A Német-római Császárságot a XIII. században belső gondok gyengítették. A század közepén megerősödött a Cseh Királyság és így egyre nagyobb szerepet kezdett játszani a térség történelmében. A tehetséges Przemysl-házból való II. Ottokár ennek megfelelően nagyhatalmi játszmákba kezdett, és Ausztria, majd a Magyar Királyság bekebelezésével egy pánszláv birodalom létrehozásán fáradozott.
A veszélyre a tűzközelben lévő német választófejedelmek figyeltek fel először, és a pánszláv hatalom elhárítása érdekében 1278-ban a frankfurti birodalmi gyűlésen egy jelentéktelen sváb grófot, Habsburg Rudolfot választották császárrá.
Mivel Ottokár nem ismerte el a birodalmi gyűlés döntését, fegyverrel kívánt érvényt szerezni saját trónigényének. Rudolf ekkor sürgősen szövetségesek után nézett, és szerencséje is volt mert az akkori magyar király IV. „Kun” László szintén felismerte a szláv veszélyt, és hajlandó volt szövetkezni a Habsburg-házzal. Mivel a szövetség létrejöttére Ottokár már megindult, László és Rudolf abban egyeztek meg, hogy a csehek elé vonulnak, és kikényszerítik a döntő ütközetet.
László meghordoztatta a véres kardot, és a király hívó szavára az urak ezúttal kitettek magukért. Mintha vetélkedtek volna a kunokkal, olyan nagy számú, és jól felszerelt hadinépet vittek magukkal. Az Aba-nemzetség három fekete kopjás zászlóaljjal érkezett, (egy zászlóalj akkoriban ezer főt számlálhatott – Ny.Gy.) csupa páncélinges lovas, egyforma fénylő sisakkal, oldalukon hatalmas pallossal, pajzsukon az Abák fekete kerecsensólymával. (Ne feledjük, hogy az Aba-nemzetség lesz az, aki különösen kitünteti magát hét évvel később a tatárok második támadásánál. Ezek a katonák verik majd szét az Aranyhorda legjobbjait! Katt. – Ny.Gy.)
Csák Máté nehéz vértesei azonban még számban is túltettek az Abákon. Lovasaik nehéz vértben, fejükön vödörsisak, nagy csallóközi lovaik is páncélban csörömpöltek. A Gutkeled-nemzetség hadait maga a nemzetségfő, István úr vezette Nagy csontú muraközi lovaik vértezetlenek voltak, a harcosok fején hegyes sisak, három fekete sastollal, hátukon keresztbe akasztott magyar íj. Pompás íjászok voltak ezek a Dráva-mellékiek. A németújváriak legényeit Henrik bán hozta. Az Ubul-nemzetség könnyűlovasokat vitt három zászlóval. Felső-tiszai legények voltak, kerek pajzzsal, bőrpáncélban, rövid nyelű csákányokkal, de hosszú vadászkelevézekkel. Csak a kerek sisakjuk különböztette meg őket a kunoktól, meg hogy nem fonták varkocsba a hajukat. A Borsa-nemzetség marosszéki hadait Lóránt vajda vezette. A fehér kopjások zömök, alacsony, széles szügyű lovakon ültek, pallos helyett széles, görbe vaskójuk ugrált a combjukon, kucsmájukon rézforgóban szürke darutoll.
A Kendék és Aporok székelyei fehér darócban, bozontos sörényű, apró hegyi lovakon, öles íjjal, fekete báránykucsmában. Lószőrös kopjáik jelezték, hogy keleti határőrök.
Az Ákos – és Tétény-nemzetség páncélosai egy hadba tömörültek a Doboka, Csolt, Rénold és Drág urak népével meg a többiekkel. A három kunszék harcosai az oldalát biztosították az egész seregnek. A Morva folyón túl Habsburg Rudolf svábjainak és stájerjainak a vértje csillogott. Még annyian sem voltak, mint az Abák.
„Nagyfejű” és hadvezére, Milota zsupán, egy hevenyészett térkép fölé hajolva, a haditerven dolgozott. Ottokár elégedett volt. „Gyülevész hordának nevezte a magyar hadat, amely az első lovagi rohamtól szétfut. A Habsburg kevés lovagja pedig nem számít… Ráadásul itt vannak velük a bajorok, a szászok, a thüringiak, meg a polyákok. Mind kitűnő lovag”. S mintha csak a cseh király szavait támasztanák alá, kintről kürtök harsantak és vonuló katonák éneklése hallatszott. A nagyszláv álom kéjesen terpeszkedett el az örömteli hangok között. Ottokár felállt és nagyot nyújtózott. „Ne aggódj. Megvívjuk ezt a csatát itt, a Morva mezején, azután nem okoz nekünk több gondot sem a német, sem a magyar, és négy tenger fogja határolni a szláv birodalmat. Most menj, állítsd fel a csapatokat!”
Milota meghajolt és távozott. Sápadt arcába visszatért az élet. A király bizakodása vele ment. A Napról visszaverődő páncélos lovasok látványa mintha a négy tenger üzenete lett volna.
László hatalmas sátrát a dombtetőre állították, ahonnan messzire el lehetett látni a hullámos síkon körös-körül. A nagy mezőt egyik oldalon nádasok szegélyezték, a másik oldalon egy ezüstsáv látszott, a Morva egyik kanyarulata. Szemben pedig a távolban egy kis falucska, mely előtt már sorakoztak messze az ellenség lovas kopjái: Dürnkrut.
Bent a sátorban a király és a magyar-kun urak haditanácsot tartottak. Egy kun vezér, bizonyos Oldamur számolt be a portyák eredményéről: -Erős a had. Számban kétszer akkora mint a miénk. De sok a gyalogos…
-Csák úr meg a többiek rámennek a csehekre meg a lengyelekre, a németeket meghagyjuk, hadd intézzék el egymás között a dolgot – mondta a király.
-És mi? -tette fel a kérdést a másik kun vezér Törtel.
-Ti bekerítitek Ottokár seregét, és amikor menekül, akkor végeztek a maradékkal.
A fiatal király nem vesztegetett erre több szót, amikor kintről idehallatszott az ellenséges kürtszó: -Mindenki a helyére – mondta, aztán kilépett a sátor elé. Két apród tartotta László lovát. Hollófekete, pompázatos állat volt, csupa ideg, száraz fejecskéjével, kifejező asszonyi szemekkel, homlokán táltos jellel, a fehér csillaggal. Fésült farka a földet seperte, hosszú sörénye kun szokás szerint varkocsba fonva. Nyeregtartója négy sarkában arannyal, ezüsttel kihímezve az Árpádok vörös-ezüstsávos címere.
A király ezüstpáncélján, kerecsenszárnyas kékes sisakján hanyatt esett a Nap. Csak egy aranycsákányt tartott a kezében. Háromhalmos veres és zöld pajzsát gyönyörű délceg legény hozta, az ország zászlaját pedig a Vérbulcsú nemzetség utolsó sarja, Bölöny úr emelte. Jobbján Tétény, a magyar testőrök hadnagya, balján Kemenes, a kun testőröké. Nyomukban ezer válogatott testőr. Így vágtattak le a domboldalról nap-verte Kelet fénymadaraiként, büszkén, ragyogóan, keményen, mind megannyi mesebeli fejedelem. Így küldte őket Napkelet keshedt, áporodott, gonosz beteg Európa condrára. Életmuzsikának, penészes, dohos, szúrágta odúba. Szikrázó csillagnak, bánatos avarszagú éjszakába. Vágtattak. Mutatták fenségesen, hogy van még méltó élet a kopott ég alatt, van még érdemes szépség a kopott föld fölött. Népek szépséges tavasza voltak, a vér lüktető ütemére szálló isteni dal.”
A Morvamező szélén a nádason túl gyülekeztek a sváb és a stájer lovagok. Az előbbieket Rudolf fia, Albert, az utóbbiakat a hórihorgas Kappeler Ulrik vezette. Maga Rudolf egy udvarház szobájában egy feszület előtt imádkozott. Az ima alatt duzzadt ajkának a gőgje megenyhült, zordon, véreres arca megszelídült. Az udvar felől ismeretlen tülökhang bőgött. Átvillant agyán: megjöttek a kunok, akik majd átvezetik kisded seregé a nádason, hogy oldalba kaphassa Ottokárt. Felegyenesedett. Megcsókolta a feszületet, felcsatolta vaskesztyűit, kézbe vette óriási pallosát, lepillantott mellvértjének fekete sasára. Ez eredetileg vércse volt, a család címere, ő formálta sassá. Nagy csillagsarkantyúi pengtek, amint kilépett a tornácra. Két nemes apród tartotta pávatollal ékesített sisakját és hatalmas öblös pajzsát. A sváb és stájer urak egetverő hoch! Hoch! Kiáltással fogadták, a kunok némán és ellenségesen méregették. Azután lassan, kocogással, szó nélkül megindultak a nádas felé. „Lóra, Urak!” – harsant fel Rudolf hangja, és a Habsburg-sereg nagy csörömpöléssel megindult.
Dürnkrut előtt, egymással szemben, felvonult az ellenség. A domboldalon fehér lovon a szlávok királya aranykoronás sisakban. Mögötte Milota nagyzsupán, tarkafoltos harci ménjén. Előbb a morvák vonultak el a domb előtt a kijelölt helyükre. Gyalogosa, vég nélküli sorokban. Övükön kard helyett széles csatabárd, baljukon vállnyi magas háromszögletű pajzs. Ősrégi szláv harci kiáltással üdvözölték a királyt. Ottokár intett, és az oroszlános zászlót meglengették fölöttük. Lépteik alatt döngött a föld. Aztán megjelentek a lengyelek. Élükön tündöklő vértezetű lovagcsapat, Boleszló herceg fehér sasos zászlója alatt. Utánuk vértezett gyaloghad, kondérsisakokkal, íjpuskákkal. Válogatott szép szál volhyniai legények, tömött tízes sorokban. Kucsmás könnyűlovasság ügetett utánuk, hosszú és vékony dzsidával. Vidáman lengették fegyvereiket Ottokár felé.
Aztán Dürnkrutból kiözönlöttek a csehek. Gyalognép félgömb sisakban, kétélű vasnyelű szekercékkel, csosszanó szíjas bocskoruk nyomán por lepte be őket. Némán meneteltek, ének és kürtszó nélkül, komolyan, mindenre elszántan, szlávokat összefogó hivatásuk tudatában. Nem voltak zsoldosok, mindannyian felszabadított jobbágyok. Nehéz cseh lovasság léptetett utánuk nagy csontú harci méneken, a legpéldásabb rendben és felszerelésben. Hatalmas öklelő kopjáikon Vencel zöld-fehér zászlócskáit libegtette a hajnali szél. A szászok, brandenburgiak, bajorok nagypajzsú hegyes sisakos nehézlovasai egymás után jöttek, felemelt kopjáikkal, üdvözölték a királyt. A hátul lévő nagy tábort a pilseniek őrizték. A könnyű lengyel lovasok folytonos száguldozásban hozták a híreket. Milota megtudta, hogy a nádas mögött gyülekeznek Rudolf sváb lovagjai, László király a magyarokkal és Ulrik úr a stájerokkal, a bal szárnyon két magyar sereg Csák Máté és Gutkeled István vezetésével. Csak a kunokról nem tudtak hírt hozni a lengyelek, mintha a föld nyelte volna el őket. És Milota tudta mit jelent ez.
A dombon felharsantak a kürtök, Ottokár felemelte acélkesztyűs kezét, és a cseh-német hadsereg lassan megindult. A kolostorok mélyén a szorgos barátok ezt a napot Anno Domini 1278. augusztus 26-ának írták.
Milota tudta, hogy a Habsburg a nádas mögött várakozik, hogy gázlót keressenek számára a kunok. Úgy vélte, amíg a nehézlovasság átvergődik a nádason, alaposan kifárad, és ő akkor csap le rájuk. Vencel a csehek védőszentje nevében indította hát a nádas felé a lovasságát. Ahogy dübörögve közeledtek, az addig néma nádas megelevenedett. Itt is, ott is felbukkant egy fekete báránysüveg, alatta lengő varkocsok, sasorrok, mandulavágású szemek, barna arcok, lelógó bajuszok. Nyilak surrantak, aztán koppantak a vérten, a bőrrel bevont pajzsokon, és megálltak bennük rezegve. Vagy nem koppantak, hanem éppen a sisak és mellvért között fúródtak az ádámcsutkába meg a lovak páncéljának szemrésébe. Ahogy járták a kun lovasok, a nádas mindenfelé recsegett. Milota megállította a seregét, nem vállalhatta, hogy a kunok becsalják az ingoványba. Úgy döntött, inkább ő vár, míg a Habsburg kikecmereg a nádasból.
A másik szárnyon Csák Máté gyalogos, fejszés tótjai csaptak össze a cseh gyalogsággal. Hosszú nyelű fadöntő fejszékkel estek neki a csehek megbonthatatlannak tűnő sorainak. Tudták, csak addig kell helytállniuk, amíg gazdájuk, a trencsényi nagyúr elindítja a lovasrohamot. A tótok magas, hegyvidéki emberek voltak, bozontos sörényű erdei jobbágynép, pásztorok, fadöntők és tutajosok. Egyetlen fegyverük a hosszú nyelű, óriási fadöntő szekerce, az harcolt most a tanult cseh katonák rövid nyelű, kétélű harci bárdjával.
Homályosan ott élt valahol az öntudatuk mögött, hogy mindketten szlávok, a nyelvük is hasonló. Szemre mégis idegenek egymással. A tótok fejjel magasabbak, hajuk szőke, amely fésületlenül hullott a vállukra. Arcukat borotvát soha nem látott bozót borította. A köpcös csehek hideg-szürke szeme, fakósárga bajsza és gondosan nyírt rövidke szakálla, kerek rövid haja, a ruhájuk mind elválasztották őket ezektől a hegyi lakóktól. A tót fadöntő fejszék úgy csattogtak a csehek sisakján, háromszögletű pajzsain, mintha erdőt irtottak volna.
A csehek érezték, hogy ellenállhatatlan őserő zúdul rájuk, fegyelmezetten és ravaszul védekeztek. Mindhiába. A bevadult, máskor néma hegyi emberek most vad ordítással vágták a csehek erdejét. Bezúzott sisakok törték össze a koponyákat, szilánkká hasított pajzsok zúzták össze a karok csontjait. Újabb és újabb sorokban özönlöttek eléjük a csehek. Ám ők csak forgatták a roppant véres fejszéket, és könyökig véresen mentek előre eszelős dühvel. A tótok hátában már felbukkantak a nyitraiak, és trencsényiek, Csák Máté páncélos lovassága.
A felharsanó kürtjelre a tótok végre abbahagyták a mészárlást, szétugrottak, utat engedve a robogó magyar lovasságnak. Csák Máté nehéz lovassága pedig belevágtatott a csehek szétdúlt tömegébe. Elöl maga a trencsényi nagyúr, mögötte pedig feldübörgött a Barsák, Aporok, Dobokák és Ubulok nyolc zászlónyi lovas népe. Páncélos nehézlovasság volt, ajkukon mégis felharsant az ős „huj, huj!” kiáltás. A magyar lovasroham úgy vágta a vasat, mint a vajat. És amikor kicsorbult a sok véres acélpenge, akkor került elő a csákány.
Kun lovas
Csák Máté seregétől balra a Gutkeled-nemzetség és németújvári Henrik bán nehézlovasai támadtak a morvákra. Pallossal támadtak, a magyar lovasság úgy dúlt a gyalogos morvák között, mint vadkan a kopófalkában. Ám a morvák is keményen állták a sarat, de végül a magyarok csak átvágták magukat. Ekkor jöttek rájuk szemből a hosszú dzsidás, könnyű lengyel lovasok. Ezek nem zárt sorokban, hanem tízes rótákban támadtak. Előreszegezett dzsidáik ellen nem használt semmi, csak a nyíl. És a magyar lovasság most megmutatta, hogy nem felejtette el ezt az ősi harcmódot. Valóságos nyílfelhő borította el a lengyel lovasságot, amelynek rohama megtorpant. Lovak százai hemperedtek fel, maguk alá temetve lovasaikat. És ekkor oldalról felhangzott a „huj, huj!”. Csák Máté nehézlovassága, amely végzett a csehekkel, most a megzavarodott lengyelek oldalába zúdult. A lengyelek – mármint a megmaradtak – vad vágtában menekültek.
Közben Rudolf lovasai is megindultak a nádason keresztül a gázlókon át, amit a kunok mutattak nekik. A sás recsegett, a lovagok feszült figyelemmel irányították a lovaikat a kunok után. A nagy, nehéz lovak remegő inakkal botladoztak a keskeny csapásokon. Néhol szügyig a vízben gázoltak. Mindenhonnan madarak röpködtek föl, a magas sásban a kunok süvegje is eltűnt, csak kürtjeik hangja után igazodtak. A Habsburg svábjai csak törtettek előre, verejtékezve, halálsápadtan, kimeredt szemmel, feltolt sisakrostéllyal. Aki kiért az ingoványból, megmenekült. Alig kapaszkodtak azonban ki a mocsárból, Milota lovasai máris rájuk zúdultak. Vissza nem mehettek, mert tudták, hogy hátul a biztos halál, az undorító feneketlen sár. Így történt, hogy még a lerohanók lendületének is ellent tudtak állni. Ember ember ellen küzdött, a sásból egyre többen jöttek ki, de Milota csak a fekete sast várta. Rudolfot azonban nem csak Milota kereste hiába, hanem a saját lovagjai is. Tudták, hogy a mocsárból kivergődött valahogy, de aztán nem látták. Milota visszavonulót fúvatott, ő sem akart belemenni a mocsárba.
Ám ekkor az oldalába váratlanul könnyűlovasság csapott bele. Apró, bozontos lovacskáikon báránysüveges harcosok tűntek fel – székelyek. A kolozsiak, hunyadiak csákánya csak úgy kopogott a vérteken! Milota felcsapta a sisakrostélyát. Két kézbe kapta roppant pallosát, felállott a kengyelbe, úgy csapkodott le a fekete báránybőrsüvegekre. A kis bozontos székely lovak harapták foltos, roppant harci ménjét. Aztán egy borotvaéles görbe kard odasújtott, ahol a sisak és a mellvért elvált egymástól. A fej messzire repült, a lovagokból rémült ordítás tört fel, aztán menekülőre fogták a dolgot. A német lovagok így kikecmereghettek a mocsárból. Éppen idejében, mert újabb lovasroham dübörgött feléjük. Fejük felett oroszlános lobogó lengett – erről tudta Ulrik úr, hogy maga Ottokár érkezett ellenük.
A cseh király már tudta, hogy Milota elesett, híres gyalogsága szétverve, a morvák és a lengyelek is menekülnek. És tudta, hogy összedőlt a nagy építmény is, amit egész életében emelt a szlávok számára. Feje fölött lengett, csattogott a vörös-oroszlános lobogó, ahogy lovasaival lezúdult a dombról, de a mocsárból kivergődő svábok már felkészülten várták. Ottokár felrántotta a sisakrostélyát, hogy megismerjék. Ulrik emberei azonban már a pajzsáról tudták, ki került közéjük. Ottokár hetet is kiütött közülük, amikor két kopja is az arcába döfött. A svábok meztelenre vetkőztették, így tették a pajzsára. (…)
Dürnkrut és a Morva között László egy kis dombról figyelte a csatát. A kun zászlóaljakat óriási félkörben küldte előre, mindegyiknek pontosan kijelölve a helyét. A csata kezdetén agy kun zászló már felprédálta Ottokár táborát, rabszíjra fűzte a táborral vándorló nőszemélyeket, kóbor barátokat, csepűrágókat, markotányosokat, pecsenyesütőket, jósokat és az egész megriadt gyülevészt. Két zászló még a Morván is átúsztatott, hogy a túlsó parton is elvágja a menekülést. Így Ottokár serege már a csata elején be volt kerítve anélkül, hogy erről akár ő, akár Rudolf, akár a magyar urak tudtak volna. A kunokkal először a menekülő csehek találták szembe magukat, aztán a morvák, lengyelek, majd a németek, sorra, ahogy megfutottak. Az óriási lovas gyűrű mozdulatlanul meredt rájuk, akármerre akartak fordulni. Ahol áttörésre készültek, ott olyan nyílzáport kaptak, amilyet még a legvénebb zsoldosok sem láttak. Megértették, hogy nincs más kiút, csak a folyó.
Amennyire a kunok nyílzápora engedte, leszíjazták magukról és a lovaikról a páncélt. Ez idő alatt pusztultak el a legtöbben a nyilaktól. A megmaradtak aztán halálos erőfeszítéssel vágtattak a folyónak. Ló, lovas és gyalogember csak a folyó közepéig jutott, mert a túlsó partról megkezdte a nyilazást a László küldte két zászlóalj. Aki élve érte el a partot, azt ott vágták le. Akinél nem volt fegyver, azt rabszíjra fűzték. Így történt, hogy Ottokár seregéből egyetlen hírmondó sem került vissza, és tartományai soká nem tudták, mi ment végbe Morvamezőn. Csak – nagy sokára – az égő falvak és városok füstje adott róla hírt.”
Jegyzetek:
A történelem ismétli önmagát. Ha jobban megnézzük az eseményeket egy harminchét évvel korábbi csata juthat eszünkbe. Egy főként nehéz fegyverzetű sereg, és egy jobbára nomád harcmodort alkalmazó támadó. Mondhatjuk azt, hogy Morvamező volt a csehek és Ottokár Muhija. A sors pikantériája, hogy a Muhinál menekülő király, IV. Béla unokája volt az a László, aki Morvamezőn a magyar csapatokat vezette.
Másik érdekesség, hogy a tizenhat esztendős Kun Lászlónak azon a Morvamezőn sikerült győznie, ahol az édesapja V. István és a nagyapja Béla hadai 1260-ban már egyszer vereséget szenvedtek Ottokár seregétől. (A cseh király nem sokkal korábban még vőjelöltként jelentkezett IV. Bélánál, de a frigy elmaradt, ugyanis – a későbbi Szent – Margit nem kívánta elhagyni az apácazárdát. Ny.Gy.)
Szomorú, de idevágó részlet az is, hogy a csata helyén a csehországi Dürnkrut határában áll egy, a csatát megörökítő emléktábla. Ez pontosan rögzíti az eseményt, az időpontot, Ottokár és Rudolf csatáját. Csak a magyar részvételről hallgat síri csendben. A kunok alapos munkát végeztek. Tényleg nem jutott hírmondó sem a nyugati tartományokba, akik elmesélhették volna, hogy mi is történt a második morvamezei ütközetben…
Forrás:
Vitézi Miklós: Magyar Királyok és Uralkodók 9. rész. V. István, IV. (Kun) László és III. András.
Földi Pál: A kőbe zárt kard
A csata regényes leírását Szántó György Aranyágacska c. könyvéből idéztem.
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)