Hogyan éltem túl egy kínai átnevelőtábort? – Egy megmenekült ujgur hölgy beszámolója

A nagy népegyenlőséget hirdető kommunizmusról jól tudjuk, hogy mindent véghez vitt, csak azt nem, amit hangoztatott. Ez Kínában sincsen másképp. A muszlim ujgur kisebbséget évtizedek óta vegzálják, és igyekeznek őket jó kommunistává nevelni. Az ujgurok körében ugyanakkor még élesen jelen van a tradíció, és szigorúan követik a vallási előírásokat, így szúrják a Kommunista Párt szemét. Végső megoldásként átnevelésüket és sterilizálásukat helyezték kilátásba, hogy a nemkívánatos elemek viszonylagos feltűnés nélkül eltűnjenek. Az alábbiakban egy átnevelő tábort megjárt ujgur hölgy beszámolóját közöljük, akit csellel hívtak vissza emigrációjából Kínába csak azért, hogy internálják és megkínozzák.

10 évvel emigrálásom után tértem vissza Kínába, hogy néhány dokumentumot aláírjak, csel volt: bezártak. A következő két évben embertelenül bántak velem, megaláztak és igyekeztek átmosni az agyamat.

A férfi, aki felhívott, azt mondta, hogy az olajtársaságnál dolgozik. Nagyon ellenszenves volt már a hangja is. Először nem értettem, hogy miért is hívott fel engem. 2016 novembere volt, és akkor már 10 éve Franciaországba költözésem óta fizetés nélküli szabadságon voltam. Nem volt teljesen tiszta a vonal, nehezen hallottam a férfit.

Haza kell jönnöd Karamayba, hogy néhány dokumentumot aláírj az elbocsátásoddal kapcsolatban – mondta. Karamay egyébként egy város Nyugat-Kína Xinjiang tartományában, az ottani olajtársaságnál dolgoztam közel 20 éven át. Azt válaszoltam, hogy meghatalmazást szeretnék adni egyik barátomnak a papírmunka elintézésre. Nem szándékoztam bürokratikus dolgok miatt visszautazni Kínába. Nem kívántam végig menni ilyen kis apróságért akkora megpróbáltatásokon, melyek szükségesek lennének. De egyébként is, miért pont akkor? A férfi nem adott egyértelmű választ, egyszerűen annyit mondott, hogy két napon belül visszahív, és tájékoztat róla, hogy van-e lehetőség a meghatalmazásra.

A férjem, Kerim 2002-ben hagyta el Kínát, hogy állás után nézzen. Először Kazahsztánban, majd Norvégiában próbálkozott, de mindkét országból csalódottan tért vissza. Végül Franciaországban járt sikerrel, ahol menedékjogot is kapott, ezután én is követtem két lányunkkal együtt. Kerim már régóta tervezte, hogy elhagyjuk Kínát, már azelőtt, hogy felvettek minket dolgozni az olajtársasághoz. Még diákként ismerkedtünk meg egymással, majd nem sokkal tanulmányaink befejezése előtt mindketten munkát kerestünk. A legtöbb álláshirdetés mellett ott szerepelt: “ujgurokat nem alkalmazunk”. Én próbáltam figyelmen kívül hagyni a folytonos diszkriminációt, de Kerim nem tudta elviselni.

Miután lediplomáztunk, állásajánlatot kaptunk az olajtársaságtól Karamayban. Szerencsések voltunk. De ezután bekövetkezett a “piros borítékos” incidens. Holdújévkor az éves bónuszok kiosztásánál mi, ujgurok nem hagyományos, hanem piros színű borítékban kaptuk meg jutalmunkat, természetesen sokkal kevesebb pénzt tartalmazott, mint azok a borítékok, amiket a “tiszta” kínaiak kaptak. Nem sokkal később az összes ujgurt áthelyezték a központi irodából a város peremvidékére. Egy kisebb csoport ellenkezett, én nem mertem. Mindezek után, amikor üresedés támadt az egyik vezető pózícióban, Kerim jelentkezett. Mind a tapasztalata, mind a képzettsége megvolt hozzá. Egyetlen okot nem tudtunk volna mondani, amiért ne lett volna alkalmas a pozícióra. Az előléptetést ugyanakkor egy kínai kapta meg, akinek még mérnöki diplomája sem volt, ellentétben a férjemmel. Így 2000-ben egyik este miután hazaért, bejelentette, hogy felmondott.

Amit a férjem átélt, az szinte mindennapos volt. Azóta, hogy a kommunista Kína 1955-ben annektálta Xinjiangot mint autonóm régiót, az ujgurokat ártalmas egyéneknek tekintették. Xinjiang egy fontos stratégiai folyosó, és túl értékes ahhoz, hogy a Kommunista Párt megkockáztassa a terület elvesztését. Kína túl sok pénzt fektetett már bele az infrastruktúra fejlesztésébe, az “Új Selyemút” építésébe, mely Európával kapcsolja össze az országot. A tartományt az üzleti élet számára kívánják megnyitni, ugyanakkor ennek elengedthetetlen feltétele a szeparatista hajlamok elfojtása és az etnikai feszültségek megszüntetése. Ez legkönnyebben az ujgurok eltüntetésével vihető végbe.

A lányaimmal amilyen gyorsan csak tudtam a férjem után mentem, így érkeztünk meg Franciaországba 2006-ban, éppen azelőtt, hogy megkezdték volna a példátlan elnyomást Xinjiangban. A férjem és a lányaim is megkapták a menekültjogi státuszt, és töröltették kínai állampolgárságukat. Nálam egy kicsit nehezebben ment a helyzet. Ha feladtam volna állampolgárságom, soha nem térhettem volna vissza Xinjiangba, nem tudtam volna elbúcsúzni a rokonaimtól, barátaimtól. Nem voltam képes csak úgy a hátam mögött hagyni őket. Elképzeltem édesanyámat, ahogyan magányosan megöregszik, és meghal egy kis faluban az északi hegyek között. A kínai állampolgárságom feladása az ő elvesztését is jelentette volna. Nem tudtam megtenni. Tehát én csak 10 évenként megújítandó tartózkodási engedélyt igényeltem.

A fentebb említett telefonhívás után kérdésekkel volt tele a fejem miközben körülnéztem boulogne-i lakásunk csendes nappalijában. Miért akarja az az ember, hogy visszatérjek Kínába? Talán csapda, hogy a rendőrség kihallgathasson? Nem hallottam még olyanról, hogy ez bármelyik másik ujgur menekülttel megtörtént volna, aki Franciaországban tartózkodik.

Két nap múlva visszahívott a férfi, hogy a meghatalmazás lehetősége nem áll fenn, személyesen kell megjelennem. Belementem, úgy gondoltam, hogy úgyis csak pár papírról lesz szó. Miután letettem a telefont, megborzongtam. Féltem attól, hogy mi lesz, ha visszamegyek Kínába. A férjem már két napja mindent megtett, hogy megnyugtasson, de hiába, nagyon rossz érzésem volt az úttal kapcsolatban. Az évnek ebben az időszakában éppen iszonyatos tél tombolt Karamayban, egy lelket sem lehetett látni az utcákon (…). De amitől leginkább tartottam, azok az egyre szigorúbb szabályozó intézkedések voltak, melyekkel az ujgurokat sújtották. Bárkit letartóztathattak bármilyen ok nélkül.

Régen sem volt sokkal jobb a helyzet, de az alaptalan szigor egyre nagyobb lett, főleg a 2009-es ürümcsi felkelés óta. A Kommunista Párt kollektív bűnösnek kiáltotta ki az ujgurokat, továbbá azt hangoztatták, hogy az ujgur háztartások a radikális iszlám szeparatizmus melegágyai. 2016 nyarától még siralmasabb lett az ujgurok helyzete. (…) A sivatag közepén átnevelő táborokat hoztak létre. A “reakciósokat” és “lázadókat” ilyen helyekre deportálják, ahol kimossák az agyukat, de még ki tudja milyen szörnyűségeket tesznek velük.

Továbbra sem akartam visszamenni Kínába, de Kerim meggyőzött róla, hogy nincs miért aggódnom. Biztos volt benne, hogy pár hét múlva hazatérek. Úgy gondolta, hogy maximum nekem szegeznek pár kérdést, de nem kell miattuk pánikolnom.

Néhány nappal megérkezésem után el is mentem a vállalathoz aláírni a papírokat. A következő utam már a rendőrségre vezetett. Útközben ismételten átgondoltam, hogy mit fogok válaszolni a kérdésekre. Igyekeztem minél szilárdabb lenni. A személyes tárgyaimat letettem a recepción, ezután egy keskeny, lélektelen helyiségbe, a kihallgatószobába vezettek. Soha nem voltam még ilyen helyen. A rendőrtől egy asztal választott el. Arról kérdezett, hogy miért hagytam el Kínát, és milyen az életem Franciaországban.

Egy kis idő után az egyik rendőr egy fényképet tett el elém. Felforrt tőle a vérem. A lányom volt rajta. Párizsban készült a kép. Mosolygott és egy kis kelet-türkmén zászló volt a kezében, mely az ujgur függetlenségi mozgalom jelképe. A felvétel az Ujgur Világkongresszus által szervezett egyik Kína ellenes tüntetésen készült. (…) Pár ilyen tüntetésen vettek részt az apjukkal a lányaim, én egyen sem voltam. (…) A következő pillanatban nekem szegezték, hogy a 13 éves lányom terrorista, én pedig hiába ismételgettem, hogy a családom egyik tagja sem az.

Többre nem nagyon emlékszem a kihallgatásból. Egyedül a fénykép és az agresszív kérdéseik maradtak meg. Nem tudom milyen hosszan ment, de amikor már elegem lett ingerülten megkérdeztem, hogy elmehetek-e már végre. Csak ennyit válaszoltak: “Nem, még nem végeztünk.”

“Jobb, bal, csak könnyedén!” Negyvenen voltunk a szobában, mind nők. Egy nem szabályos téglalap alapú “tanteremben ” voltunk, az ablakok fém redőnnyel voltak ellátva, hogy eltakarják előlünk a külvilágot, fény csak kis lyukakon keresztül szivárgott be. Naponta 11 órát töltöttünk ebben a szobában. A papucsaink nyikorogtak a linóleum padlón. Két kínai katona könyörtelenül hajtott minket, miközben fel-alá vonultunk a szobában. Testnevelésnek hívták. A valóságban az igénybevétel megfelelt egy katonai kiképzésnek. Kimerült testeink egységesen mozogtak saroktól sarokig. Mikor a katona elordította magát mandarin nyelven, hogy “Csak nyugodtan” mindannyian összerezzentünk. Megparancsolta, hogy maradjunk csendben, egy helyben állva. Ez akár egy egész órán át is eltarthatott. Megállás után a lábaink teljesen lezsibbadtak, a testünk még mindig ki volt melegedve és nyugtalan volt. Saját lehelletünket éreztük a fülledt szobában. Ziháltunk mint a lovak. Néha egyikünk vagy másikunk elájult, az őrök addig pofozták, míg fel nem ébredt. Ha valaki újra összeesett, vagy nem kelt föl, kihúzták a szobából és többet nem láttuk. Eleinte sokkolt, de egy idő után hozzászoktunk. Bármit képes megszokni az ember, még a könyörtelen szenvedést is.

2017 júniusát írtuk ekkor, három napja szállítottak át a táborba, előtte 5 hónapot voltam bezárva a karamayi rendőrségen. Volt, hogy 20 napig az ágyamhoz kötöztek, és egyfolytában csak azt ismételgették, hogy iskolába fogok menni. Soha nem hallottam előtte ezekről az “iskolákról”. Azt mondták nekem, hogy a kormány építtette az ujgurok jóvá nevelésére. A cellatársam azt mondta, hogy ugyanolyan lesz mint egy átlagos iskola, és ha elvégezzük, akkor hazamehetünk.

Az átnevelőtábor Karamay egyik negyedében volt. Ez volt az összes információ amit tudtam, ezt is csak egy árokban látott tábláról olvastam le. A fizikai képzés két hétig tartott, ezután megkezdődtek az elméleti órák. Nem tudtam, hogyan fogok kitartani. Nem értettem, hogy-hogy nem őrültem akkorra meg. A tábort körülvevő településen túl csak sivatag volt több kilométeren keresztül.

Az első napomon a női őrök egy deszkákból készült ágyakkal teli hálóterembe vezettek. Ott volt akkor már egy nő (Nadira). Ő a 8-as én a 9-es számot kaptam. Körbevezetett a lakrészünkön, melynek friss festékszaga volt. A szobában volt egy vödör, melybe a dolgunkat végezhettük, egy ablak fém redőnnyel, mely mindig be volt csukva és két kamera, melyek folyamatosan pásztázták a szobát. Ennyi volt, se bútor, se matrac, se wc-papír, se lepedő, semmi még egy mosogató sem. Ketten voltunk a homályban…

Ez nem egy iskola volt, hanem egy átnevelő tábor; katonai szabályokkal, és csak arra törekedtek, hogy megtörjenek bennünket. Kötelező volt csendben lenni, bár a fizikai erőszak miatt úgysem volt kedvünk beszélgetni. Napjainkat ébredéskor, étkezéskor és lefekvéskor a sípok visítása szakította meg. Az őrök folyamatosan figyeltek minket. Nem lehetett elkerülni a tekintetüket, így nem volt módunk se suttogni, se megtörölni a szánkat, se ásítani, mivel mindezekre ráfoghatták volna, hogy imádkozunk… Az ételt sem utasíthattuk el, mivel akkor azonnal iszlám terroristának bélyegeztek volna minket. Azt állították, hogy halal az ételünk.

Estére mindig kábultan omlottam össze a priccsemen, elvesztettem minden időérzékem. Még egy órát sem kaptunk. Az idő múlásáról abból következtettem, hogy éppen milyen meleg vagy hideg volt. A napsugarakat akkor láttuk utoljára, amikor megérkeztünk a táborba, az összes ablak le volt zárva a fémredőnyökkel. Ameddig a szem ellát, sivatag vett minket körül. Az egyik rendőr még az elején megígérte, hogy megengedi, hogy telefonáljak, de természetesen nem váltotta be ígéretét. Azt sem tudtam, hogy ki értesülhetett arról, hogy engem ott fogva tartanak. Kész rémálom volt. A biztonsági kamerák szenvtelen tekintetében szóba se tudtam állni a rabtársaimmal. Fáradt voltam, már gondolkozni se tudtam.

A tábor egy hatalmas labirintus volt. Az őrök csoportokban vezettek minket a zuhanyzókhoz, osztályterembe vagy az étkezőbe a végtelen homályosan megvilágított folyosókon. Ameddig ott voltam, egy pillanatnyi magánéletem sem volt. A folyosók mindkét végét automatikus biztonsági ajtók zárták le. Egy bizonyos volt: minden új volt, ez látszott a falak makulátlan festéséről. A komplexum egy nagyobb gyár méreteire hasonlított, de nem tudtam felmérni. A rengeteg őr és a női rabok számának alapján hatalmas lehet az építmény. Mindig láttam új arcokat, és az összes olyan volt, mint az élőhalottaké. Az első nap végére heten voltunk a cellánkban velem együtt, de minden cellában 12 ágy volt. Összesen 16 csoportot sikerült összeszámolnom a mienkkel együtt, tehát kb. 200-an raboskodtunk a táborban. Csak ide 200 olyan nőt hoztak, akiket elszakítottak a családjuktól. Azonban itt nem állt meg a létszám, egyre több ujgur nőt hoztak be.

Onnan tudtad, hogy valaki új, hogy az arca nagyon zavarodott volt. Ők még próbálták a másikkal tartani a szemkontaktust. Akik már régebb óta voltak ott, ők mindig csak a lábfejüket nézték, zárt oszlopokban vánszorogtak mint a robotok; és szemrebbenés nélkül indultak meg, amikor megszólalt a síp. Édes Istenem, miken mehettek keresztül, mire ilyenek lettek?

Bár elsőnek úgy gondoltam, hogy az agymosó tanfolyam valamelyest elviselhetőbb lesz, mint a fizikai kínzások, gyorsan rájöttem, hogy tévedtem, rosszabb volt. A “tanár” folyamatosan figyelt minket, és minden adandó alkalommal megütött, amikor csak lehetett. Egy nap az egyik 60-as éveiben járó nő kimerültsége miatt egy pillanatra lecsukta a szemét. A tanár azonnal megütötte, majd ráordított: “Azt gondoltad, hogy nem fogom meglátni, hogy imádkozol? Súlyos büntetésre számíthatsz!” Az egyik őr ezek után erőszakkal kivonszolta a teremből. Egy óra múlva tért vissza egy papírral a kezében, melyen a bűneit soroltatták fel vele. A tanár kényszerítette rá, hogy felolvassa. Hamuszürke arccal engedelmeskedett, majd újra leült. Csak annyit tett, hogy lehunyta a szemét.

Néhány nap múlva teljesen világossá vált számomra, hogy miért hívják agymosásnak azt, amit velünk tettek. Minden reggel egy ujgur nő jött be a szobánkba, hogy arról magyarázzon nekünk, miként lehetünk jó kínaiak. Egy nő a mi etnikumunkból… Úgy bánt velünk, mint valamiféle társadalomból kiilleszkedettekkel, akiket a pártnak meg kell tanítani arra, hogy miként legyenek emberek. Érdekelt volna, hogy ő mit gondolt az akkori tetteiről. Gondolt egyáltalán valamire? Honnan jöhetett? Hogyan kerülhetett be a táborba? Vajon ő is az átnevelés egyik végterméke? Jelzésére mindannyiunknak egyként kellett felállnunk, és köszönteni az átnevelő tanárt mielőtt az megkezdte 11 órán keresztül tartó kínai propagandáját. A pártideológiai agymosás előtt egyfajta köszöntést kellett mondanunk Kína felé: “Köszönjük nagy hazánknak. Köszönjük a pártnak. Köszönjük kedves Xi Jinping elnökünknek.” Majd este az egész napos szenvedés után a következőképpen kellett zárnunk a napot: “Kívánom, hogy nagy hazám fejlődjön, és fényes jövője legyen. Kívánom, hogy minden etnikum egyetlen nagy nemzetet alkosson. Jó egészséget kívánok Xi Jinping elnöknek. Éljen Xi Jinping elnök.”

Szinte a székeinkhez ragasztva papagájként kellett ismételgetnünk a leckéket. Meg kellett tanulnunk Kína történelmének kommunista interpretációját, melyből az újkorra jellemző hatalmi visszaéléseket kihagyták. A tankönyvünk borítóján a következő felirat állt: “átnevelési program”. A könyv nem tartalmazott mást, csak a nagy dinasztiák hódításait és a kommunista párt “világraszóló eredményeit”. Az egyetemeken ehhez képest egyáltalán nem volt ideológiai oktatás… Valóban azt hitték, hogy néhány oldalnyi propagandával képesek lesznek megtörni minket?

Ahogy teltek a napok a fáradtság olyan lett, mint egy alattomos régi ellenség. Teljesen kimerültem, ellen akartam állni, de már szinte képtelen voltam rá. Próbáltam nem engedni nekik, de ők csak nyomták a propagandát és kínoztak minket. Az egészben csak az agymosás számított nekik, naphosszat ismételgettették velünk ugyanazokat az idióta kifejezéseket. Azonban ez sem volt nekik elég, minden estére a 11 óra után lefekvés előtt még egy órányi extra tanulmányt kellett elvégeznünk. Még egyszer a nap zárásaként át kellett tekintenünk, hogy mit tanultunk. Minden pénteken teljesítenünk kellett egy szóbeli és egy írásbeli tesztet. A táborvezetők vizslató szemei előtt vissza kellett mondanunk mindazt a kommunista propagandát, melyet az elmúlt héten belénkvertek.

A táborban a rövid távú emlékezetünk egyszerre lett legnagyobb szövetségesünk és legnagyobb ellenségünk. Ha mindent megjegyeztünk és vissza is tudtuk mondani, akkor elkerülhettük a nyilvános megaláztatásokat és fenyítéseket, ugyanakkor egyre jobban elhalványult gondolkodásunk kritikai képessége. Szépen lassan elvesztettük azon emlékeinket és gondolatainkat, melyek a valódi életünkhöz kötöttek bennünket. Egy idő után már nem tudtam tisztán visszaemlékezni a férjem és a lányaim arcára. Addig sötétítették az elménket, míg végül szinte buta állatokká váltunk. A legrosszabb pedig az volt benne, hogy nem tudtuk mikor lesz vége…

Hogyan is kezdjem el, hogy min mentem át azon a szörnyű helyen? Hogyan mondjam el a szeretteimnek, hogy rendőri erőszaknak voltunk minden nap kitéve csak azért mert ujgurok vagyunk, és így bármit megtehettek a testünkkel és a lelkünkkel? Olyan férfiakat, nőket és gyerekeket képeznek ezekben a táborokban, akiket teljesen megfosztanak emberségüktől, hogy olyan parancsokat végrehajtó, buzgón dolgozó robotok legyenek, akik besúgják a még normálisakat, és ha más nem bünteti meg őket, akkor saját maguk is megteszik. Meggyőztek minket arról, hogy mi vagyunk az ország ellenségei, árulók és terroristák, ezért kellett elvenniük a szabadságunkat. Úgy megaláztak minket, ahogyan az állatokat sem szokták: elzártak minket a világtól.

Ezekben a táborokban az élet és a halál nem ugyanazt jelenti, mint a való világban. Több százszor riadtam fel éjszaka az őrök lépteire és gondoltam arra, hogy eljött az én időm, elvisznek kivégezni. Mikor az érkezésem pillanatában elkapták a fejem, egy másik kéz pedig a vállamra hulló hajcsomókat dobálta el, lehunytam a szemem és könnyek között arra gondoltam, hogy most már közel a vég és készen állok a bitóra, a villamos székre, vagy akár a fojtásra. A halál ott leselkedett mindegyik sarokban. Mikor a nővérek elkapták a kezem, hogy beoltsanak arra gondoltam, hogy megmérgeznek. Valójában “csak” sterilizáltak.

Ekkor értettem meg a működési elvét ezen táboroknak, a stratégia világos: nem hideg vérrel legyilkolnak minket, hanem arra ítéltettünk, hogy lassacskán eltűnjünk a Föld színéről. Lassan, hogy senki ne vegye észre.

Arra kényszerítettek rá minket, hogy tagadjuk meg saját magunkat. Hogy leköpjük a saját tradíciónkat és mindazt, amiben eddig hittünk. Hogy megvessük az anyanyelvünket. Hogy a saját fajtánkat besúgjuk és zaklassuk. Árnyakká váltunk, a lelkünk szinte meghalt. Azt szajkózták belém, hogy a szeretteim, a férjem és a lányaim mind terroristák. Oly messze voltam, oly egyedül és oly elgyötört, hogy már-már én is majdnem elhittem ezeket a képtelen dolgokat. El kellett ítélnem Kerim, Gulhumar és Gulnigar minden “bűnét”. Kegyelmet kellett kérnem a Kommunista Párttól olyan tettekért, melyeket az ujgurok el sem követtek. Sajnálom mindazt, amit ott kimondattak velem, amivel megbecstelenítettem azokat, akiket szeretek. De ennek köszönhetően élhetek ma is, és mondhatom el az igazságot a világnak. Remélem, mindenki megbocsát nekem azért, amiket ott meg kellett tennem.

Hogy lennék rá képes, hogy mindent elmondjak, ami ott történt velem?

Két évig tartottak fogva Baijiantanban. Ezidő alatt mindenki, aki megfordult körülöttem (a rendőrök, az őrök és az átnevelők) megpróbálta velem elhitetni azt az ordas hazugságot, amely nélkül Kína nem tudná legitimálni az átnevelési programot: azt, hogy az ujgurok terroristák, és hogy én is az vagyok, akinek 10 éven keresztül kellett száműzetésben élnie Franciaországban. A propaganda újabb és újabb hullámai után, melyekkel ostromoltak minket, a hónapok múlásával elkezdtem elveszteni a józan eszem. A lelkem darabokra tört, és darabok szakadtak le belőle. Néhány seb már sohasem fog begyógyulni.

A rendőrségi erőszakos kihallgatáson az ütésektől megtörtem, olyannyira, hogy hamis vallomásokat is tettem. Ennek hatására rájöttem, hogy minél előbb azt mondom, amit hallani akarnak, annál előbb elengednek. Kimerültem és végül megadtam magam ennek a hozzáállásnak. Senki nem képes ekkora mértékű erőszaknak a végsőkig ellenállni. Bármennyire is harcol az ember az agymosás ellen, az valamelyest elvégzi alattomos munkáját. Minden vágy és szenvedély elhagy a kínzások alatt. Tehát milyen lehetőségeid vannak? Vagy egy lassú és kínokkal teli halált választasz, vagy az alávetettséget annak érdekében, hogy kijuss. Ha sikerül eljátszanod előttük, hogy ők győztek, hogy megtörtél, akkor ott marad egy kis fény az alagút végén, amely emlékeztet arra, hogy ki vagy valójában.

Egy szót sem hittem el azokból a hazug szavakból, amiket visszamondtam nekik. Igyekeztem csak minél jobban eljátszani a rám kényszerített szerepet.

2019. augusztus 2-án egy rövid tárgyalás után a bíró ártatlannak nyilvánított. Nem fogtam fel először a szavait. Úgy éreztem, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Azokon az éjszakákon, amikor saját magamat igyekeztem meggyőzni arról, hogy ártatlan vagyok, mindig feldühödtem, hogy senki nem hisz nekem. És amikor meghallottam az ártatlan szót, azok az idők jártak a fejemben, amikor beismertem mindazokat a bűnöket, amelyeket el sem követtem, és hogy hány hamis vallomást tettem.

Alapból hét év átképzésre ítéltek. Megkínozták a testemet, gyötörték az elmémet, az őrület szélére kergettek. Majd a hosszas kínzások után a bíró áttekintette az aktámat, és bejelentette, hogy mindvégig ártatlan voltam. Szabadon távozhattam…

(Guardian nyomán Szent Korona Rádió) 

Kína szerint ők csak az ujgurok életminőségét javítják – némi üzletért cserébe el is hisszük

Kína végleg felszámolná kisebbségeit – ujgurok ellen alkalmazott módszereket vetnek be az uculokon

A Középső Birodalom perifériáján; egy ellen-birodalom célkeresztjében. Az ujgur etnocídium I.

Ujgurazonosító szoftvert találtak a Huawei egyik szabadalmában