Hogyan zárult az ifjú király második nápolyi hadjárata 1350-ben? Az alábbiakból kiderül.
„Elbúsulta magát Lajos igen rajta,
Mihelyt egyedül volt, nagyokat sohajta:
„Így az egész bosszúm véres buborék volt,
Elpattana; most már helye – csak egy vérfolt!” Arany János Toldi szerelme 12. ének
Lajos király nápolyi hadjáratait bemutató sorozatunk ott ért véget az előző, második résszel, hogy Lackfi István hajóra szállt Itáliában és ígéretett tett, hogy a következő év április huszonnegyedikéig visszatér a királlyal. Íme, elérkezett Szent György napja.
Nagy Lajos második nápolyi hadjárata 1350. III. befejező rész.
A király ésszerűen döntött Nápoly elhagyása mellett 1348 tavaszán. A férjgyilkos Johanna elmenekült, a zsoldok még a tehetős Magyar Királyság számára is óriási költségeket jelentettek, ráadásul még egy ismeretlen döghalál is kitört a kontinensen, és egy óriási földrengés is történt, aminek az epicentruma Velencétől északra volt, és a korabeli tanúk elmondása szerint egészen Rómáig lehetett érezni a rengéseket. Képzeljük csak el milyen apokaliptikus hangulat lehetett úrrá az embereken! Újra elindultak követek útján a tárgyalások Lajos király, és VI. Kelemen pápa között. A pápa kiátkozás terhe mellett követelte a nápolyi háború beszüntetését, Lajos pedig szinte ugyanilyen indulatosan Johanna megbüntetését, és a nápolyi tróntól való megfosztását. A helyzeten még Guido S. Cecilia kardinális, pápai legátus Magyarországra érkezése sem segített. 1349-ben a pestis elérte hazánkat is, és Erdélyben különösen kegyetlenül tombolt. Lajos király maga utazott a tartományba, hogy személyesen győződjön meg a pusztulás mértékéről. Nagy valószínűséggel itt kaphatta el a halálos ragályt, a kíséretének többi tagjával is. Van okunk feltételezni, hogy ő fertőzhette meg Margit királynét is, ahogy visszatértek Visegrádra. Egyedül a király fiatal és erős szervezete tudta legyűrni a pestist, és a nyolc kritikus nap elteltével lassan kigyógyult belőle. Ezt már isteni gondviselésnek lehet nevezni.
Másodszor Nápolyban
Lajos 1349 őszére tervezte a nápolyi visszatérését, de a betegség, és a megözvegyülés érthető módon megakadályozta ebben. Most, hogy nyolc éves fegyverszünetet kötött Velencével a tengeri átkelés mellett döntött, bár a szárnyas oroszlán városa nem járult hozzá, hogy gályákat is rendelkezésére is bocsásson a magyar haderőnek. Az uralkodó és a nagyurak kísérete 1350. április 18-án indult útnak Zengből, és május elsején szállt partra Manfredoniában. Őt követte az előző írásaimban már említett Gravinai Domokos szerint a királyi sereg, ami 15 ezer magyar, 8000 német lovast, 4000 lombard gyalogost számlált. A haderő kis dalmát hajókon tette meg a tengeri utat, és Matteo Villani szerint, ha Tarantói Lajosnak két fegyveres gályája lett volna, akkor könnyűszerrel megakadályozhatta volna az átkelést. Volt neki három gályája is, de már későn, az átkelés után értek ki az említett tengerszakaszra… Lajos király első dolga az volt, hogy az Itáliában marad, hűséges zsoldosainak az elmaradt fizetségét kiegyenlítse, majd ő maga zarándokként felkereste Szent Miklós sírját Bariban. Ezután a magyar sereg hozzálátott az elesett erődök visszaszerzéséhez. Az első Tranti erőssége volt, amelybe az áruló Pipino zsoldos kapitány zárkózott. A védők látták a reménytelen helyzetüket, így Pipino egy ingben, a nyakában kötéllel, mezítláb járult a király elé. A nagylelkű uralkodó természetesen megbocsátott neki és az embereinek. A következő cél Canosa volt. A város nem volt hajlandó meghódolni a magyar király előtt, ezért Lajos támadást rendelt el, amit ő maga vezetett. A nagyurak kérték, hogy vonuljon hátra, mert nem illik a királynak elöl harcolnia. „Sőt illik- felelte-, hogy a király első legyen az ütközetben, és ezzel a fegyvertársait lelkesítse.”
Az ostrommal kapcsolatban Küküllei János elmondja, hogy a létrán a falra igyekvő Lajost kődobás érte. A sisakja megvédte ugyan, de ájultan zuhant le a magasból. A magyar zászlósurak a sátorban tettek szemrehányást a könnyelmű fiatalembernek. Ezután fogadta Atella, Ascoli, Minervo, Forenza, Corneto, Candela, Melfi, Rapolla, Aenosa, és Spinazzola városainak a hódolatát.
Az év júniusában Ascoliban értesült a király arról, hogy Aversa parancsnoka Jacopo Pignattaro tartós védelemre készül, mert elrendelte, hogy a környező lakosság hat nap alatt, az összes élelmiszerrel költözzön be a városba. Itt érte a magyar királyt Tarantói Lajos leve is, amelyben párbajra hívja Lajost! „Tudjuk ugyanis, hogy a kunokkal, és más pogányokkal kiket csatára magatokkal hoztatok, mint a kutyákkal nem törődtök.” Ezzel szemben ő sajnál a saját haderejéből egyetlen katonát is feláldozni, ezért párviadalra teszi fel a Nápolyi Királyság sorsát. A viadal helyszínéül Párizst, Peruggiát, Nápolyt, vagy Avignont ajánlotta. A kihívást Lajos király elfogadta, de nem Párizsban mivel a francia király VI. Fülöp Tarantóinak a közeli, neki a távoli rokona. Avignon a Tarantói család birtokainak a fővárosa, Peuggia gyanús, Nápolyról pedig felesleges szót ejteni. Ellenben kész küzdeni a német császár Bajor Lajos előtt, az angol király III. Edward, vagy az aquilai pátriárka előtt. Peruggiában is hajlandó párbajozni az angol és francia király jelenlétében a következő év vízkeresztjének a napján. A küzdelemből azonban nem lett semmi, mert Tarantói Lajos meggondolta magát, és nem válaszolt a magyar király levelére.
Melfi, Consa, Ebolin keresztül vezetett az út Aversába, András herceg meggyilkolásának a helyszínére. A királynak útközben még arra is volt ideje, hogy a megáradt folyóból egy magyar közvitézt kimentsen a saját élete kockáztatásával. (Erről részletesen olvashat a tisztelt olvasó, Lengyel Dénes Régi magyar mondák c. könyvében. Ny.Gy.) Aversa elhúzódó ostroma igencsak dühítette a királyt, ezért Szent Anna napján ( július 26.) az ostromlók élén ő maga mászott létrán a falra, amikor egy nyílvessző a bal combjába fúródott. A magasból a vizesárokba zuhant a katonák onnan vitték a sátorba, ahol Lackfi és egy felcser 12 rántással tépték ki a nyilat a lábából, majd a sebet tüzes karddal kiégették. A király mindvégig eszméleténél volt, és úgy gondolta, hogy ezt már nem fogja túlélni, ezért rendelkezett, hogy a szívét vágják ki és vigyék el az édesanyjának, őt magát pedig Esztergomban temessék el IV. Béla király mellé. A fájdalmas műtét viszont sikerült. István vajda a bekötözött királyt azonnal lóra ültette, és körbehordozta a városok körül, az ostromló magyarok és zsoldosok pedig kiáltoztak: „íme Magyarország, Jeruzsálem, és Szicília királya!” Aversa látva reménytelen helyzetét pár nap elteltével önként hódolt meg…
Lajos belátta, hogy tengeri erő nélkül és a pápai tiltás ellenére, ha el is foglalja Nápolyt, azt nem tudja majd megtartani. A béke érdekében felajánlották neki Durazzói Máriát Durazzói Károly özvegyét feleségül, de azt még a források se tudják a frigy miért nem jött létre. (Mária férjét ő maga végeztette ki.) A király ismét a hazatérés mellett döntött, de előtte még elzarándokolt Rómába is. A haderő a szárazföldi utat választotta azt, amin két évvel korábban megérkezett. Veronában Lajos király elbocsájtotta négyezer német zsoldosát, de a bérüket csak részben fizette ki, a maradékot Magyarországról küldte meg nekik. Velence nem szívesen, de ismét átengedte területén a magyar hadat. Ez ismét a kiváló diplomáciának volt köszönhető. Lajos 1350. október 25-én érkezett meg hazájába. A pápai ítélőszék a kivonulás hírére felmentette Johannát a házasságtörés és a férjgyilkosság vádja alól.
Lajos királynak és Magyarországnak mozgalmas évei voltak az 1345-1350 közötti esztendők. Az öccse elvesztése, területvédő háborúk a tatárok, és a Velenceiek ellen, a horvát szakadár urak lázadásai, a nápolyi hadjáratok, a pestis, és a megözvegyülés terhelte az ifjú királyt. Ő és a nemzete derekasan helytállt ezekben az időkben. Van egy latin mondás, ami így szól: inter arma silent Musae. Fegyverzajban hallgatnak a múzsák. Az utókor által méltán Nagynak nevezett Lajos 40 éves uralkodása alatt Magyarország 37 évig háborúzott. Mégis olyan hőskorszaka volt az a lovagi cselekedeteknek, a művészeteknek és a fejlődésnek, amit csak majd Hunyadi Mátyás uralkodása alatt láthatunk újra száz évvel később. A sorsok 1382 tavaszán teljesedtek be. Johannát ekkor fojtották meg ismeretlen bérgyilkosok, és Nagy Lajos ezt megtudva, úgy gondolta, hogy már ő is megpihenhet. 1382. szeptember 11-én súlyos leprától szenvedve örökre lehunyta a szemét. De tettei, vitézsége és emléke a daliás idők, mindig élni fognak a magyar emberek szívében.
Forrás:
Kiss-Béry Miklós: Magyar Királyok és Uralkodók 10. rész Károly Róbert és Nagy Lajos
Földi Pál: Liliom és kard
(Nyitray György – Szent Korona Rádió – Puskaporos szaru)