Az előző írásomban a kedves olvasó már megismerkedhetett Lajos király öccse András herceg halálának a körülményeivel, majd a büntető hadjárat 1347-1348. évi eseményeivel. A magyar király diplomáciai bravúrok sorozatával kelt át az itáliai félszigeten. Vonulását leginkább egy hógolyóéhoz lehetne hasonlítani, amelyik megindulva pusztító lavinává vált…
„Jött azután más hír, hogy Cápua mellett
A magyar seregnek ütközni se’ kellett,
Mert, ki a Volturnón ellen akart állni,
Szétveré a hadat Miklós, Cajetáni.” Arany János: Toldi szerelme
Nagy Lajos első nápolyi hadjárata. II. rész.
Capua 1348. január 11.
A magyar sereget kiváló felderítők segítették ebben a hadjáratban is. Lajos királlyal Johanna új férje, a Tarantói Lajos vezette nápolyi sereg nézett farkasszemet közel Capua városához, ahol a Volturno folyó déli partján megerősített állásokba vonultak. Csak egy erős, széles kőhíd állt az északról közeledő magyar sereg, és a nápolyiak között. Ezt kellett a védelemnek mindenáron megtartani, és megakadályozni a magyarok átkelését. Mint már említettem Magyarországról a király mintegy 2000 főnyi válogatott katonával, és temérdek pénzzel vágott neki a hadjáratnak. (A források 1000 főre teszik Lajos, és körülbelül ugyanennyire a nádor kíséretét.) Útközben csatlakoztak hozzájuk azok a bőrsipkás zsoldosok, akik a költő szavaival élve jó pénzért még a saját népüket is képesek voltak pusztítani.
A vonulást a magyarok úgy szervezték meg, hogy ne ijesszék a helyi lakosságot a nagy számuk miatt, és így az ellátásuk se jelentett különösebb gondot. Nápoly kémei így nem igazán tudták mekkora ellenség is közeledik feléjük, hiszen a had csak az utolsó pillanatban állt össze. A dombos lankás terep is nekünk kedvezett. A takarásukban rejtett átkarolást is véghez lehetett vinni. Erre épült az egész magyar taktika. Lajos király tudta, ha most megveri az ellenséget, övé lehet nem csak Capua, de Aversa városa is, és ami még fontosabb a főváros Nápoly is. De nem akarta az egész hadjárat kimenetelét egy ütközetre feltenni. Jó hadvezérhez méltóan még a pénzért szinte bármire kapható zsoldosok életét is kímélni akarta, így fordult a szokásos magyar furfanghoz. A serege létszámát 12 ezer főre teszik a szemtanúk, akik jelen voltak. Már maga a felvonuló gyalogság is nagy létszámú volt. A dombok takarásában pedig el lehetett rejteni a lovasságot. Amíg a zsoldosok támadást és visszavonulást színleltek a híd ellen, a király nagy kerülővel Orticello felé átúsztatott a folyón, és átkarolta Tarantói Lajos seregét. A támadást a kunok kezdték. A könnyűlovasságuk a nyílzáporával tizedelte a nápolyi lovagokat, majd a kikerülő manőver után a magyar nehézlovasság, amit természetesen a király vezetett egyetlen rohammal elsöpörte az ellenséget. A folyóparton reked nápolyi gyalogság felmorzsolása csak idő kérdése volt. A csapda bezárult, amikor a másik oldalról a hídon keresztül a gyalogságunk is támadásban lendült. Capua a magyar hadtörténelem egyik olyan ritka eseménye volt, amikor mi voltunk túlerőben. Ennek tükrében körülbelül két óra alatt tört meg az ellenség harci morálja.
Lajos király egy nappal később Aversa városában (ott, ahol 3 évvel korábban az öccsét meggyilkolták) fogadta a vesztes nápolyi rokonokat. Johanna a csúfos vereség után hajón menekült el a fővárosból. Rá jellemzően az ékszereit vitte magával, de az időközben megszületett kisfiát „Martell” Károlyt már nem. A Durazzói hercegek, akik csak vonakodva vettek részt a magyar király elleni harcban, személyesen jelentek meg a magyar király előtt.
Tarantói Lajos elmenekülése után a legtekintélyesebb herceg Durazzói Károly vette át a nápolyi ügyek intézését.Unokaöccseivel Tarantói Róberttel, és Fülöppel jelent meg Aversában, ahol Lajos nyájasan fogadta őket. Két nap vendégeskedés után a király azzal a kéréssel állt elő, hogy vigyék őt arra a helyre, ahol Andrást meggyilkolták. Károly tett eleget a kérésének, ő kísérte el a kolostorba, ahol a király hírtelen haragra gerjedve megvádolta őt a gyilkosságban való részvétellel, és ott a helyszínen lefejeztette. A testét ugyanúgy kidobatta az udvarra, és három napig temetetlenül hagyta. A többi herceget pedig fogolyként Magyarországra, Visegrád várába küldte. Hat nappal később teljes lovagi vértben, a fején sisakkal, a kezében karddal ezer magyar kíséretében pedig bevonult Nápolyba.
Durazzói Károlynak sem az ártatlanságát, sem a bűnösségét nem tudjuk már megállapítani. Ez a bizalmatlan békétlen tett nagy törés volt a magyar király, és a nápolyi polgárok között. Talán annyit megállapíthatunk, hogy ilyen gyorsan és elhamarkodottan nem kellett volna a herceget lefejeztetnie. Bár emlékezzünk, hogy az édesapja Károly Róbert uralkodása alatt hogy járt az a család (Zách) amelyik kezet emelt a királyra. Nápoly konszolidálásába egy rettenetes kór szólt közbe. Kis túlzással mondhatjuk azt, hogy a pestis elől még Lajos király is csak álruhában tudott elmenekülni. Lajos német zsoldos, és magyar helyőrségeket hagyott hátra, és 1348 tavaszán elhagyta a Nápolyi Királyság területét. De megüzente VI. Kelemen pápának, hogy addig, amíg a férjgyilkos Johannát el nem ítélik, nem tartja lezártnak az ügyet…
Események Nagy Lajos király két nápolyi hadjárata között. 1348-1350.
A halálos kór. Isten lesújtó haragja a pestis. Ennek a kirobbanása és elterjedése teljes mértékben rányomta a sötét, halálos pecsétjét Lajos király első nápolyi hadjáratára, sőt az egész kontinens sorsára. A genovai kereskedőhajók patkányainak a bolhái magát a fekete halált terjesztették szerte Európában. A Capuánál megvert sereg vezére, Tarantói Lajos és felesége a ledér Johanna egérutat nyertek. Tarantói Itáliában szervezte az ellenállást, míg Johanna egyenesen Avignonba futott, hogy a pápától kérjen segítséget. Ebben a helyzetben a király a lehető legjobban döntött. A járvány miatt szinte lehetetlen volt nagyobb seregeket egyben tartani. A fontosabb erődöket megszállták a magyar katonák, német és itáliai zsoldosok. A király parancsnoknak a becsületes Ulrich Wolfhardtot jelölte ki, rendelkezésére bocsátott 1200 zsoldost Nápoly Castel Nuovo erődjében élelmiszerrel, és arannyal bőven ellátva, ő maga pedig 1348 májusában a Barletta-Zára tengeri úton távozott a Nápolyi Királyságból. Gravinai Domokos forrásaira hagyatkozva láthatjuk a különbséget a magyar katona, és a zsoldos között. A magyar szigorú fegyelem alatt állt, a zsoldos garázda és fosztogató. A magyar harcban bátor, a legyőzött ellenséggel kíméletes. A pénzen fogadott harcos rabol, gyilkol, és nőket becstelenít meg, és arra törekszik, hogy az elfogott ellenségtől a legnagyobb váltságdíjat zsarolja ki. A későbbiekben láthatjuk majd, hogy a zsoldosok mennyit is ártottak a magyar ügynek. Ulrich és emberei nem ilyenek voltak. 1348 nyarán a nápolyiak nagy ünnepség keretei között köszöntötték a visszatérő Johannát és férjét Tarantói Lajost (is). Visszatértek drága aranyakon fogadott másfélezer zsoldossal, akiket Werner szintén német zsoldosvezér „nagy compagniajának” hívtak. De mivel az erődök magyar kézben voltak, a királyi pár kénytelen volt egy magánházban megszállni. Ulrich az árulástól és a túlerőtől tartva az erők összegyűjtését tartotta célszerűnek, ezért embereivel a Castel deli’ Uovot, a Castel Capuanot kiürítve a Castel Nuovóba vonult vissza. Az ostromlók a sikereken felbuzdulva megrohanták a fellegvárat is, de a védők keményen visszaverték őket. Ha nem megy erővel, megy arannyal. Tarantói Lajos személyesen találkozott Ulrichal, és megpróbálta megvesztegetni. 6000 aranyforintot, és grófi rangot ígért neki, ha átadja az erődöt. A parancsnok viszont hű maradt a magyar királyhoz! Az ostromlók a „biológiai hadviseléshez” nyúltak. Pestisben elhunytak hulláit dobálták be a várba, de Ulrich ezeket összegyűjtette, és a tengerbe dobatta. Nagyobb baj volt, hogy a gabonahiány kezdte éreztetni a hatását. A német parancsnok tudta, hogy Lajos királynak nincs tengeri ereje, és felmentésre se számíthat, így 1349. január 11-én a legnagyobb titokban védőivel elvonult a várból. Az ostromlók csak hat nap múlva (!) vették észre, hogy szokatlan a csend, és a kapuk nyitva vannak. Ulrich Wolfhardt Nápolyt elhagyva Magyarországra sietett, és személyesen tett jelentést a királynak. Aki nyilván meg volt elégedve a szolgálataival, ugyanis neki adományozta Óvár várát a hozzá tartozó birtokokkal. Nápoly után elesett a magyar kézen lévő Accera, Aversa, és Capua és Lucera is. A Foggiai magyar erőd viszont szilárdan tartotta magát. A Lackfi család nagy szerepet játszott Lajos uralkodása alatt, és híres volt a királyhoz való hűségükről. Az első hadjáratba hárman is elkísérték az uralkodót. István erdélyi vajda, Miklós zempléni főispán, és Endre székely ispán. (Vele már találkozunk a tatárok ellen Moldovában – Ny.Gy.) István vajda valószínűleg a fogoly nápolyi rokonokkal tért haza Magyarországra. Amint hírét vette szorongatott magyarjai sorsáról azonnal útnak indult a megsegítésükre. Lackfi István Manfredoniában szállt partra, a csapataival 1348 őszén, és a megjelenésük nagy hatással volt a hadihelyzet alakulására. Ettől kezdve, Foggianál egyesülve a hű zsoldosokkal a magyarok vígan kalandoztak Itália szerte, vitéz tettekkel vívták ki Lajos király és az ellenség elismerését is. A már említett Gravinai Domokos elmeséli, hogy egy erdős úton 100 magyar lovas 500 német és olasz ellenséges zsoldossal találkozott össze. A zsoldosok a számbéli túlsúly ellenére annyira megrémültek a bátran és vitézen támadó magyar csapattól, hogy sok sebesült és fogoly hátrahagyásával egyszerűen futásnak eredtek.
Tarantói Lajos sok tétlenség után szinte futva menekült Lucerából, a vajda azonban értesülve a futásról utánuk eredt, és ha Lajos el nem érte volna Tróiát bizonyosan magyar fogságba kerül. A magyarok a kézenfekvő legjobb taktikát választották, amit idegenben lehet. Gyors lovaikon váratlanul csaptak le az ellenségre. A zsoldosok miatt nincs pontos adat arra vonatkozóan, hogy mennyi lehetett a magyar sereg létszáma, de az biztos, hogy Lackfi István vezetése alatt a legváratlanabb helyen, és időben ütöttek rajta az ellenségen. Aversát is sikerült visszahódítani, de a hadműveletek ezen idején is látszott a magyarok és a zsoldosok eltérő viselkedése. A zsoldos katonák fosztogatása és rablása gyűlöltté tette a magyar jelenlétet is. A vajda hiába tartott rendet az övéi között, bőrsisakos atrocitások szinte mindenhol előfordultak. A helyi lakosság nem egyszer élve nyúzta meg a kezükre került magyarokat…
Lackfi István vajda, ahogy jött úgy távozott Itáliából 1349 őszén. Belátta, hogy a Nápolyi Királyság rendbetételéhez nem elég a vitézség. Magasabb irányítás, és anyagi források is kellenek. Hajóra szállt Manfredoniában, de előtte megígérte a magyar király híveinek, hogy a következő év Szent György napjáig magával az uralkodóval fog visszatérni, akin ekkor már a pestis szörnyű tünetei jelentkeztek…
Forrás:
Bánlaky József: A nápolyi királyságban maradt magyarok, majd utóbb oda visszaküldött Lackfi István küzdelmei 1348-49.
Kiss-Béry Miklós Magyar Királyok és Uralkodók. 10. rész Károly Róbert és Nagy Lajos.
Következik: Nagy Lajos második nápolyi hadjárata 1350.
„Így az egész bosszúm véres buborék volt.”
(Nyitray György – Szent Korona Rádió – Puskaporos szaru)