A magyar király Angliában

„St. Denis-ből indul el; az egymást követő stációk: Amiens, Montreuil, Boulogne. Ez a város úgy látszik, már megelégelte hadak és fejedelmek járását, a Csatornán való parádés átkelését, s nem üzen Zsigmond küldötteinek valami barátságosan. Szűkében van a város mindennek. A király nem szokott ilyen fogadtatáshoz, üzeni vissza. Majd a falakon kívül üt sátortábort, így készíti elő az átkelést. Majd meggondolja magát, tovább vonul Calais felé.  Boulogne előtt csak annyi hírt kapott, hogy az angol király meghívása Calais-ba érkezett, a túlsó parton várják a római felséget. Április dereka. Amit közben végez a zsinat, megtudja a futároktól. Nem sok, nem sok. Ám mintha a concilium megszokta volna, hogy a király nincs ott. Kényelmesebb a főpapoknak, ha nem ül a templomi trónon világi fejedelem?

Az angol levélben először szerepel a bűvös szó: London. Ide várja V. Henrik a római királyt. Az angol hajók már három napja vesztegelnek a calais-i kikötőben – ezeket ajánlotta fel Zsigmondnak s kíséretének az angol uralkodó. Még nincs formába öntve – milyen szertartás illeti meg a Német-Római Birodalom urát, ha átkel a Csatornán. Imperátor, a régi rómaiak óta, Zsigmond tudtával nem járt Angliában.

Április utolsó napján kitisztult az ég, elállt az eső, kedvező szél fújdogál a part felől – délelőtt történik meg a hajóra szállás. Felhúzzák a horgonyokat – kibomlanak a vitorlák, s az erősödő szél az angliai partok felé viszi, gyors iramban, a hajókat. Zsigmond jó szerencséjének, csillaga fényének tudja be, hogy alig kell ötórai hajózás hozzá, s máris a messzeségben, az alkonyi napsütésben feltűnnek a doveri fehér sziklavonulatok. Mindvégig fedélzeten áll vagy ül a király, élvezi a sirályok játékát, a habok friss szagát, a tengerészek énekét. Először eszik különös ízű angol halakat, először iszik erős, szigetországi fekete sört.

Amikor beérkeznek Doverbe, a kiszállásra készülve, végig kell esniük a különös szertartáson. A hajóhíd előtt megáll, talpig vértben, a király képviselője, a gloucesteri herceg; meghajlik, de térdet nem hajt; harsány hangon kérdezi: „Tart-e felséged igényt arra a földre, amelyre most rálépni szándékozik?”

Zsigmond tudott már erről a szokásról, s így minden habozás nélkül válaszolta a nem-et. Erre Glouchester meghajlította a térdét, ünnepélyes mozdulattal invitálta kiszállásra a királyt. Ebben a percben megszólaltak a doveri ágyúk. Anglia minden kontinentális hatalomnál több ágyút öntet, több puskaport őröltet. Így hallhatta Zsigmond az ágyúk, a tormenum-ok félelmetes össztüzét a kikötői erődökből.

Az első stáció Canterbury. Jámbor zarándokok alázatával kereste fel Tamás sírját (Thomas Becket -Ny.Gy.). Kint, a katedrális hatalmas ünneplő tömeg. Angliában ritka a fejedelmi látogatás. A francia háborúk megújuló szakaszai alatt legfeljebb a szövetséges burgundi herceg jöhetett Londonba. Így a Birodalom urának érkezése felébresztette az egyik legnagyobb keresztény város lakosainak kíváncsiságát. Zsigmond tisztában volt saját jelentőségével, ha lehetett fokozta megjelenésének hatását. Vele szinte egy időben francia követség érkezett Londonba. Első ízben az agincourt-i vereség után. Ez is emelte Zsigmond érkezésének jelentőségét, s mindig tudta, mikor milyen díszruhát, uralkodói jelvényt kell viselnie, hogy saját felséges mivoltát minél inkább fényárba vonja a szimbólumok nyelvén.

Nem lehetett titok, hogy a franciák ellenjavaslatokkal élnek, nem fogadják el V.Henrik túl súlyos békefeltételeit. Hogy a francia lépésre hogyan fog válaszolni az angol király – erre nem volt még elképzelés. Henrik céltudatos fejedelem volt, nem riadt vissza a vérontástól, mint amikor az ütközet során lemészároltatta a foglyul ejtett franciákat. Keményebb fából faragták, mint a belső köreiben gyakran bomlottan tévelygő VI. Károlyt.

Zsigmond mint a kereszténység első fejedelme érkezett Angliába, s ezt a felsőbbséget szívesen érvényesítette volna itt is, olyan formában, hogy döntőbíróként ajánlja fel magát a francia-angol, nagyon is elfajult viszályban. De ha Károly hajlandó is lett volna ezt elfogadni, Henrik viszont úgy érezte, hogy a győzelem már csak karnyújtásnyira rejtőzik. Ha újabb sereggel kel át a Csatornán, úgy csak a csoda mentheti meg a franciákat. (Egy kislány játszik a többi parasztgyerekkel Dorémyben. Zsigmond látogatásakor Jeanne d’Arc még nincs ötesztendős…)

Zsigmondnak közben váratlan intéznivalója támad – mint a német birodalom urának. Ottlétének hírére Londonba látogat Vilmos gróf, az Imperium „külső köreihez” tartozó tartományúr. Hollandiának nagy a tekintélye nemcsak a német fejedelmek közt, de Angliában is. Kikötőinek jósága, jelentős hajóraja, a városok gazdagsága dicsőségére válik a tengerparti tartomány urának. Vilmos grófnak az a bánata, hogy nincs fiúörököse, csak egy lánya. Ennek a lánynak a fiúsítását szeretné elérni Holland Vilmos; úgy remélte, erre kellő alkalom kínálkozik Zsigmond londoni útja alkalmával, amikor nincs birodalmi ügyekkel elfoglalva, ráér a holland utódlás kérdésével foglalkozni. Követe megcsillantotta, hogy ha király osztaná Vilmos felfogását, úgy a holland kincstár nem lenne szűkmarkú. Az akadály ott mered a kívánság elé, hogy az Imperiumban olyan törvény uralkodik, amely kizárja az uralkodásból a lányokat, csak mint királynék vagy tartományurak özvegyei élhetnek régensi joggal. Ezt az ősi törvényt eddig nem sikerült áttörni. Zsigmond maga úgy látta – ismerve az alapvető helyzetet -, hogy reménytelen lenne elfogadtatni a holland kérelmet a birodalmi gyűléssel. Hollandiának el kellene válnia a Birodalomtól, ha a gróf erőszakkal akarná a leányát, Jacobaát örökösévé tenni. Mit lehet ebben az ügyben mégis tenni? Ám forduljon Vilmos a pápa őszentségéhez – ha ilyen lesz!

Vilmos indulatos ember volt. Becsukta erszényét, nem újította meg lojalitását Zsigmond előtt; búcsú nélkül távozott el az angol fővárosból. Megüzente, hogy sajnálatára nincs módjában hajókat küldeni a római felségért, hogy Angliából a kontinensre visszaszállítsák a királyt. A legnagyobb baj az volt, hogy Zsigmond teljesen kifogyott a pénzből. Nem állt módjában így angol hajósgazdákkal megállapodni az átszállítás dolgában, hogyan tudta volna a tetemes viteldíjat – maga s kísérete részére – megfizetni. Amikor már eltelt két hónap attól kezdve, hogy partra szállt Doverben, Zsigmondnak úgy kellett éreznie magát, mint aki bár ki nem mondottan, de angol fogságba került. Nem vethette fel Henrik előtt a hazatérés kérdését, a kölcsönkérést még kevésbé. Tudták, hogy Henrik minden aranyát a francia háborúra gyűjti, csak ez az egy cél lebegett előtte.

Mégis az angol király volt az, aki megoldotta a hajók kérdését. Nem volt ugyanis ultimátum jellege annak, amit mondott, de érezni lehetett: az ingyenes átszállítás ahhoz a feltételhez kapcsolódik, hogy Zsigmond kötelezze el magát – Anglia mellett; kössenek titkos szövetséget, s ha nem mint római király, úgy mint Magyarország ura álljon a nagy európai viszályban Henrik mellé.

Nehéz feltétel volt, de nem tudott kitérni előle. Úgy érezte magát, mint akit bezártak egy nagy szigetre – nem lehet innen menekülni másként. Ebben az órában értette meg Zsigmond – milyen biztonságot nyújt Britanniának a tenger, amely körülöleli.

Ritka madár – végre egy kedvező üzenet Magyarországról. Ozorai Pipo küldte futárát a török fölött aratott győzelem hírével. A messziről érkezett lovasposták nem tudnak többet, mint amiről a vezér levele beszámolt. A végvárak körül gyengül a szorítás, nagy létszámú fogoly sorsa függ a királytól, zsákmányra tettek szert. Mindezt hiába mondja Henriknek, a búcsú napjaiban, az angol királyt nem nagyon érdekli, mi történik Gallián túl a keresztény világban. Legfeljebb Konstanc felől kérdez, ezt is csak saját dolgaira vonatkozóan. Bizonyosnak látszik – angol bíborosból aligha lesz római pápa.

Mintha szövetséget kötött volna Zsigmond Poszeidónnal – a tenger istene ennél az átkelésnél is kegyesnek mutatkozott. Egyetlen nap alatt keltek át a Csatornán, befogva a szelíd szelet a vitorlákba. Így vetett horgonyt Ő brit felségének zászlóshajója s a többi kísérő vitorlás Calais-nak angol kézen lévő kikötőjében. A búcsú a tengernagytól megható volt. Zsigmond utolsó drágaságait adta oda, hogy így kifejezze háláját. Nem merte idegen földön lovaggá ütni a felség alattvalóját.

Fillér nélkül érkezett az európai tengerpartra, s míg Konstancból sürgető üzenetek érkeztek, egyelőre nem közölhette, mikor indul tovább, sem pedig a késedelem okát. Ám ezt jól tudták a holland város kufárai, akik – mintegy titkos jelre – már várták Calais-ban a Birodalom urát. Antwerpen, Gent és Brugge tőzsérei szövetkeztek, hogy magas kamatra tizennyolcezer forintot kínáljanak, kölcsönképpen a megszorult uralkodónak. Az ilyen uzsorahitelek persze ebben az időben nem voltak különösen ritkák. Az uralkodóknak hatalmas birtokaik voltak, váraik, városaik. De készpénz tekintetében a városok kincsesládáihoz kellett folyamodniuk.

Izgalmas, nehéz napok következtek, amíg nyélbe ütötték a kölcsönt. Zsigmond egy pillanatra sem vesztette el a hidegvérét. Jókedvűen tárgyalt a németalföldiekkel. Minthogy  birodalmi alattvalóknak számítottak, valamit csökkentett a kamattételen s a terminusokon a három frissen kiállított címeres levél.

Mihelyt megjött a kölcsön első rátája, Zsigmondnak eszébe sem jutott, hogy egyenesen Konstancba folytassa az útját. Minthogy Henrik király is Calais-ba készült, felhasználta a római király ezt a lehetőséget, hogy találkozót hívjon össze, mintegy rögtönözve Calais-ba, melynek három súlyos argumentumot kell majd megtárgyalnia. A francia-angol háború befejezésének az ügyét, a nagy egyházszakadás lezárását s Magyarország megsegítését a török elleni háborúra.

Henriken kívül eljött Calais-ba Félelem nélküli János burgund fejedelem, a hennegaui tartománygróf, több német herceg. Erről a kongresszusról sajnos csak alig maradtak feljegyzések. Alighanem csak arra volt jó, hogy Zsigmond csillogtassa felsőbbségét, a föld többi fejedelme fölött. Nem melegedett fel a kapcsolata Henrikkel sem, erre enged következtetni, hogy Calais-ból Zsigmond és kísérete nem angol hadigályán, hanem csak kisebb halászhajókkal utazott tovább Maastrichtig. Innen Aachenben újabb gyűlésre hívta össze nem csak a német, de a németalföldi urakat is.  Ez a konferencia már jóval eredményesebb volt, mint a calais-i, viszont ebben nem vettek részt a franciák. Aachenben sikerült Landfriedet, az egész Birodalom területére kötelező békét teremteni a következő három évre. Ez alatt döntő változásokat vártak Európában. Sikerül-e majd levágni a schisma hidrájának a fejét; talán a törököt is ki lehet szorítani Európából, egységes hadműveletekkel. Felszabadítani az elfoglalt tartományokat, Magyarország koszorúját, szerb, bolgár, bosnyák, moldvai s havasalföldi vidékeket. Három év… mi minden történhetik meg három hosszú esztendő alatt…”