Réges-régen, mikor még az “iszlámoktól” rettegtünk, nem egy távoli galaxisban, hanem Székesfehérváron játszódott le a következő (számomra megdöbbentő) jelenet – Kezdi Levente az írását.
Szokásos, havi befizetés-rituálém végett betértem az egyik postahivatalba. Számláimat – még otthon – egy vastag, keményfedeles könyvbe tettem be. A könyv Germanus Gyula „Allah Akbar!”-ja volt. Ezt választottam ki – vesztemre. Történt ugyanis, hogy amikor a postán reám került a sor, s elővettem a csekkeket tartalmazó könyvet, postásnéni rögvest kiszúrta a könyv címét. Leesett „nekíje”, hogy ez a könyv valami iszlám-féleség, amiben feleségek kínzására és egyéb szörnyűségekre (is) van recept. Nénink falfehér lett. Ott állt előtte Az, akitől hónapok óta rettegett: egy izmos iszlám, egy Soros-ügynök.
A Csatakiáltás és a Látvány annyira letaglózta, hogy hosszú ideig meg sem tudott szólalni. Ez idő alatt szélesvásznon lepörgött előtte az összes élete: Küzdött szaracénok ellen a Szentföldön; harcolt a török ellen Budán; nézett sok-sok tévét, amitől nagyon-nagyon okos és tájékozott lett. Kis idő múlva „visszatért”. Isten (még véletlenül sem Allah) visszaküldte Őt az árnyékvilágba. Ott ült falfehéren az üvegfalon túl, s próbált erőt gyűjteni. A tét nagy volt. Tudta jól, ha most veszít, élete végéig burkában kell majd járnia. Nem akarta, hogy Soros nevessen a végén! Ezért minden erejét összeszedve – mint aki túl akarja kiabálni az én „Allah Akbaromat” – hisztérikusan reám üvöltött: — Közöttünk golyóálló üveg van ám! – szólt a csatakiáltás. – Sebaj – vettem viccesre a dolgot –, szatyromban aknavető is van ám. Ekkor az asszonyság újfent bepánikolt, olyannyira, hogy csak segítséggel tudta ellátni velem kapcsolatos teendőit.
Körbenéztem. Kíváncsi voltam a többi ember reakciójára. A köröttem állók két csoportra voltak oszthatók: Az egyik tábor elemein – könyvemet látva – szintén úrrá lett a páni félelem; míg a másik tábor tagjai inkább felvették volna velem (a hódítóval) a harcot. Ők úgy néztek rám, mint Charles Bronson a „Volt egyszer egy vadnyugat” c. filmben.
A számlák befizetését követően, gyorsan elhúztam a csíkot. Hazafelé azon gondolkoztam, mennyire ki lennék szolgáltatva a médiának, ha közszereplő lennék, s bizonyos hatalmasságok érdekei ezt úgy kívánnák – valójában soha (és sehogy) nem tudnám megvédeni magam. „Azt beszélik, falán ott van egy szőnyeg, amin az a kő van, amit ezek imádnak” – fűzné tovább pánikkeltő hülyeségeit tévénéző postahivatal-néni. „Lányom megnézte a facebookon – tényleg járt az országukban” – erősítene rá az egyik „barátnő”. Megaztán, a sokadik balhé(m) után, ellátogatna hozzám a televízió is. Tényfeltáró riport keretében mutatnák be – többek között – azt a bizonyos könyvet (Korán) a polcomon, amiből a magamfajta postára támadó (vagy postásokat inzultáló), migránssimogató-brüszelista inspirálódik. És persze ezek után jönnének a szemtanúk, akik láttak bemenni a fehérvári „isztambulba”, dürümért. – Ennyi áthangolás, s megvan a „tenorista”.
U.i.: A képen nem én vagyok?
(Levente – Szent Korona Rádió)
Egy harcos gondolatai a magyarországi iszlámgyűlöletről: a Fidesz és a Netanjahu-terv