Attilát a hunok királyát szeretik véreskezű gonosz uralkodónak bemutatni szerte Európában. Az igazság viszont a Nyitray György cikkéből derül ki.
„-Hatalmas király, királyok királya! – kezdte ünnepiesen Lupusz püspök – engedd meg, hogy szóljon a szolgáknak szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös jelenti a megindulásodat. A föld megrendül, ahova árnyékod vetődik és elsápad a bátraknak arca, ha reájok nézel. De mondjanak bár világ farkasának, vérszívó ördögnek, ha én előbb jutok az Isten színe elé, elmondom neki, hogy városomon lakói nyugodtan alszanak a mai éjszakán.” *
A catalaunumi csata 451. június 20.
Előzmények
Attilát a hunok királyát szeretik véreskezű gonosz uralkodónak bemutatni szerte Európában. Az igazság viszont az, hogy a Nagykirály csak a végső esetben nyúlt a fegyverhez, miután már kijátszotta minden politikai, és diplomáciai kártyáját. „Isten ostora” és a nyugatrómai birodalom viszonya sokáig békés volt. Pontosan most sem tudjuk, hogy mi vezetett a háborúhoz. Kérdéses forrásaink, a bizánci Proképiosz, és a gót Jordanes nyolcvan évvel az események után két fő okot adnak meg: III. Valentianus császár a keletrómai birodalomhoz hasonlóan megtagadta az éves adófizetést a hunoknak, vagy pedig Honoria húga leánykérése vezetett a békétlenséghez. (Honoria a császár testvére húsz évvel korábban jegygyűrűt adott Attilának, amikor az túszként Rómában tartózkodott.) Bármi is volt a valódi ok a hunok, és a hűbéres főként germán népek Gallia meghódítására indultak 451 tavaszán. Egy hatalma csúcsán álló birodalom indult meg hogy leszámoljon, egy már haldokló riválisával.
Az út az ütközetig
A felvonuló hun sereg, mint lavina indult meg nyugat felé a tavaszi olvadásban. Csatlakoztak hozzájuk a gepidák, a burgundiak, a keleti gótok, és a Rajna mellett tanyázó ripuári frankok. A célpontok a fallal körülvett városok voltak. Strasbourg után Trier és Reims is elesett. A „barbár hordák” már hetek óta átlépték a nyugatrómai birodalom területét, de a légiók még sehol nem vették fel velük a harcot. (Megtévesztette őket, hogy Attila megüzente Flavius Aetius-nak a római sereg parancsnokának, hogy a szökött alattvalók a vizigótok megbüntetésére indult.) A birodalmi sereg a tartomány déli részén gyülekezett, és éppen akkor érkeztek meg, amikor Attila ostrom alá vette Orléans városát. Az egyesített hun sereg már behatolt a városban, amikor a tetőkre menekült lakosság meglátta a távolban a római légiók arany sasait. Rátámadtak a fosztogatókra, és Attila még Aetius érkezése előtt a Troyes melletti síkra vonta össze a csapatait. A római légiók közben jelentősen felduzzadtak, hiszen út közben hozzájuk csatlakozott a száli frankok, és Theodorik király vizigót serege is.
„Beesteledett. Mintha az eget korommal festették volna be. Az őrtüzek kigyulladtak, mind a két sereg előtt. Az őrségek olyan közel álltak egymáshoz, hogy átlőhették volna egymáshoz a nyilaikat. Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a síposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki korán térjen pihenőre.”*
Június 20.
A sors fura játékaként két barát, de két teljesen különböző világnézet csapott össze, a ma már meghatározhatatlan Catalaunum mezején. Aetius római hadvezér, és Attila Isten ostora gyerekkoruk óta ismerték egymást. (Aetius ifjú korában éveket töltött túszként a hunoknál, majd később hun segédcsapatokat is vezetett a longobárdok ellen.) Attila kivárásra játszott. Gyilkos sakkjátszma kezdődött a csapatok elosztásánál. Frank a frankkal, gót a góttal állt szemben. A testvérháború vérfolyamot szült. A nap már magasan járt, amikor Aetius mozgósítására Attila elfogadta a csatára való „felkérést”. A csapatok egymásnak estek. Az akkori források félmillió katonáról beszélnek mindkét oldalon. A maiak ezt túlzónak találják, mint minden mást. Ők legfeljebb 50 ezret feltételeznek.
„A mező vérvirágot terem. Rárók és sasok egy porban fürödnek.”*
A római oldalt erősítő alán lovasság megfutása után a csata kiegyenlítetté vált. A mai szakértők szerint Attila már az ütközet elején taktikai hibát vétett, amikor nem karolta át a felvonuló római légiókat. Nem voltunk ott, így pontosan nem tudhatjuk mi is történt a „népek csatájában”. Napnyugtára teljes lett a káosz és a zűrzavar minkét oldalon. Theodoric király elesett, és Thorismund fia is kishíján az életét vesztette, ahogy a sötétben a hun táborba vonult be. Attila a megerősített táborában várta a további fejleményeket, és a csapatai azt vették észre, hogy a rómaiak az éjszaka leple alatt a legnagyobb csendben elhagyták a csatamezőt.
Utóhangok
A korabeli források a barbár hordák, és a kultúra – a civilizáció gigászi, mindent eldöntő összecsapásaként állítják be Attila 451-es nyugati hadjáratát. Taktikai hibák végzetes sorozataként emlegetve a catalaunumi csatát, amiben a hunok végzetes és döntő vereséget szenvedtek. Véleményem szerint, amelyik sereg elhagyja a harcmezőt, az vesztett. A hunok és segéderőik még három napig tartózkodtak a síkon, mire a pestis kitörése miatt visszavonultak a szállásterületeikre, hogy a következő év nyarán Róma városáig nyomuljanak.
A nyári időszak történelmi győzelmeink megünneplésével kellene hogy teljen. Catalaunum, Pozsony, Nándorfehérvár. Az utóbbi kettő még csak-csak, de az első még rejtezik a felszín alatt. Attila valóban egy nagy és romlott birodalom pusztulását idézte elő, kétségtelen hogy ezért állítják be a nyugatiak úgy ahogy. És hogy mi közünk van nekünk a hunokhoz? Bízom benne, hogy a rovatunk olvasói nem tesznek fel ilyen kérdést, de ha mégis, akkor egy rövid példával elmagyarázom. A krónikáink szerint az Árpádház meglehetősen újkeletű dolog. Előtte minden gestánkban úgy szerepelt az uralkodóházunk: de genere Turul. A Turul-dinasztia. Aminek Nimród után az egyik királya Attila volt. Pozsonynál Árpád, Nándorfehérvárnál Hunyadi magyarjai tudták ezt. De vajon mi tudjuk-e igazán?
Forrás:
Tarján M. Tamás: 451. június 20. Attilát megállítják Catalaunumnál ( Rubicon történelmi magazin)
*Gárdonyi Géza Láthatatlan ember
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)