A Betyársereg egy oszlopos tagja nemrég Oroszországban járt, hogy drukkoljon a Magyar Jégkorong Válogatottnak. Hogy mit látott pontosan és milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodott a orosz földön töltött napok alatt, arról most egy részletes élménybeszámolót olvashatnak. Az interjú elolvasása után mindenkinek világos lesz (ha eddig még nem volt az), hogy a fehér ember jövője nem nyugatra, hanem keletre található!
– Mit kerestél Oroszországban?
– Fanatikus jégkorong szurkoló vagyok. Gyerekként én is hokiztam, aztán fiatalon hobbiszinten játszottam hosszabb ideig. Miután abbahagytam, a szerelem a sportág iránt megmaradt és szurkolóként járok meccsekre.
Mindenhova elkísérem a válogatottat, így tavaly Krakkóban is ott voltunk, amikor feljutottunk az „A” csoportba. Nem volt kérdés tehát, hogy Szentpétervárra is kimegyünk. Édesapámmal és a párommal voltunk, és persze a több mint ezer magyar szurkolóval, akik szintén kijöttek.
Mindemellett Szentpétervárt is meg szerettük volna nézni, mert hallottuk, hogy a Világ egyik legszebb városa.
– Milyen volt szurkolni a Magyar Válogatottnak? Úgy tudom, és a képekből is ez derült ki, hogy óriási hangulatot csináltatok a meccsek alatt.
– Ez mindig fantasztikus, de most különösen az volt. Aki járt már válogatott jégkorong meccsen, az tudja, hogy milyen kölcsönös szeretet és tisztelet van a csapat és a szurkolók között.
A csapat mindig a maximumot nyújtja a pályán és a végsőkig küzd. Itt nincsen alibizés, nincsen hiszti, mindenki teljes erejéből nyomja. A szurkolók ezt érzik/tudják és megpróbálják ugyanezt a szintet adni a lelátón. Ez persze tovább űzi a játékosokat.
A jégkorongban nincs kétségbeesés, ha nem nyerünk, mert tudjuk, hogy a maximumot adták a fiúk és az adott eredmény a legjobb, amit ki lehetett hozni a meccsből. Így minden meccsen a melegítéstől kezdve a levonulásig mindenki teljes erejéből szurkol.
Mindemellett nem gondoltam, hogy ennyien kijönnek otthonról a tornára. Többen voltunk, mint a németek, kanadaiak vagy a szlovákok. Létszámban csak a finn és fehérorosz szurkolók előztek meg, de a lelátón őket is simán leszurkoltuk. Külön köszönet a jégkorong szurkolók capo-jának, aki végigvezényelte a tornán a szurkolást!
Fantasztikus hangulat volt az elejétől a végéig. Akkora műsort csináltunk, hogy a meccsek után az orosz pultos lányoktól kezdve, a hoszteszeken át, a biztonsági emberekig mindenki velünk énekelte a „…..Magyarország éólé….”-t.
Külön csodálatos volt a meccsek utáni himnuszéneklés. A jégkorongban az a szokás, hogy a mérkőzés után lejátsszák a győztes csapat himnuszát, majd a felek kezet fognak egymással és a vesztes csapat vonul le először. Itt ez a hagyomány megszakadt, mert a magyar csapat vesztesként is fennmaradt a jégen és elénekeltük együtt a Himnuszt:
A Fehéroroszok elleni győzelmet követően a zenét is megkaptuk az ének alá:
A szervezők és a nemzetközi szövetség is értékelte a magyar szurkolók által teremtett hangulatot. A torna után a Magyar Válogatott kapott egy különdíjat, mint a torna „legszenvedélyesebb csapata”. Ezt külön nekik hozták létre és nem titkoltan a szurkolók teljesítményét is díjazták ezzel.
Ráadásul az egyik legnagyobb kanadai sportlap újságírója is írt egy cikket a magyar szurkolókról, mert ő is el volt ájulva a hangulattól. Érdemes elolvasni, megható írás!
Sajnos a bennmaradás nem jött össze, így jövőre a divízió I.-ben fogjuk kiharcolni az újbóli feljutást. Úgyhogy irány Kijev! Aki szeretne csatlakozni, nálam jelentkezhet.
– Találkoztál esetleg orosz hazafiakkal?
Igen is, meg nem is. Nem találkoztam kinti hazafias szervezetekkel vagy emberekkel. De mégis találkoztam hazafiakkal, ott ugyanis szinte mindenki hazafi. Büszkék az országukra, büszkék a nemzetükre. Szeretik és óvják a kultúrájukat. Mindemellett barátságosak és vendégszeretők. Rengetegen viselnek „Russia” feliratú pólókat, pulcsikat, mégsem mondják rájuk, hogy „köcsögnácik”. Ott természetes, hogy szeretik a hazájukat.
– Merre jártatok és milyen benyomásokkal tértél haza?
Szentpétervár gyönyörű! Az a közhely, hogy „leesett az állam”, itt értelmet nyert. Sokszor vettük észre, hogy tátott szájjal mászkálunk a sok építészeti csodától. Ott minden hatalmas, nincsenek kis épületek, terek, utcák.
Nagyon nagy a tisztaság. Mindenhol folyamatosan takarítanak, de az emberek is vigyáznak a környezetükre. Szemetet sehol nem látni. Nagyon jó a tömegközlekedés. Metróval bárhova el lehet jutni, a megállók gyönyörűek.
Szentpétervárt nem hiába hívják az észak Velencéjének, mivel rengeteg csatorna és híd található a városban. Nem akarok belemenni útleírásba, mivel rengeteg irodalom található a városról a neten. Érdemes utána olvasni, de aki teheti, annak még inkább érdemes kilátogatni.
A várost közel 5 millióan lakják, így mindenhol rengeteg az ember. Ez azonban nem zavaró, mert normálisan állnak egymáshoz. Mindenki ad magára, jól öltözött és jó karban van. Az elhízott emberek száma 0.0. Muszlim bevándorlókkal, cigányokkal és hasonló kétes elemekkel nem lehet találkozni. Nagyon sok fiatal jár egyenruhában, mivel katonai, vagy tengerészeti iskolákba járnak. Ez a fajta neveltetés fizikailag és jellemileg is látszik az oroszokon. Az, hogy az emberek ennyire normálisak (ugyebár ez itthon szitokszó), köszönhető annak is, hogy a liberalizmus nem fertőzte meg Oroszországot. Ott azt a betegséget irtják. Nem divat az, hogy valaki buzi és nem elítélt dolog, ha valaki hazafi.
A látottak alapján a fehér ember jövője nem nyugatra, hanem keletre található!
(Betyársereg)