A Te nevednek dicsőségére – II. András magyar király keresztes hadjárata

A Szentfölddel több szempontból kapcsolatban lévő apostoli királyunk, II. András keresztes hadjáratáról kevés szó esik. Ha ritkán szóba is kerül, sajnos nem feltétlenül pozitív mozzanatként említik. Pedig érdemes részleteiben is megismerni ezt a keresztényi, dicső tettet.

A mai modern, liberális fertővel szennyezett világunkban sajnos már csak kevesek számára elképzelhető, hogy vallási felbuzdulásból egy kisebb-nagyobb csoport életét kockáztatva harcoljon Isten nevében. Azonban ez nem mindig volt így, a középkor folyamán a keresztény életvitel, a vallásosság mindennapos és természetes jelenségnek számított. „Az élet nagy eseményei, a születés, házasság, halál isteni misztériumként jelentek meg az egyházi szentségek sugárzásában” – fogalmazza meg Johan Huizinga A középkor alkonya c. művében.

Ilyen megközelítésből kell vizsgálnunk a 11–13. század között zajlott keresztes hadjáratokat, amelyek két tradicionális vallás – a kereszténység és az iszlám – közötti harcok sorozatai voltak. A középkor embere számára az Istennel való kapcsolat jóval közvetlenebb volt, mint manapság, így a harcra óriási tömegek vállalkoztak. A keresztény egyház szemszögéből nézve, a cél a Szentföld, Jézus Krisztus életének, csodái helyszínének a felszabadítása, biztosítása volt, míg az iszlám vallású arab törzsek a terület megtartásában voltak érdekeltek. Összesen nyolc hadjáratot vezettek a keresztesek a Közel-Keletre, amelyek során a harcoló felek többnyire tisztelettel bántak egymással, az arab források is erről tanúskodnak. A ritkább fosztogatásokra, kegyetlenkedésekre sajnos azonban nagyobb hangsúly jut, „hála” a marxista beidegződésű történetírásnak. Kiemelték elsősorban mindkét oldalról a másik fél harcban való vitézségét, bátorságát. A mai politikai világban és a modern, nagyrészt gépekkel vívott harcokban milyen messzire kerültünk ettől a felfogástól!

Noha már első királyunk, Szent István is nagy pénzösszegeket adott az egyháznak, amelyből például Jeruzsálemben zarándokházat is felépítettek, valamint már II. Géza, III. István és III. Béla királyaink is átengedték és adományokkal látták el a Magyar Királyság területén a második keresztes hadjáratra tartó seregeket, mégis csak egyetlen uralkodónk vett részt személyesen, közvetlenül a keresztes háborúkban: II. András.

Erről a történelmi eseményről azonban nagyon kevés helyen hallani, olyannyira, hogy még a közoktatásban is csak említés szintjén van róla szó, vagy még úgy sem – középiskolai tankönyveink is csak apróbetűs leírással illetik. II. Andrással kapcsolatosan főleg csak a felszított idegengyűlölet (lásd: Bánk bán), a „mértéktelen birtokadományozások” és az Aranybulla kapcsán beszélnek – amely egyébként megalapozta a későbbi időszak társadalmi rendjét!

Árpád-házi Szent Erzsébet édesapja, II. András az V. keresztes hadjáratban vett részt seregével, 1217 szeptembere és 1218 januárja között. A hadjáratban való részvételének elsősorban spirituális, másodsorban diplomáciai eredményei voltak, ugyanis több olyan családi kapcsolatot kötött, amely révén a Magyar Királyság befolyása jelentősen nőtt a Balkánon.

Berend Nóra értékelése szerint a Magyar Királyság az Árpád-korban a nyugati kereszténység részévé vált. Ehhez a beolvadáshoz kapcsolja II. András keresztes vállalkozását is, amely ezt a típusú integrációt bizonyította és erősítette.

Elég sok vita van arról, hogy II. András lehetett-e a sereg fővezére a hadjárat alatt. Mindenesetre a Képes Krónika úgy fogalmaz, hogy királyunk vezette a hadat, sőt a hadmozdulatokat leíró arab források – amelyeket ebben az esetben objektívebbnek tekinthetünk, ugyanis egy nézőpontból írják meg az eseményeket, ellentétben a nyugati történetírókkal – is egyöntetűen Andrást nevezik meg fővezérnek: „A frankok [a kereszteseket egységesen így nevezik az arab források] pedig megindultak Akkóból élükön Malik al-Hunkarral, [a magyarok királya – II. András], aki Ajn Dzsálútnál táborozott le 15 000 fős seregével. (…) Reggel al-Hunkar az élükre lovagolt és megindult al-Ádil ellen.” (Szibt ibn al-Dzsauzí arab vallási vezető és történetíró leírása; ford. Major Balázs)

II. András a Szentföldön – A Képes krónika ábrázolása

Keresztény uralkodónk vallási indíttatását az is bizonyítja, hogy az első hadmozdulat lényegében egy megtisztulási célt szolgált, ugyanis a sereg útvonala átvezetett a Jordán folyón, amelynek vizében a keresztesek megmártóztak a korabeli leírások szerint.

A második támadás is Akkóból – amely a keresztes sereg gyülekező- és tanácskozó helye volt a hadjárat alatt, itt tartották meg a leírások szerint a magyar király sátrában az első haditanácsot is – indult ki, célja pedig a hatalmas Tábor-hegy erődjének a bevétele volt. A sereg azonban főleg lovasokból állt, emiatt az ostrom sikertelenül végződött. Ennek ellenére ez a keresztes támadás elérte azt, hogy az arabok önként lerombolták a megvédett erősséget a Tábor-hegyén. Abból a célból tették mindezt, hogy ne legyen a későbbiek során keresztény támadások célpontja a terület. Így végül az ostrom közvetve sikeresnek tekinthető.

Végül a harmadik támadás Akkótól északi irányban zajlott, a Libanoni-hegység területén. A téli időszak miatt azonban az erős hóviharok nehezítették az offenzívát. A történelmi források szerint egy 500 főből álló magyar különítmény kivált a seregből és le kívánt csapni a hegyvidék lakóira, akik a keresztes hadakat folyamatosan zaklatták kisebb támadásokkal. Mikor az elszántan küzdeni akaró harcosok megpihentek, hirtelen a jobb helyismerettel rendelkező arab katonák lecsaptak rájuk, amely a keresztesek jó részének halálát jelentette. A előbbiek során már idézett Szibt ibn al-Dzsauzí így ír erről: „al-Hunkar unokaöccse Szidón hegye felé igyekezett, így szólván: – >>Le kell győzzem e hegy lakóit.<< (…), felkaptatott ötszáz emberrel a legvitézebb frankok közül Dzsazírat Daj’a al-Majádinához, (…) letáboroztak és leszálltak lovaikról, hogy megpihenjenek. Az al-Majádinabeliek pedig lecsaptak rájuk a hegyekből…” (ford. Major Balázs).

II. András vallási indíttatására bizonyíték, hogy a szentföldi tartózkodása alatt több ereklyét is vásárolt, majd hozott haza a Magyar Királyság területére: többek között Antiochiai Szent Margit fejereklyéjét, Áron vesszejét, valamint egy korsót, amelyben Jézus a vizet borrá változtatta. Hazafelé tartó útja során pedig a Johannita lovagrend számára is jelentős pénzadományokat juttatott, amelyekből megerősíthették a margati és krak des-chevalliers-i lovagvárakat.

II. András ábrázolása, mögötte a Szent Sír templommal

A király útja hazafelé már szárazföldön vezetett (míg a Szentföldre velencei hajókon érkezett meg seregével). A visszaút során több uralkodó udvarába is ellátogatott, amelyről III. Honorius pápának is beszámolt levélben. Az első állomás Kis-Örményország volt, ahol megegyeztek, hogy II. Leó örmény király lányát András herceghez adják feleségül. Ez olyannyira jó házassági kapcsolat ígérkezett, hogy hazánk uralkodója a jeruzsálemi királlyal is családi kötelékbe került volna.

A következő állomás a Szeldzsuk Szultánság volt, ahol II. Andrást I. Izz ad-Dín Kejkáusz szultán fogadta, aki magyar feleséget kért tőle! Sőt, vállalta volna azt is, hogy keresztény hitre tér. Ilyen áttérési szándék azonban a korban rendkívülinek számított, főleg egy uralkodó esetében. Végül ez nem is valósult meg.

András a Nikaiai Császárságban is megfordult, ahol a császár a lányát, Laszkarisz Máriát adta a magyar uralkodó Béla nevű fiához, a későbbi IV. Béla királyunkhoz. Ezen házasság későbbi legékesebb gyümölcse Árpád-házi Szent Margit apáca lesz.

II. András Konstantinápolyon is keresztülvonult, ahol meglátogatta anyósát, Flandriai Jolántát, a Latin Császárság uralkodónőjét. Ez a találkozó valószínűleg csak családi kapcsolattartás céljából valósult meg. Végül András királyunk Mária nevű lányának a kezét a bolgár cárnak adta (II. Ivan Aszen). A házasság révén a Magyar Királyság befolyása a Balkán felé jelentősen nőtt.

A Szentföldről hazatérő és címei közé a „Jeruzsálem királya” jelzőt felvevő II. András tehát rendkívülit cselekedett azzal, hogy személyesen hadat vezetett a kereszt nevében. Ennek révén keresztény uralkodóként jelentős erkölcsi tettet hajtott végre, felerősödött a Szentszék és a Magyar Királyság kapcsolata, valamint szélesebb és kevésbé elszigetelt külpolitikai helyzetet eredményezett országunkra nézve.

(A kiemelt kép, fent: a valettai nagymesteri palotában lévő falfestmény, mely II. Andrást ábrázolja)