, dunántúli és dél-alföldi területektől. Ráadásul a térségben a kaganátus bukása után, a 9. századnak az utolsó kétharmadában nem maradt olyan hatalom, amelyik saját elittel, számunkra látható tárgyi kultúrával rendelkezett volna. Kár, hogy Hortobágyon látszólag éppen ennek az időszaknak a sírjait, sőt, a maradványok alapján talán ugyancsak lovas sírjait pusztította el szinte teljesen a homokbányászás: enélkül most többet tudnánk arról, hogyan nézett ki az ex-avar elit a 9. század második harmadától.
Mit tudunk a vizsgált hortobágyi közösség etnicitásáról? Milyen megállapításokat tehetünk a 8-10. századi, Kárpát-medencei etnikumok jelenlétéről, viszonyairól az újabb kutatások alapján?
A késő avar korban, ha ilyet egyáltalán kijelenthetünk, az árkusiak szinte biztosan avarként, sőt, előkelő avarként határozhatták meg önmagukat. Hogy ebből az “etnikai büszkeségből” mi maradt a 820-as évekre, a kaganátus bukása után, nem tudjuk. Nincs ugyanis adatunk arra nézve, hogy a – fiktív – leszármazási, nemzetségi keretben értelmezhető avar etnikai tudat milyen irányba fejlődött a kései avar korban. A korai avar korban igen heterogén kultúrájú avar kaganátusban ez csak egy viszonylag szűk csoport által birtokolt “címke” volt. Ennek használata kiterjedhetett a késő avar korban, a 8. századtól.
Számomra erre utal az a homogenizáció, amely az élet minden területét, így a reprezentációt is átalakította a 7. század végétől a Kárpát-medencében. Ennek nyomán gyakorlatilag a teljes népességre kiterjedt az a szellemi kultúra, amelyet sztyeppei típusúként – és így avarként – határozhatunk meg. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt ne követte volna az etnikai típusú csoporttudat kiszélesedése, rávetülése a társadalom nagyobb tömegeire is.
A politikai jogokkal bíró középréteg nagy része “avarizálódhatott”. Ahogyan létrejött az egységes avar társadalom – persze, ebbe csak a politikai, katonai joggal rendelkező szabadok tartozhattak bele –, nyilvánvalóan a közös azonosságtudat is követte ezt a folyamatot. Az a gond, hogy nem tudjuk, ezt mennyiben fogalmazták meg saját maguk etnikai keretekben, úgy, hogy ők mind “avarok”. Az ilyen típusú etnikai gondolkodás kizárólagos érvényűvé tétele alapvetően újkori, európai termék, a középkorban például az a szempont lehetett a legfontosabb, hogy ki volt az avar kagán alattvalója, és hogy milyen jogokkal rendelkezett a társadalomban.
Azért volt valamiféle avar identitás?
Biztosan volt avar etnikai identitás, csupán azt nem tudjuk, hogy hányan tartoztak a kereteibe. A hortobágyi csoport tagjai, mivel az avar kor előkelői közé tartoztak, jó eséllyel beletartoztak abba, és így még nyugodtan nevezhették magukat avarnak akár a 9. század végén is, ha valaki esetleg kilétük felől érdeklődött. A leszármazás alapú közösségtudat bizonyos, hogy több generációt ívelt át, kötött össze.
A sokkal nyugatabbi, dunántúli területeken a 820-as éveket követően a frank források – valószínűleg egy közigazgatási átszervezéssel kapcsolatban, azt követően – nem beszélnek többet avarokról. Annyi tehát biztos, hogy a frankok számára az avar addig volt etnikai név, amíg hatalmi terület, közigazgatási egység is kapcsolódott hozzá.
Sok nyitott kérdés, kérdőjel maradt a történetben?
Az egyén vagy a csoport önazonosságát, hovatartozását bizonyos helyzetek, például egy közösen megoldandó krízis akár órák alatt átértékelheti. Kíváncsi lennék, ez hogyan történt a hortobágyiakkal, milyen kihívással kerültek szembe a magyarok érkezésekor, azon hogyan lettek úrrá, a siker érdekében milyen szövetségeket, kompromisszumokat kötöttek? És végül miért hagyták fel két évszázada használt temetőjüket?
Három velük töltött év után, azt hiszem, befejezhetem úgy a történetüket, hogy leszármazottaik bekerültek a magyar fejedelem kíséretébe, annak megbecsült tagjaivá váltak. Ez, persze, már nem a szűken vett történeti elemzés és rekonstrukció, csupán egy arra épített, mesés történet lehetne.
Közös múlt: Sikerült fényt deríteni a hunok, avarok és a honfoglaló magyarok származására
(Mandiner nyomán Szent Korona Rádió)