Folytatjuk cikksorozatunkat, melyben a valódi emberi tulajdonságok kimunkálásáról, mindezeken belül pedig a jellem felépítéséről értekezünk dr. Tóth Tihamér szavaival. E heti összeállításunkban egy velős példával állunk elő, és kifejtjük egyik vetületét az élethez való hozzáállásnak.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Maroknyi német csapatot a világháborúban nagy orosz tömeg kerített körül és egy kis kunyhóba szorított. A harc kimenetele nem lehetett kétséges. Az oroszok vezére megadásra szólította fel a németeket, – a kunyhóból elkeseredett tüzelés volt a válasz. Erre az oroszok is minden oldalról gyilkos tüzelést kezdtek és folyt a kunyhó lövetése egész addig, míg a németek fegyverei egyre halkabbá váltak s egyszer végkép elhallgattak: ellőtték utolsó golyójukat is. Az oroszok megrohanják a düledező viskót. Megdöbbenve állnak a szemük elé táruló látványtól. A földön szanaszét heverő halott németek közt vérében még vonaglik parancsnokuk, Griesheim hadnagy. Az oroszok nem ellenségek többé, hanem résztvevő bajtársak. Vezetőjük részvéttel kérdi a hadnagyot: „Láttátok, mily túlerővel vagyunk. Miért nem adtátok meg magatokat?” A hadnagy nagy erőfeszítéssel felül a földön s rámutatva mellére, így felel: „Akin ez a kitüntetés van, az nálunk nem adja meg magát”. Mellén a vaskereszt lógott…
Édes fiam, mikor majd akadályokkal küszködsz a jellem útján, gondolj te is arra a keresztre, amelyet keresztelésedkor lelkedre csókolt az Úr.
Hát igaz, mindez szép dolog! Jellemesnek lenni! – no, az én is akarok! Ideális életű lenni! – no, erre én is törekszem. De, hát nem lehetne erre könnyebb utat találni? Igazán csak ez az egy útja van a jellemnek? Valahogy olcsóbban, áldozatok nélkül nem lehetne-e azt megszerezni?
Bizony, itt nem lehet alkudni.
„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem”,
így szól Krisztus Urunk. Aki az Úrral akar lenni az ő mennyei országában, annak nem szabad Őt elhagynia a köves keresztúton sem. De ugyan mondd csak, fiam, mit adnak ma a világon „ingyen?!” Semmit, de semmit. Nézd csak, mint törik magukat az emberek, mint dolgoznak éjt-nappallá téve földi múlandóságokért. Hát akkor éppen nagy kincsedet, jellemedet akarnád „ingyen”, munka nélkül megszerezni?
„Mily jó is neked!” – sóhajt fel egyik-másik ifjú, mikor barátját a mulatozás örömében látja. Mily jó is könnyelműnek lenni! Mennyi öröme is lehet annak a folyton hálózó, mulatozó fiúnak…
Pedig, ha tudnád, fiam, mennyire csalódsz! Ha beláthatnál egy szívbe, mely örökké csak a földi élvezeteket hajszolja, ugyan mit látnál ott? Te azt hiszed, hogy örömöt, megelégedettséget, – pedig csak ürességet meg erőltetett mosolyt. Igaza van a Szentírásnak: „A gonoszok olyanok, mint a háborgó tenger.” (Iz. 57,20.) Nyugtalanul hányódik a szenvedélyek viharában s keserűen borong, ha kissé nyugton hagyta a vihar.
Ezért írja elő a katolikus vallás az önmegtagadást, az akarat gyakorlását, az aszkézist. Aszkézis? „Brr!” – gondolod erre, mert telebeszélték a fejedet azzal, hogy az aszkézis önsanyargatást, az emberi élet örömeinek kiirtását jelenti.
Hát nézd csak! E szónak „άσχησις” eredeti jelentései „finom kidolgozás”; a görögök azt a készülődést, tréninget s önmegtagadó életet értették alatta, amellyel a versenyzők a mérkőzésekre készültek, hogy a testben lappangó erőket lehetőleg teljes mértékben tudják értékesíteni.
A jellem szintén küzdés, mérkőzés, verseny eredménye, önmagunk finom kidolgozása nem sikerül gyakorlat nélkül és szent vallásunk is éppen azért írja elő az önmegtagadási gyakorlatokat, hogy általuk jellemünk nevelésére segítsen minket.
És nézd csak, van itt még egy érdekes gondolat. Az életben mindenki hoz áldozatot; csak az a különbség, hogy ki miért hozza. Láttál már pl. fösvény embert? Hogy nyomorog, hogy kuporog! Alig eszik valamit, rongyos ruhában jár, nem mer sétára menni, hogy ne kopjék a cipője. Lefokozza minden kívánságát; öröm s barátok nélkül él. S mindezt miért? Hogy összekaparja vagyonát. A fösvény feláldozza egyéniségét, örömét, becsületét a pénzért, – no, ez már csak áldozat! Hát akkor magasztosabb, százszor fönségesebb célokért nem érdemes áldozatot hozni?!
Nézd a kapzsit! Mennyit lót-fut, napestig töri magát, nincs percnyi nyugta. Miért? A pénzért. Nézd a hiút! Mily vakmerőén kockáztatja életét is, csak neve legyen. Mennyit virraszt, ugrál, izzad a bálozó! Tudná-e csak félannyira is törni magát, hogy felebarátján segítsen?
Igen, harc nélkül nem megy a dolog. Aki szobrot készít, sokat kell lefaragnia a durva márványtömbről s aki saját lelkét alakítja remekbe, annak folyton kell önmagán faragnia. Szép szobor sem készül rövid idő alatt, de még kevésbé lehet a jellemmel egykönnyen készen lenni. Oda kitartó s tervszerű munka kell! V. Károly jelszava legyen a tiéd is: Plus! Ultra! Még többet! Még tovább!
(Szent Korona Rádió)
