1474. Tavasszal III. Frigyes, IV. Kázmér, és Ulászló szövetséget hírdetett Hunyadi Mátyás ellen. A magyar király nem tétovázott. Megelőzte a lassan felvonuló lengyel sereget és Szilézia központjáig, Boroszlóig tört előre a mintegy 10 ezer főt számláló zsoldosseregével. A túlerő tízszeres, ám a magyar király oldalán a fegyelem, és a kiváló tüzérség, és a felperzselt föld taktikája. Megtudja-e lepni a holló a kétfarkú oroszlánt, és a sasokat?
A nándorfehérvári diadal után az oszmán fenevad visszahúzódott a sztanbuli fészkébe. Nem próbálkozott nagyobb erejű támadással, de a Magyar Királyság déli határai mentén folyamatosak a váltakozó sikerű fosztogató portyák. Hunyadi Mátyás immáron egy évtizede a törvényesen megkoronázott magyar uralkodó. Birodalmak szövetségei köttetnek meg, de nem a muzulmán kiűzésére, hanem az ereje teljében lévő királyság elsöprésére.- Így ír a krónikás az Úr 1474. esztendejének Mindszent havában.
Lassan alkonyodott. Az Odera szinte állt a medrében a közeli várfal tövében. Az őszi este szürke farkasa puha tappancsain lopakodott elő az erdőből, haladt át a mezőn szürkületet hagyva maga mögött, és érkezett meg Boroszló városának a kapujához. Közben kikerülte a pestistől elhullott tetemeket, lába ágyúk ütötte gödrökben lépkedett a senki földjén, hajlékony teste kihegyezett karósorok között siklott tova, sáncokon ugrott át, és a vár tövében leült. A falak, mintha még tartanák a fényt, és ellenszegülnének a sötétnek világosságot árasztottak. Boroszló környékét dögmadarak lepték el. Hollók – a halál hírnökei – lakmároztak a holttesteken. Az alkonyat farkasa feltekintett a magasodó tornyokra, mert tudta, hogy a legnagyobb holló ott fészkel valamelyik bástyában.
Hunyadi Mátyás a közeledő estét fürkészte. A boroszlói városháza nagyterméből messze el lehetett látni az Oderán túlra. Helyet cseréltek az emberek és az állatok. Az egyik kimerészkedett a rengetegből, a másik visszahúzódott oda. A fénytelenség lassan magával ragadta a Jagellók kék-sárga keresztes zászlaját. Ködöt kezdett sóhajtani a lovak patáitól felsebzett föld. A király ivott egy keveset a kupájából, felállt a székéből, és az ablakhoz sétált. A kormos füstlyuk alatt még izzott a zsarátnok a hamu alatt. A mozdulattól a hátába belemart a fájdalom. – Az átkozott moldvai hadjárat – gondolta és összeszorította a fogát. – Hét éve már, de nem szűnik a marcangolása – tűnődött. – A nyílvesszőt ugyan eltávolították, de a helye a gerinc mellett maradandó károkat okozott. De a sebhelynél is erősebb fájdalom hasított bele, ahogyan a közeli asztalra pillantott. Kunkorodó tekercsek egész sora volt oda csak ledobva. A többségüket Kázmér lengyel király és a fia Ulászló írta. Csatára hívták, az alacsony származásával ingerelték. Ám a legfájdalmasabb tekercsen a Országh-család pajzsos hármas választéka nyomódott a viaszba. A nádor közölte a királlyal, hogy mialatt ő Sziléziában hadakozik Ali szendrői bég rátört Nagyváradra és felprédálta azt. A révületéből rezzenve riad fel Mátyás. A merénylettől sértett király ökölbe szorította a kezét. Szeme belevillant a szürkületbe. A félelmetes csend folytatódott, és a kétségbeesés őrjöngve verni kezdte Mátyás szívében a hiába múló időt. A távolban az erdő határában ekkor szakította ki magát valami az árnyékokból. Azt hitte álmodik. Emelt fáklyák, meggyújtott szövétnekek valószerűtlen alakok tűntek elő az ágak mögül. Mint gyászmenet, amely a temetetlen holtak felé indul pajzsos alakok lépkedtek gyorsan elő a sűrűből. Mögöttük egy fekete harci mén feje nyomult előre. A megvilágított párákon át látszottak a ló fején és szügyén a nehéz harci vértek. Majd a lovas sisakos feje is előtűnt. – Francek – mondta a király szinte magának. Majd a fekete lovas mögött nehéz szekereket húztak az előbukkanó lovak, és a homályba belesimuló ökrök. Jöttek szépen sorban araszolva Boroszló felé, és a lidérces szürkületben csak a megzavart hollók károgtak felettük.
Zúgtak-zengtek a pénteki vecsernye harangjai szállt a zsolozsma, hangja kitódult a díszes templomkapun, majd végigfutott a nedves utcákon. Ott bent a szentek előtt nem hallották a dübörgő mének patkóinak a csattogását, és alig látta valaki, hogy nyargal végig néhány hollós- kétfarkú oroszlános vitéz a kövezett utcákon. Térdeltetek a templom hideg kövén szorosan egymás mellett, és fejüket lehajtották a gyér mécsesek fényében. Fohászkodtak menekülésért, gazdagodásért, békéért egy szívvel sok nyelven. Lengyel polgárok, cseh iparosok, talján kereskedők együtt hallgatták a boltozatról visszaverődő Igét. Kint a sáncokon keresztül a kinyitatott Boszorkányok-hídja kapujánál lovascsapat jött sebesen. A király lakhelye felé igyekeztek. Hag cseh zsoldoskapitány úgy érezte, hogy megfullad, ahogy a számtalan kis tekergő lépcsőn hágott felfelé. Üres, alig világított hosszú folyosón kopogott végig vasalt csizmája. A két őr alabárdjának a nyele nagyot koppant a padlón, miután Hag átadta nekik a kardját. A kapitány betaszította a vastag nyikorgó tölgyfaajtót. Mátyás misére készülődött. A városháza kápolnájának a harangjai egészen közelről kondultak meg. Hag engedélyre sem várva roskadt le a legközelebbi székre, és csak ennyit mondott: – megjöttem királyom. Mátyás a fejével intett az öltöztető szolgáknak, hogy elmehetnek. Kettesben maradtak. Egyikük sem mozdult. A király is leült. Közöttük volt az asztal a tekercsekkel, mellettük tálban égő mécses.
-Mit hoztál Francek? – szólalt meg a király nagy sokára. Szavaira meglobogott az egyre magasabbra kapaszkodó láng.
-Egészen Wilkau-ig mentünk előre, olyan mélyen, ahogyan parancsoltad. Ejj a kutya pojáknak nem elég a csoma, falat kenyere is igen fogyatkozik. – kezdett bele a mondandójába Hag, és érezte hogy igen kiszáradt a torka. – Szóval ott botlottunk bele egy szekérkaravánba. Már éppen be akartak lovagolni Kázsmér közeli táborába, amikor elragadtuk őket. Amit nem bírtunk elhozni azt felgyújtottuk – engedelmeddel. Kétszáz lett a vége, meg nagy kavarodás. Az az átok Kinizsi meg Zápolya. – Hag nagyot köpött a földre, majd folytatta. – Ránk csaptak idefelé jövet, azt hitték a kölyök Ulászló katonái vagyunk. Ha nincsenek a magyar vitézeim, még lekaszaboltak volna minket is az átokfajzatok. – A kaptány közben kifújta magát, az asztalra vetette a kesztyűjét, felállt. Kupát keresett a pohárszékben. Töltött, ivott, azután ismét levetette magát. A király arcába nézett. Semmi sem árulkodott az érzéseiről. A nagy karvaly orra mozdulatlan volt. Mint veres sújtás futott arcán a kardvágás helye. Most a király volt a férfiasabb kettejük közül, pedig már lóra is alig bírt ülni. Kint a folyosón hangos beszéd zavarta fel a csendet.
-Van itt még valami királyom. Azok a fattyú Zápolyáék Krakkóból visszafelé valamilyen követbe botlottak. Azt állítja te küldted Nápolyba, vagy hova a jóistenbe. Na már most azért, mert ilyen csúnyán megpocsékoltak minket a molnárék úgy éreztem ennyi jár nekem, hogy én hozhassam el őt hozzád. – Mátyás úgy csapott az asztalra, hogy az majdnem kettéhasadt. Recsegett-ropogott a szék is, a király háta is ahogy felállt, és az ajtóhoz sietett. – Engedjétek be, azonnal! – kiáltott ki az alabárdosoknak. A vasmarkok egy férfit dobtak a királyi terembe. Az térden maradva a ruháiban kotorászott. Hag közben nagyot húzott a kupából, és sandán mosolygott az orra alatt. A követ remegő kézzel nyújtotta át a tekercset a királynak. Az kitépte a kezéből és rögtön feltörte a pecsétet. A szeme úgy járt a sorokon, mint egy vadászkutyáé. – Miért nem ezzel kezdted? – mordult rá Mátyás a zsoldoskapitányra. – Őrség! Az egyik alabárdos koppanva jelent meg az ajtóban. – Ezt a követet lássátok el jól! Egyen, igyon! Jutalomért holnap elém járulhat. Apródok vigyék a hírt: megkötetett az eljegyzés Aragóniai Beatrix, és a magyar király között. Zúgjanak a harangok, vigadjon, mulasson a nép! Ütessétek le az ökröket, amiket hoztak. Ám az őrség és a pattantyúsok a helyükön legyenek! Ha részeg tüzért látok rögtön felköttetem…
A jó hír pedig szárnyakon terjedt. Mátyás látta, hogyan gyúltak máglyák és örömtüzek a város utcáin. Látta a terjedő veres világosságot, érezte az égő fa kesernyés füstjét. A bekerített Boroszló felett azonban megfordult a szél. A harangzúgást, és a füstöt egyenesen a Jagellók nyolcvanezer fős éhségtől és pestistől megtizedelt tábora felé fújta a szél.
Amikor Kázmér és Ulászló látta, hogy hasztalan követelnek megadást, vagy nyílt ütközetet a magyar királytól elhatározták, hogy ostrommal veszik be Boroszlót. Mátyás a falak védelmére ácsokkal fatornyokat emeltetett. A város erős kapui dacoltak a faltörő kosokkal. Mély, karókkal bélelt árkaik megvédték őket a rohamtól, amit eddig meg sem mertek támadni. A lengyel-cseh haderő hosszú ostromra nem készült. Kietlen a vidék, fergetegek kószálnak már mindenfelé. Ám most úgy tűnt itt a lehetőség. Kigyulladt a város, és félre verik a harangokat… – Így ír a krónikás.
Több ezer szláv feküdt a csatamezőn, amin eddig még nem volt csata. Ki tudja mennyit ragadott el a fekete halál, az éhezés, vagy szökés közben a sajátjaik. Dühöngő szelet hozott az alkony Boroszló felől, tiszta volt az ég, de hideg az este. Kusza hullahegyek és lódögök feküdtek a régi Jagelló tábor helyén. A csoma miatt fentebb költöztek az átkozott helytől, mintha nem is az emberek hanem a fűcsomók között tanyázna a döghalál. A szél füstöt hordott a sátáni helyen, és angyali harangozás terjedt a pokoli pusztán. Árnyak kezdtek csatangolni az elszórt fegyverek között. Boroszló a füstön át lidércfényben pompázott. A közeli erdőben vonító falkasfalka hívogatta egymást. Szemük parázslott, csapatostul érkeztek a dögszagra. A körülzárók sorakoztattak. Lovak nyerítettek, fegyverek csörögtek. Kázmér királyt csaknem a guta ütötte meg, hogy elvesztették az utánpótlásukat, amit lengyel honból küldtek utánuk. Eközben lángok mardosták a Wawel falait. Alábecsülte az ellenséget. De a körülmények a kezére játszottak. Itt a lehetőség. A nem várt roham eredményt hozhat, és dicsőséget. Kiűzheti a hollót a boroszlói fészekből.
A szél kormot szórt a lengyel lovasságra, ahogy felsorakoztak a sánc előtt. Néhány dögevő madár reppent fel a bokrok közül, és felültek a környező fákra. Nincs idő csatarendbe állni, csak kirántják a kardot, és kopját szegeznek. A gyors ellenség ráront az előretolt magyar őrszemekre, és legázolja őket. A kürt szava nem hallatszik az égtelen harangozásban. A sáncokhoz közeledve meglassul a lovak rohanása. A lengyelek látását megzavarja a vagdosó sötétség. Mint megnyúzott sárkány fekszik előttük a kihegyezett sánc. Pikkelyek mozognak, ahogy a gyér fényben pajzsos gyalogosok foglalnak állást a dombhalom tetején. Feszül a láb, vassá merednek a kar izmai. Még egy utolsó fohász és a sereg a seregbe ér.
Lángkígyó fut végig a sárkány hátának a tetején. Begyújtották az olajos árkot. Mátyás páncélmellényének szegezi merev állát. Göndör haja kikunkorodik a sisakja alól. Fekete köpenyes alakja démoni, ahogy az ágyúhoz lép. Ő maga gyújtja meg az elsőt. A negyven magyar ágyú, és a puskás százak sortüze rendet vág a támadókba. Az első sor lerogy, a szörnyű becsapódástól. Előttük rendületlenül áll a golyókat köpő ércfal. Lovak nyerítenek, majd a földre rogynak. Alvilági kénes bűz terjed a lövések után. Harcosok hemperegnek át egymáson. Páncél, pajzs vértől sikamlós. Lengyel és cseh kiáltások fegyverzaj zűrzavar. A német tűzérek sietve újra töltenek. Schnell, schnell! Hangzik valahol, és a parancs mindenhová eljut. – Egyesével! Ne sort lőjetek, folyamatosan tüzeljetek! – ordít a király, és mire a negyvenedik ágyú is elbőgi magát, az első már újra tölt. Új lengyel roham vágtat a holtakon és sebesülteken át. Fekete a ló, árny a lovas. Az estszínű arcok torzak az erőlködéstől. Ordítás, marcangolás. Húsba markoló kezek, szikrát és tűzesőt vető fegyverek. Hússzőnyegen tör előre a harmadik lengyel támadás. Őket is visszaveti a magyar tüzérség, de hátulról új hadak nyomulnak előre, kényszerítik őket. A vérző lándzsa-sün végül meghátrál. A magyar tizedannyi, de állja a nyomást. Megsűrűsödik a sötétség, és Boroszló városában csak zúgnak és zúgnak a harangok, és az örömtüzek lángjánál vidám árnyak táncolnak a falon.
Mátyás a városháza nagytermében odafordította a sebesült hátát a délelőtti napnak. Lassan himbálózó csizmája árnyékában egy másik jelent meg. János a könyvíró deák felsóhajtott, és tüstént letette pennáját az asztalra. Csak futtában kiáltott vissza a királynak, hogy jó szeretettel vigyázza a szerszámát, amíg ő odajár valamilyen harapnivalóért. Mátyás rábólintott, de máson járt az esze. Egy dinasztia ágacskái rügyeztek a meredező szemei előtt az Odera túlpartján. Gondolataiban egyszer összeütköztek a kedvező jövő képei az iszonyat jelenével, amit a sáncon túl látott. Tépelődve bámult a levegőbe. – Mi itt keresztények halomra lőjük egymást, délen pedig a török egyre csak növekszik. – Ez a gondolat átnyilallt a szívén. -Itt nyugaton, ahonnan mindig jön a vihar ráértek köveket rakni a hiába való fejedelmek, otthon a Bánságban pedig már falvak sincsenek. -Határozott kopogás zökkentette vissza újra Boroszlóba. Szapolyai István az éppen kinevezett cseh kormányzó lépett be az ajtón. Nyurga teste szinte elveszett a fekete köpeny alatt. Dús szakállában csak egy megfeszített bőrdarab volt az arca, amely a meseritzi nagy zsákmány óta folyton mosolygott. – Felség. Kázmér király követei vannak itt. Békét kérnek mindkét fejedelem nevében a magyarok királyától…
Sziléziában is megfagytak a vizek. Az Odera medrében élettelen zöldes jégtáblák torlódtak a merev partoknak. A város körül sötét varjak várakoztak a hóban. A csontokról már lerágták a húst, új tetemeket meg már régóta nem találtak. A lengyelek a pestis áldozatait a folyóba vetették, amiből legfeljebb már csak a halak lakmározhattak. Karácsony havában végre megköttetett a béke. A királyok helytartókat hátrahagyva vonulhatnak a szent hétre. Mindenki megtartja, amit hódított. Ha eljön újra az idő, majd innen folytatják.
A hónap kilencedik reggelére ráfagyott az őrök szájára a lehelet. Éjszaka vonítottak a farkasok Boroszló körül. Az álmatlan erdőkön vad halálsikoltásokkal nyargalt a szél. Reggelre tört ágak hevertek szerte a havon, és az nem szakadt be többé a lépés alatt. Sorakozott Mátyás serege kint a városfalon túl. Katonák intettek búcsút a kezükkel ásott sáncoknak, a hátrahagyott őrségnek, a falakról alkalmi szeretők sajnálták az elvándorló aranyakat. A szekerek felmálházva, csak a parancsra vártak. Kinizsi kétezer fős páncélos lovassága már előre indult napkeltekor. Nincs más hátra, mint a foglyok szabadon engedése. A király ünnepi alkalomhoz öltözött, de az arca szomorú. A fehér hímzett öltönyében ő is vakító jelenség. A nap csak úgy szikrázik a páncél nélküli ruháján, az arany zsinórokon mézként csepeg le a ráhulló nap fénye. Oldalán fekete bársonytokos tőr fityeg. Fején tölgyfalevelekből font koszorú kúszik a fürtjei közé. A férfiasság, és a győzelem jelképe. Kilenc pompázatos magas lovag kíséri, ahogy a foglyokhoz tart. Nyakukban ezüstláncon csörög a Sárkány-Rend magába harapó hüllője. A rabok hangosan pörölnek valakikkel, a magyar lándzsások nyéllel verik őket vissza a helyükre. Ruhájuk szakadt, rongyos. Több százan lehetnek. Képük beesett, meggyötört. Kezük egymáshoz kötve vastag bőrszíjon. Cseh káromkodás hallatszik, majd a király jöttére kiválik egy sötét alak a tömegből. Hag kapitány az. Mátyáshoz siet. – Felség! A zsebrákok könyörögve kérik: hadd csatlakozzanak a sereghez. Nincs hova menniük, és fél áron is felfogadhatod őket. A török ellen nagy zsákmányt remélnek. Nem fogsz csalódni bennük többé…
-Elég az ígérgetésből Francek! – Mátyás szeme a kapitányba fagyasztja a szót. – Ezek nagyrésze az én zsoldosom volt előtte. – Oroszlán pillant végig a gazellákon. A borzas fejek lehajlanak, a szemekben a megbánás tüze lobban. – Elszökdöstek, átálltak az ellenséghez, oda, ahol többet fizettek nekik. A jórészük eretnek huszita. Ez pápai kiátkozást vonhat maga után. Nem engedhetem, hogy ezek után a seregemet gyengítsék, vagy hogy ellenem harcoljanak. Lőrinc! – Újlaki Lőrinc lépett ki a páncélos lovagok közül. – Felség!
-Két szekér élelmet, és fejenként egy aranyat adjatok ezeknek az ágrólszakadtaknak! Utána elkíséritek őket a tartomány határára, és megesketitek őket, hogy soha többé nem teszik a lábukat Magyarországra. De előtte… – Mátyás előhúzza a vékony tőrét, és odalép a hozzá legközelebb álló fogolyhoz. A férfi szemében a halálfélelem villan, mégis kihúzza magát keményen, katonásan. A király egy vágást ejt a bal szeme alatt, jól látható helyen, majd cseh nyelven fennhangon folytatta: megjelölünk mindenkit, hogy lássuk megtartjátok-e az eskütöket. Akivel ezeknek utána találkozunk az halálnak halálával hal…
Frantzisek Hag egész idő alatt, amíg a király beszélt egy darab összefagyott havat taszigált a csizmája hegyével. Olyan pontosan taszigálta, mintha ettől függene az élete. És valóban. Mátyás a sikeres portyái ellenére sem feledte el, hogy egy évvel ezelőtt ő is elárulta, és fellázadt ellene az elmaradt zsold miatt. A gondolattól megborzongott, aztán olyat rúgott a hóba, hogy csak úgy porzott, majd Mátyás után sietett.
-Alázatosan megköszönöm jóságodat királyom – tudta Hag, hogy ez most a meghunyászkodás pillanata.
-Zsigmond császár hatezer huszitát húzatott karóba apámmal Nagyszombattól Pozsonyig. Annyi volt a bűnük, hogy Magyarországra támadtak. Én úgy gondolom finoman jártam el. – bökte oda a király félvállról Hagnak, ahogy a szolgák közül ketten a nyeregbe segítették.
-Mi lesz most Csehországgal felség? – lihegte Francek, ahogy a király lova után sietett.
-Ez a béke csak fegyverszünet három évre. Óvakodj a felmelegített mártástól, a szakállas nőtől, és a megbékített baráttól. Visszajövünk még, ezt a Jagellóknak is megígértem, de most dolgunk van a Délvidéken. – Mátyás megsarkantyúzta a lovát, és annak a vas keményen vágott a véknyába. Hirtelen felágaskodott. A felséges pillanatban a király szívében újra rohant a Hunyadi vér. Elkapta a vad hullám, amely a bosszúvágyban, és a lázadásban Boroszlóig hozta, és ellenállhatatlanul sodorta a következő háború felé.
Jegyzetek:
Az 1474-1479 közötti események Hunyadi Mátyás uralkodásának talán legdicsőségesebb évei. Az összekovácsolt birodalom gondolata a cseh háborúkban csúcsosodott ki, de ezek a harcok sajnos hosszú távon nem hoztak kézzelfogható eredményeket sem neki, sem a Magyar Királyságnak. A boroszlói táborozásban Szapolyai István és Kinizsi Pál meseritzi, és krakkói portyáját, és a városba való visszaérkezését időrendben közelebb hoztam egymáshoz Hag kapitány 200 szekeres zsákmányához. A valóságban egy jó hét telt el a kettő között. A történetből kimaradt még az is, hogy Mátyás kezdettől fogva a bő készletei miatt Boroszló jól látható helyein báltermeket rendeztetett be, ahol mulathattak a város polgárai, és a magyar vitézek. (Ezekre a mulatságokra meghívták az ellenséges tiszteket, sőt magát Kázmért és Ulászlót is! Ny.Gy.) A cukkoláshoz tartozott az is, hogy heti egy alkalommal a magyar király engedélyezte a nyílt vásárokat, ahol az ellenség is hozzájuthatott élelmiszerhez, természetesen borsos áron. A béketárgyalások november 15-én kezdődtek és december 8-án fejeződtek be. A tárgyalás kezdetekkor Mátyás három napig élelemmel látta el a teljesen demoralizált, éhező, járványoktól sújtott ellenséget. Úgy gondolom ez is ritkaság a történelemben. Dramaturgiai szempontok miatt ezek is kimaradtak. A fent említett éveket négy fő eseménnyel lehet jellemezni: – Boroszló és a békekötés, – Szabács ostroma és bevétele, – az esküvő Mátyás és Beatrix között, – majd a kenyérmezei csata. A Mátyás trilógiám első része Boroszlóban kezdődött, és majd Kenyérmezőnél ér véget. A következő alkalommal pedig Szabács ostromával folytatom.
Forrás:
Gróf Teleki József: a Hunyadiak Kora. IV. könyv
Bánlaky József: a Magyar Nemzet Hadtörténelme: 11. A Hunyadiak kora – Hunyadi Mátyás (1458-1490) 22. Az 1474.évi sziléziai háború