A decemberben induló Duo Gladii folyóirat Deus vult! című rovatát a Pro Hungaria Sacra – Szent Magyarországért Testvérület papjai szerkesztik és írják. Advent első vasárnapja alkalmából Simon Gábor atya írásának elejét tesszük közzé.
„Boldog voltam, mikor azt mondották nekem: az Úr házába felmegyünk. Íme, már itt is áll a lábunk kapuidban, ó Jeruzsálem.” (121. zsoltár)
Úrjövet idejét éljük, az adventet ünnepeljük. Lelkünk kapuját kitárjuk a közelgő Üdvözítő előtt, hiszen a Karácsony a megtestesülésre való rácsodálkozás, az emberré lett Isten ünnepe. Áhítattal vegyes megdöbbenés vesz erőt rajtunk, amikor a jászolban fekvő Kisdedben a világmindenség Teremtőjét szemléljük. Az egyszerű istállóban leborulva valljuk meg az Örökkévalót és a Halhatatlant, aki egyúttal valóságos ember is. A megtestesülés csodáját véges elménkkel befogadni nem lehet, mégis vágyunk megközelíteni a szent misztériumot. A titok kapuját kitáró kérdésünk most mégsem a végtelenre, hanem a szemlélhető végesre irányul: „Mi az ember? Mit jelent embernek lenni?”
A 20. század hajnalán a New York Times pályázatot hirdetett annak a kérdésnek matematikai úton történő megválaszolására, hogy mennyit is ér egy ember. A kor legkiválóbb tudósai hosszasan osztottak-szoroztak, patikamérlegen kiszámolták, hogy egy középkorú ember testében mennyi a csont, a hús, a foszfor stb. A precízen kikalkulált végeredmény 1 dollár lett. A 21. században sem vált idejét múlttá ez az alapvető kérdés: „Vajon mi az ember, és mennyit is ér léte, élete?” Mi még abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ismerhettük a régi öregeket, az ő meghitt, mégis kemény életüket és világukat. Jól tudjuk azt is, hogy nagyszüleink, dédszüleink generációja információk szintjén sokkal kevesebbet tudott a minket körülvevő világról, hiszen a mai általános iskolás gyermek sokkal jobban meg van talpalva a biológia, fizika, kémia és a matematika területén. Mégis irigyeljük eleinket, hiszen információáradat ide vagy oda: emberségünk lényegét egyre kevesebben értik már. Ha magunk elé állítjuk a „modern kor Európájának” tipikus lakóját, akkor elborzasztó kép tárul a szemünk elé: egy identitás nélküli, önmagát már talán keresni sem akaró, emberi büszkeség és méltóság híján lévő, testben és lélekben elzsírosodott, puhatestű, képlékeny lénnyel szembesülünk. Döbbenetünkből és undorunkból felocsúdva azonban helyet kaphat szívünkben a szánalom és a sajnálat is.
Szemléltessük a „modern európai ember” nyomorult helyzetét egy hétköznapi példával! Képzeljük el, hogy buszra szállva egy kedves ismerősünkkel találkozunk. Feltesszük neki a kérdést: „Hová tartasz?” Az ismerősünk pedig megvonja a vállát, és csak annyit mond: „Fogalmam sincs.” Mi tovább kérdezünk: „De hát honnét indultál?” A válasz ugyanaz: „Fogalmam sincs.” Bárki közülünk egy ilyen helyzetbe kerülve azonnal úgy érezné, hogy a buszon lévő kedves ismerőst a következő megállónál azonnal le kell szállítani, hiszen aki nem tudja, hogy honnét indult és hová tart, súlyos mentális zavarral küzd, és csakhamar ön- és közveszélyessé válhat. A magát műveltnek nevező Európa ebben a szindrómában szenved. Emberek élnek le 50-80 évet olyan módon, hogy fel sem teszik már a kérdést: „Honnét jöttem, miért élek ezen a világon, és mi a célja létemnek.” Az emberiség bukásának ez a tragédiája megkezdődött már a világ teremtésekor, az első ember szánalmas gőgjének és önhittségének deklarálásával. A reneszánsz dekadenciájában, a nominalista filozófia relativizmusában aztán újra színre lép az „önmagára büszke ember”, zabolátlan lakomájához asztalt terített a protestáns „hitújítás”, véres intronizációja pedig az úgynevezett „felvilágosodásban” nyerte el teljességét. Minden mindennel összefügg: a felvilágosodás filozófiája Luther Márton köpenyéből bújt elő, ennek gyökere pedig az objektív igazság nominalista megkérdőjelezésében, a rendezettség elvének teljes elvetésében keresendő. Mindennek folyományaként egy olyan ember lép színre a 18. században, aki már Isten nélkül akarta definiálni önmagát és ember-voltát. Az emberi létnek egy olyan torz formáját sikerült megalkotni, amelynek nincsen múltja, és így nem lesz jövője sem. A 20. században aztán lehull mindenféle lepel, a sátán nyíltan színt vall: egyenesen az embert akarta Isten trónjára ültetni, leplezetlenül, szinte provokatívan. Az emberiség eddigi legsötétebb századának sátáni ideológiája, a kommunizmus az állat szintjére alacsonyította az embert, csupán egy lélek nélküli termelő gépnek tekintve azt. Mára korunk embere mindennemű magasabb rendű eszmétől megundorodva a dekadenciában próbálja fellelni önmagát, amelyet büszkén liberalizmusnak nevez. E beteg eszme „a szabadság nevében” megalkotta önnön rabságának új dogmáit: „Mindent újra felfedezni, mindent megkérdőjelezni, önmagunk véges voltát és szükségleteit kitűzni saját magunk végcéljává.”
[…]
A Duo Gladii havilap facebook-oldala.
A teljes tanulmány a Duo Gladii decemberi számában érhető el.
A lap első számát november 30-ig lehet megrendelni.
(Duo Gladii – Szent Korona Rádió)
Duo Gladii: A nemes jellemről, a feudalizmusról és a Miles Christiről
Egy harcos gondolatai és az alapítás eszmeiségéről a Duo Gladii decemberi számában
Csapás a modern világra – Indul a Duo Gladii, a szellemi ellenállás havilapja