59 éve vonultak ki a szovjet csapatok Budapestről, miután kudarcba fulladt a szovjet Különleges Hadtest két gépesített hadosztályának az ellenállási gócpontok felszámolására tett kísérlete.
Ennek évfordulója alkalmából – a Puskaporos Szaru blog küldetésének megfelelően – próbáljuk magunkat beleélni a konkrét szituációba, a szokásos ünnepi pátoszon és nagyvonalú beszédeken túl most képzeletben repüljünk vissza az időben minden érzékszervünkkel egyetemben, levetkőzve a mentalitásunkat terhelő modern berögzöttségeket, szokásokat. Érezzük kezünkön a fegyverolajat, bőrünkön a csípős őszi időt, szánkban és orrunkban a füstöt, szívünkben pedig a félelemmel vegyülő tettvágyat. Arra koncentráljunk, hogy lelkes, de szervezetlen és képzetlen, régi és újdonsült bajtársainkkal, minimális eszközökkel valamit ki kell eszelnünk, hogy elhárítsuk a sorozatosan támadó szovjet páncélosok és csapatszállítók támadásait. A cél adott, a körülmények adottak, na most legyünk okosak és nagyfiúk! Ha sikerült megfelelő lelki állapotba kerülni, akkor hívjuk segítségül a Zrínyi kiadó Aszimmetrikus hadviselés a modern korban című kötetének ’56-os harcokkal foglalkozó fejezetét!
TÉR: Városi terep
A harcok nagy része a főváros belvárosában, a sűrűn beépített VIII. és IX. kerületben, illetve a XI- XII. kerületben került sor. Budapest ezen területeire a magas, nemritkán öt-hat emeletes, téglából épült társasházak a jellemzőek, melyek között a szűk, kis utcákban a páncélozott harcjárművek nem vagy alig tudtak mozogni. Támogató gyalogság hiányában a kisszámú széles sugárút is könnyen lezárható volt. A harmadik emelettől felfelé a védők gyakorlatilag büntetlenül támadhatták a páncélosokat, lévén azok fegyverzete nem volt képes magas szögállásban tüzelni. Mindezeken túl a vastag falak megfelelő védelmet nyújtottak a kézifegyverek és a géppuskák tüze ellen.
ERŐ: A harcoló felek
A felkelést kezdeti szakaszában csak két szovjet gépesített hadosztály vett részt mintegy 6000 fővel, ám erejüket felemésztette a kiemelt objektumok védelme, így a tényleges harccselekményekben töredékük vett részt. Magyarországi részről néhány ezerre lehet becsülni a bevetett ÁVH, Néphadsereg és rendőri erők állományát. A felkelők létszámát szinte lehetetlen meghatározni, lévén állandóan cserélődtek a harcolók, de az öt-hat csoport összlétszáma sem lehetett több mint pár száz fő. November 4. után a meginduló 60 ezer szovjet katona, 17 különböző hadosztály alakulataiból tevődött össze, ellenük a Nemzetőrséget is beleértve, 2-10 ezer fő vehette fel a harcot, de ténylegesen maximum 1500-2000 fő harcolt.
SZOVJET HARCELJÁRÁSOK
Számos új fegyver a forradalomban, annak elfojtása során debütált először. Akár a legendássá vált AK-47-es gépkarabély, akár a később széles körben elterjedt T-54/55, vagy a PT-46-os felderítő harckocsi itt esett át a tűzkeresztségen. Sok szovjet fegyver került az elégtelen erőkkel végrehajtott október 23-24-ei bevonulás nyomán a felkelők kezébe, például a Corvin közben kiállított, de lőszer híján nem használt 38M 122 mm-es tarack. Ám lehet bármilyen kiváló egy fegyver, ha nem megfelelően alkalmazzák, nem tudja teljesíteni feladatát. Példa erre a számos megsemmisített vontatott tüzérségi eszköz, melyeket erődemonstrációs céllal vonultattak fel, de a felkelők könnyedén megsemmisítették őket vontatóikkal együtt. A nyitott BTR-40 és a BTR-152 kerekes harcjárművek tömegesen váltak a felkelők molotov-koktéljainak az áldozatául. Még a legvastagabb páncélzatú eszközök sem voltak biztonságban. A Vörös Hadsereg számos ISZU-152, vagy ISZ-3 nehéz páncélozott járművet vesztett. Ezeket vagy közvetlen közelről lőttél ki, vagy a Molotov-koktélok áldozatául estek, illetve a barikádoknál a lánctalpaik ellen kötegelve bevetett kézigránátok miatt váltak mozgásképtelenné és személyzetük elhagyta azokat.
Bár bőséges városharc tapasztalattal rendelkeztek – Sztálingrád, Königsberg-Kalinyingrád, Berlin, vagy éppen Budapest elfoglalása után –, a Vörös Hadsereg parancsnokai a beépített területeken vívott harc legelemibb szabályait sem tartották be egészen a november 4-én meginduló támadásig, Horváth Miklós szavaival: „Felderítés, gyalogos támogatás – tehát a győzelem esélye – nélkül újra és újra beküldték harckocsijaikat és a felülről nyitott, minimális védelmet sem biztosító páncélos járműveiket a magas házak közé.” Jellemző epizódja volt az eseményeknek, amikor a szovjet páncélosok támogatására kirendelt magyar katonák inkább gyalogosan kísérték őket, semmint beszálljanak a „nyitott koporsókba”. A november 4-én megindult Forgószél hadműveletben sem tértek vissza a Sztálingrád poklában született és többek között Berlinben alkalmazott rugalmas harcmodorra, hanem a később Groznijban alkalmazott módszerrel, ellenállás esetén erős tüzérségi tűzzel semmisítették meg a gócpontokat, majd haladtak tovább (például a Corvin közre 170 ágyúval és aknavetővel mértek erős tűzcsapást).
FELKELŐK HARCELJÁRÁSAI
A javarészt fiatalokból álló felkelők kevés fegyverrel, jellemzően kézifegyverekkel és benzines palackokkal, de annál nagyobb lelkesedéssel szálltak szembe azokkal, akiket ellenségüknek tekintettek. Elsősorban a gyűlölt ÁVH-val és (lényegesen kevesebb indulattal) a szovjetekkel szemben harcoltak. A tény, hogy a felkelők jelentős része 30 év alatti fizikai munkás volt, akiknek elméletileg a javát szolgálta a szociális rendszer, ez jól mutatja a társadalom mély elkeseredettségét. A felkelők morálja magas volt, szervezettségük azonban meglehetősen alacsony. Bár néhány csoport rendelkezett rádióval, tevékenységüket nem hangolták össze, a spontán szerveződött csoportok kialakulásuk helyét védték.
A továbbiakban a leghíresebb (és legnagyobb) felkelőcsoport, a Corvin köziek tevékenységét vizsgálom, mivel a harcok jelentős része is ezen a környéken zajlott, illetve ezeknek a tetteiről maradt fent a legtöbb visszaemlékezés. Az eleinte Iván Kovács László, majd Pongrátz Gergely vezette csoport nemcsak méretében, hanem szervezettségében és kreativitásában is kitűnt a többiek közül. Például a nyolcvanas években is még megtalálható, Corvin mozi mögötti benzinkútból kinyert üzemanyagból biztosították a Molotov-koktél fő alkotóelemét. A benzint más célokra is felhasználták. Miután sikerült egy páncéltörő ágyút szerezni, azt is felhasználták a Körúton és az Üllői úton támadó harckocsik ellen. A meglévő, és sokáig egyetlen páncéltörő eszköz hatékonyságáról, valamint a általa kiváltott pszichológiai hatásról nagyon szemléletesen számol be egy visszaemlékezés. „Három ember kitűnően tudta működtetni az ágyút. Amikor az egyikük, az őr, meglátván a körúton jövő tankot, lerántotta a kezét, Józsi megrántotta a pénztárfülkében a kötél végére erősített seprűnyélből készített elsütő-szerkezetet. 26-án tizenhét lövést adtunk le, 7-10 másodperc volt a norma, ennyi idő kellett az ágyú újratöltéséhez. Aznap tizenhét tankot lőttünk ki. Olyan eredményesen harcoltak a pesti srácok, hogy – amint erről az oroszul tudók beszámoltak – a Boráros téren a harckocsik személyzete így vitázott a parancsnokkal: – Idenézz, ezredes! – mutattak a halántékukra. – Ide lőj! Itt halok meg a szovjet hazáért, de a Corvin elé nem! Nem megyek, nem akarok megsülni a saját tankunkban!” Később a csoport több páncéltörő ágyúra is szert tett, sőt egy 122 mm-es tarackot is bevontattak a közbe. A lőszer nélkül használhatatlan tarack jelenléte később számos tévhit és legenda forrásává vált.
A csoportban vagy volt valaki, aki rendelkezett katonai ismeretekkel, vagy alaposan végiggondolták cselekedeteiket, ugyanis a Corvin köziek felderítése is kitűnő volt: „Telefonon értesítenek minket arról, hogy hány szovjet tank érkezik abból az irányból. Ezt a feladatot az akkor tizenkét és fél éves Marika húgunk látta el, kifogástalanul. Még azokat a számokat is leírta, amik a tankok oldalán voltak. olvashatók.” Volt, amikor alkalmas fegyverek híján képzelőerejüket vették elő. „A benzines palackokon kívül egyéb csodafegyverünk is volt. 26-án este volt, a srácok bementek a menzára, magukhoz vettek néhány porcelán levesestányért, és letették azokat az utca kövezetére. És az oroszok nem mertek harckocsikkal rámenni ezekre a tányérokra! Láttam olyan tankot, amelyik megközelítette ezeket a tányérokat. Megállt, aztán olyan sebességgel elkezdett hátramenetben menni, hogy csak úgy füstölt. Egyre rosszabb volt a harci morál a szovjet hadseregben.”
Összefoglalóan elmondható, hogy a felkelők elsősorban védekeztek, illetve rajtaütéseket hajtottak végre, jobb helyzetismeretüket és kreativitásukat felhasználva semlegesítették a Vörös Hadsereg jelentősen nagyobb tűzerejét. Bár a szovjet csapatok kivonásáért küzdöttek, a felkelők betartották a hadviselés szabályait, foglyaikat többször kicserélték a szovjetekkel, a sebesülteket lehetőség szerint ellátták. Ez nem mindig volt elmondható a fogságba esett államvédelmisekről, akik közutálatnak örvendtek, sőt a forradalom alatt is számos túlkapást követtek el. Utólag némileg meglepő, hogy több esetben a harcos antikommunista Pongrátz utasítására mentettek ki a Corvin köziek államvédelmiseket a tömeg kezeiből. Ennek teljesen racionális okai voltak, a forradalom tisztaságát fenntartva később bíróság elé akarta állítani őket.
IDŐ
A közvélekedéssel ellentétben a harccselekmények nem október 23-a és november 4-e között zajlottak le. A forradalom fegyveres küzdelmeinek első szakasza a rendszer bukásáig, a koalíciós Nagy Imre kormány létrejöttéig és a nagyobb felkelőcsoportokkal kialkudott tűzszünetig tartott (1956. október 27.) A második szakasz a szovjet beavatkozás kezdetétől a jelentősebb ellenállás megszűnéséig azaz november negyedikétől november hetedikéig, sőt helyenként november tizedikéig tartott.
Forrás:
Resperger István, Kiss Álmos Péter, Somkuti Bálint: Aszimmetrikus hadviselés a modern korban, Zrínyi Kiadó, 2013
(Rittmeister – SZKR – Puskaporos Szaru)