Megrázó dokumentumfilm állít emléket annak a több százezer magyarnak, akiket “málenkij robotra” hurcoltak el a Szovjetunió munkatáboraiba. Míg a koncepciós perek nyomán GULAG-táborokba zárt politikai foglyok sorsa jobban ismert, a GUPVI-táborokról idáig kevés szó esett. Ezt a hiányosságot pótolja a GUPVI – A halál táborai című dokumentumfilm, amelyet február 25-én mutattak be az Urániában, Budapesten.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
Alexander Szolzsenyicin munkája nyomán a világ megismerhette a GULAG kegyetlen világát, ami milliókat nyelt el. A szocialista forradalom után értelmiségiek, jobboldaliak, később pedig “megbízhatatlan” kommunisták is könnyen a tajga valamelyik táborában találhatták magukat. A történetek legtöbbje egy fekete autóval kezdődött, ami kihallgatásra vitte a rendszer kiszemelt ellenségét, majd jöhetett a szürreális tárgyalás. A kommunizmus bukása után a koncepciós perek során elítéltek többségét rehabilitálták. Akik azonban a GUPVI munkatáboraiban lelték halálukat vagy nyomorodtak meg egy életre, semmilyen erkölcsi felmentésre nem számíthattak. Nem rehabilitálták őket, hiszen nem volt miért.
A GUPVI munkatáboraiba hurcolt magyarok sorsának talán legtragikusabb vonása, hogy esetükben a szovjet hatalom arra sem vette a fáradtságot, hogy okot kreáljon deportálásukra. A GUPVI poklába küldött emberek személyazonossága egyáltalán nem volt fontos, csupán a darabszám számított. A válogatás nélküli “toborzást” már a háború utolsó hónapjaiban megkezdte a szovjet hadsereg. Az elhurcolt civileket eleinte hadifoglyokként regisztrálták, így támasztva alá az ellenség létszámáról szóló korábbi hamis jelentéseket. Később már nőket, leányokat és öregeket is elfogtak, akiket a munkaerőhiány enyhítése céljából küldtek a Szovjetunióba. Vitték a német nemzetiségűeket, de azt is, akinek csak németes hangzású volt a neve. Volt, ahol Hitlerre hivatkozva minden r-re végződő vezetéknevűt is elvittek. Ha nem jött össze a kívánt mennyiség, akkor bárki jó volt, aki éppen arra járt. Féltve suttogott rémtörténetek őrzik emlékét, miként tűntek el emberek az utcáról, majd hogyan tért vissza valaki évekkel később, holott csak vízért ment a kútra.
A GUPVI – A halál táborai az utolsó pillanatban pótolta a hiányt és állított emléket az elhurcoltaknak. Utolsó pillanatban, hiszen a megszólaltatott túlélők már mind nyolcvan év felettiek. Visszaemlékezéseiken keresztül megismerhetjük a felfoghatatlant, miként élték meg, hogy minden előzmény nélkül elszakították őket családjaiktól és útnak indították az ismeretlenbe. Hátborzongatóan részletes betekintést kapunk a tábori élet mindennapjaiba és átérezhetjük a szerencsésen hazatértek keserűségét, miután megpróbáltatásaikról évtizedekig hallgatniuk kellett. A dokumentumfilm két történész megjegyzéseivel helyezi történelmi kontextusba a visszaemlékezéseket. Az alkotók a film végén felrázó aktualitást adnak az alkotásnak azzal, hogy a világon jelenleg is több száz kommunista párt és mozgalom működik.
A dokumentumfilmet a Megbékélésért Polgári Szövetség megbízásából a Dextramédia készítette.
A film a YouTube-on megtekinthető:
Mozivászonra vitt történelemhamisítás: A Természetes fény című filmről
Egy harcos gondolatai: A “Csernobil” sorozat, mint antikommunista film
(Szent Korona Rádió)