Majd’ fél évszázadon keresztül felszabadítókként kellett tekinteni a hazánkat feldúló és az istentelen kommunizmust elhozó szovjet hordákra. Magyarország megszállása után a vérgőzös vezetés kollektív háborús bűnösnek kiáltotta ki hazánk leghűségesebb nemzetiségét, a svábságot. A kitelepítésük emléknapján róluk emlékezünk meg.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió Jobbklikk oldala >>>
Csatlakozz!
A nyugati világ elsöpörte az európai tradicionális államformák utolsó maradékait is a háború végével. Demokráciát, szabadságot, boldogságot hirdettek. Helyette nyomort, gyászt és fájdalmat hoztak csak. A korszak kezdetét talán legjobban a sváb lakosság szenvedte meg. Évszázadok óta szerves részei voltak hazánknak, és többször is bizonyították hűségüket a magyar honhoz. 1945 után azonban svábul még lélegezni sem volt szabad.
A szélsőbaloldal uralomra jutásával minden olyan elemet igyekeztek ellehetetleníteni, aki ellen tudott volna állni. Kiforgatták az embereket a vagyonukból, terrorban tartották őket, a svábokat pedig egyszerűen kiebrudalták az országból. Az elfogadott rendelet neve „A magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről” volt. Kollektív felelősségre vonták őket. Mindegy volt, hogy csecsszopó újszülöttről van szó, vagy életerős férfiról. Egy gyűlölettől fűtött tollvonással mindenki bűnös lett. A törvény szerint mindenkit áttelepítettek, aki az utolsó, 1941-es népszámláláson németnek vallotta magát vagy német volt az anyanyelve, esetleg ha németes hangzásúra változtatta vissza a nevét, netán a Volksbund vagy az SS tagja volt.
Ennek következtében a csonkahonban maradt német közösség felét, közel 250.000 embert telepítettek ki 1946 és 1948 között akarata és tiltakozása ellenére Magyarországról. A fő ok természetesen a háború alatt és előtt az államrend fenntartásában való részvétel volt. Igazi kommunista tempó: koholt vádak, konteók és hősök meggyalázása.
A kollektív bűnösség logikája szerint százezrekhez hasonlóan fasiszta maradvány lett a 13 és fél éves dunabogdányi Stágel Feriből is.
„Egy szombati nap volt, amikor teherautókkal jöttek értünk. Senki sem tudta, hogy kit és miért visznek. Apám nem volt volksbundista, a háborúban magyar katona volt, mégis rajta volt a kitelepítési listán. Talán azért, mert német anyanyelvűnek vallotta magát, talán azért, mert az egyik legtehetősebb ember volt a faluban. Fogalmunk sem volt, hová megyünk.”
A gyerekeknek a törvény értelmében a fontos munkát végzőkkel együtt mentességet kellett volna kapniuk a kitelepítés alól. Azonban más a leírt és a véghez vitt tény egy kommunista államban, így a rendelet végrehajtásakor a rendszer kiszolgálói tömegével hajtották végre a túlkapásokat és szinte mindenkivel embertelenül viselkedtek.
Természetesen a közvélemény agitálása sem maradhatott el, az egész társadalmat a németek ellen kívánták hergelni. Egy soproni újságban például így írtak a 20 évvel hazánkban maradás mellett voksoló német kisebbség ellen, a leghűségesebbek üldözöttekké váltak:
„Sopronban az új honfoglalás mást is jelent, mint földhöz jutást. Jelenti az utóbbi idők legnagyobb gondolatát: az áttelepítést. Elég volt a soproni hazaáruló németség aknamunkájából! Elég volt abból a gyalázatos mesterkedésből, amely azt igyekezett bebizonyítani, hogy Sopron német város. Magyarokat akarunk látni Sopron német utcáin, az ő kezükbe akarjuk adni a soproni németség földjét, szőlőit, gyümölcsöseit és velük akarjuk a nyugati határváros magyarságát teljessé tenni.”
Taktikai okokból a szovjetek magyar bábjai tagadták, hogy kollektív bűnösöket keresnének. Merthát hogy nézett volna ki, hogy a zsidókat siratók azonnal egy népcsoportot kezdenek támadni. A tagadás színfala mögött azonban megindultak a marhavagonok családokat fosztva meg egzisztenciájuktól, jövőképüktől, sokszor egymástól.
Az etnikai csoportok önkényes átrakosgatásnak hátterében azonban Sztálin volt, aki a harmincas évektől úgy deportált egész népeket oda-vissza, de főleg a kazahsztáni éhhalálba, mintha kihajítható és behelyettesíthető legókockákról lenne szó. És az az igazság, hogy az angolszász hatalmak sem voltak olyan nagyon a tömeges áttelepítések ellen. Az első világháború utáni görög–török népességcserét szem előtt tartva, a második világháborúhoz vezető revíziós politikákból azt a tanulságot vonták le, hogy a vegyes lakosságú, vitatott területek olyan időzített bombát jelentenek, amit jobb előre kiiktatni. Innen származik az az életveszélyes politikai mítosz, hogy a tömeges kényszermigráció még mindig a kisebbik rossz. Ezen elvre hivatkozva pedig máris saját kedve szerint intézkedhetett bármelyik hatalom, hiszen egy „jobb jövőért” teszik ezt. A magyarországiakkal együtt így összesen nagyjából 12-14 millió németet űztek el lakóhelyéről a világháborút követő években Kelet-Európából. A legtöbbet, úgy 7 millió embert Lengyelországból és a Baltikum térségéből, 3 milliót pedig Csehszlovákiából.
A németek elleni súlyos retorziók nálunk már akkor elkezdődtek, amikor megjöttek az oroszok. Kárpátaljáról és Szabolcsból 60 ezer németet hajtottak el, és vittek közülük sokakat évekre málenkij robotra – más kérdés, hogy ebbe a német nevűek és magyarok is bőven belecsúszhattak. A ‘45 tavaszi földosztásból kihagyták a sváb gazdákat, és sokszor éppen az ő földjeiket osztották szét – ez is mutatja, hogy a németellenes intézkedések részben szociális indíttatásúak voltak: így akarták földhöz juttatni a szegényparasztságot és a földnélkülieket, miközben szavazói bázist teremtenek saját maguknak.
Igazán nagy lendületet az augusztusi potsdami döntés után kapott a németellenes hisztéria, ez az időszak pedig egybeesett az itthoni parlamenti választási kampánnyal. Ekkor már 400-450 ezer német kitelepítéséről beszéltek – apró kalkulációs hiba, hogy ennyi német összesen nem volt az országban. A pártok közül a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt volt a legvehemensebb.
Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból
– mondta habzó szájjal a parasztpárti Kovács Imre.
A kegyetlen kitelepítés ellen lényegében csak a keresztény egyházak szólaltak fel.
Antall József miniszterelnök apja is lényegi szerepet vállalt a kitelepítésekben.
„Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, hogy minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől”
– jelentette ki. Halkan jegyezzük meg, hogy a habzó szájjal svábok ellen uszító Antall zsidómentő kitüntetést kapott, érdekes módon pár hónappal később már nem érdekelte egy üldözött kisebbség sorsa. Vagyis hát érdekelte, hogy hogyan lehet őket elpusztítani.
A magyar németellenes politika pedig lényegében rásegített a csehszlovák magyarellenes hozzáállásra is. Ugyanis így hivatkozhattak rá északi szomszédaink, hogy van hova befogadnunk az onnan elüldözött magyarokat, továbbá ha mi az évszázadok óta itt lakó nemzetiségünkkel így bánhattunk, akkor ők miért bánnának másképpen a magyarokkal?
A spájzszemlélettel átitatott svábellenesség napjainkra sem veszett ki sok magyar tudatából. Fájó szívvel olvassuk az átlagember azon megnyilvánulásait, melyek továbbra is mint szükséges tettként nyilatkoznak az akkori eseményekről.
Zárszóként pedig megjegyeznénk, hogy sok nemzeti oldali által szinte istenként tisztelt Nagy Imre volt az egyik főkolompos a törvény kidolgozásában.
Tálibok módjára pusztítják Szlovákiában a felvidéki magyar műemlékeket
(Index alapján Szent Korona Rádió)