Meglepő módon nem csak a normalitásért állt ki minden téren Harrison Butker, amerikai futballista, de a hit erejéről is beszélt, illetve hogy a meghasonulás helyett harcos keresztényként álljunk ki az igazságért. Búcsúbeszédét változtatás nélkül közöljük.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Hölgyeim és uraim, a 2024-es végzős évfolyam tagjai!
Azzal szeretném kezdeni, hogy gratulálok mindannyiuknak ahhoz, hogy a mai napon sikeresen eljutottak erre az állomásra. Biztos vagyok benne, hogy nem olyan volt, mint amilyennek elképzelték. És valószínűleg a főiskola első néhány éve sem volt az. Azáltal, hogy idáig eljutottak a COVID által útjukba ejtett összes viszontagságon keresztül, remélem, megtanulták a fontos leckét, hogy a szenvedés ebben az életben csak átmeneti. Csoportként közvetlen tanúi lehettek annak, hogy a rossz vezetők, akik nem maradnak a pályájukon, milyen negatív hatással lehetnek a társadalomra. Ezen a szemüvegen keresztül szeretném számba vetni, hogyan jutottunk el oda, ahol vagyunk, és hogy hová akarunk eljutni.
(…)
Bár a COVID nagy szerepet játszhatott az Önök meghatározó évei alatt, ez nem egyedülálló. A rossz politika és a rossz vezetés negatívan befolyásolta az élet nagy kérdéseit:
az olyan dolgok, mint az abortusz, a mesterséges megtermékenyítés, a béranyaság, az eutanázia, valamint a degenerált kulturális értékek és a média növekvő támogatottsága mind a zűrzavar elterjedtségéből erednek.
Saját nemzetünket egy olyan ember vezeti, aki nyilvánosan hirdeti katolikus hitét, de ugyanakkor elég tévelygő ahhoz, hogy egy abortuszpárti gyűlésen a kereszt jelét mutassa. Annyira nyíltan kiállt az ártatlan csecsemők meggyilkolása mellett, hogy biztosan sok ember számára úgy tűnik, mintha lehetne valaki egyszerre katolikus és abortuszpárti is. És ebben nincs egyedül.
A COVID-zárlatok mögött álló emberektől kezdve azokig, akik veszélyes gender-ideológiákat erőltetnek az amerikai fiatalokra, sokuknak van egy közös vonásuk: hogy katolikusok. Ez pedig fontos emlékeztető arról, hogy
katolikus vallásúnak lenni önmagában nem elég.
Ezek azok a dolgok, amelyekről azt mondják nekünk az udvarias társaságban, hogy ne hozzuk elő, ne emlegessük, tudják, a nehéz és kellemetlen dolgok. De ha férfiak és nők akarunk lenni a történelem ezen időszakában, akkor fel kell hagynunk azzal, hogy úgy tegyünk, mintha a kellemes egyház egy megnyerő ajánlat lenne. Mindig szeretettel kell beszélnünk és cselekednünk, de
soha ne tévesszük össze a szeretetet a gyávasággal.
Nyugodtan kijelenthető, hogy az elmúlt néhány évben meglehetős hírnévre tettem szert azáltal, hogy kimondom a véleményemet. Soha nem terveztem, nem is vágytam arra, hogy ilyen nyilvánosságot kapjak. De Isten megadta nekem, így nincs más választásom, mint elfogadni, és még több kőkemény igazságot hirdetni a pályánk elfogadásáról és a pályán maradásról.
A Jézus Krisztus által alapított Egyház tagjaiként kötelességünk és végső soron kiváltságunk, hogy hitelesen és megingathatatlanul katolikusok legyünk. Ne tévedjünk: még az egyházon belül is, udvarias katolikus körökben az emberek megpróbálnak majd rábeszélni arra, hogy hallgassunk. (…)
Katolikus hitünk mindig is ellenkultúra volt. Urunkat számtalan követőjével egyetemben halálra ítélték tanításaihoz való ragaszkodásukért. A körülöttünk lévő világ azt mondja, hogy tartsuk meg magunknak a hitünket, ha az a sokszínűség, az egyenlőség és a befogadás zsarnokságával ellentétes.
Félünk kimondani az igazságot, mert az igazság ma már sajnos kisebbségben van.
A kongresszus nemrég fogadott el egy olyan törvényt, amely miatt egy olyan alapvető bibliai tanítás kimondásáért, hogy ki ölte meg Jézust, bárki börtönbe kerülhet.
De ne essünk tévedésbe: mielőtt megkísérelnénk megoldani a társadalmat sújtó problémákat, először a saját házunk táján kell rendet tennünk. És ez a vezetőinkkel kezdődik. Az Isten által lelki atyáinknak kijelölt püspököknek és papoknak kell rendet tenniük. Nincs annyi idő, hogy felsoroljam az összes esetet, amikor papok és püspökök félrevezetik nyájukat, de egyikünk sem okolhatja többé a tudatlanságot, és nem hirdetheti csak úgy vakon, hogy “az atya ezt mondta”. Mert sajnos, sok pap, akitől az iránymutatást várjuk, a hobbiját helyezi előtérbe, vagy éppen a kutyájukkal és alkalmi ruhákban készült fotóikat teszik közzé a plébániai oldalakon. Nekünk, laikusoknak könnyű azt gondolni, hogy ahhoz, hogy szentek legyünk, aktívnak kell lennünk a plébániánkon, és meg kell próbálnunk rendbe hozni azt. Igen, feltétlenül részt kell vennünk plébániáink támogatásában. De nem lehetünk mi az a forrás, amelyre plébániáink papjai hagyatkozhatnak problémáik megoldásában. A pap és a hívek közötti kapcsolatra úgy kell tekintenünk, ahogyan az apa és fia közötti kapcsolatra. Nem lenne helyénvaló, ha állandóan a fiamhoz fordulnék segítségért, miközben nekem, mint apának a dolgom, hogy vezessem őt. Szent Josemaría Escrivá azt mondja, hogy a papok szolgálatra vannak felszentelve, és nem szabad engedniük a kísértésnek, hogy a laikusokat utánozzák, hanem minden körülmények között papnak kell lenniük.
Tragikus módon nagyon sok pap boldogságának legnagyobb részét a plébániájuktól kapott rajongás adja. És ennek keresése közben lankad az éberségük, és túlságosan bizalmaskodóvá válnak. Ez a túlzott ismeretség minden alkalommal problémásnak bizonyul, mert ahogy a csapattársam barátnője mondja, “az ismeretség megvetést szül”.
Szent Josémária azt mondja, hogy egyesek a papokat csak egy átlagos embernek akarják látni, de ez nem így van: valójában a papokban akarják megtalálni azokat az erényeket, amelyek minden keresztényhez, sőt minden becsületes emberhez illenek, akik megértik az igazságosságot, a munkás életet, ebben az esetben a papi munkát, és a jó modort. Laikusként nem okos dolog, ha felemésztjük magunkat, hogy amatőr teológussá váljunk, hogy megfejtsük ezt vagy azt a teológiai tanítást. Kivéve persze, ha teológia szakosok vagyunk. Tudatosan kell összpontosítanunk élethelyzetünkre és saját hivatásunkra. És ez legtöbbünk számára azt jelenti, hogy házas férfiaknak és nőknek kell lennünk.
Mégis, annyi nagyszerű forrás áll rendelkezésünkre, hogy nem kell sokáig kutatni olyan hagyományos és időtálló tanítások után, amelyeket nem féleérthető módon a mi korunknak szántak. Ráadásul még mindig sok jó és szent pap van, és rajtunk múlik, hogy megkeressük őket.
A világ káosza sajnos tükröződik a plébániák, és sajnos a katedrálisaink káoszában is. Székesegyházainkban is, ahogy a világjárvány idején láttuk, túlságosan sok püspök egyáltalán nem vezetőként viselkedett. A félelem motiválta őket, a pereskedéstől való félelem, az eltávolítástól való félelem, a nemtetszéstől való félelem. Tetteikkel – szándékosan vagy akaratlanul – megmutatták, hogy a szentségek valójában nem számítanak. Emiatt számtalan ember halt meg egyedül, a szentségek nélkül. És ezt a tragédiát soha nem szabad elfelejtenünk.
Katolikusként sok példát láthatunk hősies pásztorokra, akik életüket adták nyájukért, és végső soron az egyházért. Nem dőlhetünk be annak a hazugságnak, hogy amit a COVID alatt tapasztaltunk, az helyénvaló volt. Az évszázadok során voltak nagy háborúk, nagy éhínségek, és igen, még nagy betegségek is, amelyek mind-mind halálos áldozatokkal és veszedelemmel jártak. De az egyházi vezetők minden ilyen alkalommal kitartottak hivatásuk mellett, és biztosították, hogy népük megkapja a szentségeket. Olyan nagy szentek, mint Molokai Szent Damján, aki tisztában volt szolgálatának veszélyeivel, miközben 11 évig maradt lelki vezetője a hawaii lepratelepeknek. Hősiességét ma úgy tekintik, mint valami különlegességet és egyediséget, holott ideális esetben egyáltalán nem kellene egyedinek lennie. Mert ahogyan egy apa szereti a gyermekét, úgy kell egy pásztornak is szeretnie a lelki gyermekeit. (…)
Úgy tűnik, hogy a püspökeinkről csak akkor hallunk, amikor eljön az éves gyűjtés ideje. Holott szükségünk van arra, hogy püspökeink hangoztassák az Egyház tanítását, félretéve saját személyes kényelmüket és vállalva keresztjüket.
Püspökeink nem politikusok, hanem pásztorok. Tehát ahelyett, hogy a világba simulva, a világnak megfelelően járnának el, nekik is a saját pályájukon kell maradniuk és irányítaniuk kell.
Mindezt nem a haragtól vezérelve mondom, hiszen olyan vezetőket kapunk, amilyeneket megérdemlünk. De ez arra késztet, hogy megerősödjek abban, hogy a saját pályámon kell maradnom, és a saját hivatásomra összpontosítanom, arra, hogy hogyan lehetek jobb apa és férj, és hogyan élhetek a világban, miközben nem vagyok a világ része. (…)
Hölgyeim és uraim, a 2024-es évfolyam tagjai, Önök most életük hátralévő részének küszöbén állnak. Mindannyiukban megvan a lehetőség, hogy olyan örökséget hagyjanak maguk után, amely túlmutat önökön és az emberi lét ezen korszakán: azzal, hogy hivatásukat megélve apró dolgokkal biztosítják, hogy Isten Egyháza tovább éljen, és a világ az Önök példája által megvilágosodjon.
A jelenlévő hölgyekhez szólok most. Néhányan Önök közül sikeres karriert futnak be a világban. De megkockáztatom kijelenteni, hogy a legtöbben a házasságuk és a gyermekek miatt izgulnak a legjobban, akiket majd a világra hoznak. Elmondhatom Önöknek, hogy gyönyörű feleségem, Isabel lenne az első, aki azt mondaná, hogy az élete akkor kezdődött igazán, amikor elkezdte élni a hivatását feleségként. És édesanyaként. Ma itt állok ezen a színpadon, és képes vagyok az lenni, aki vagyok. Mert van egy feleségem, aki a hivatásának megfelelően él. Isten számos tehetséggel áldott meg engem. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden sikeremet az tette lehetővé, hogy az a lány, akivel még a középiskolában találkoztam, megtért a hitre, a feleségem lett, és elfogadta minden címek közül az egyik legfontosabbat: az otthonteremtőét.
Ő a gyermekeink elsődleges nevelője. Ő az, aki biztosítja, hogy soha ne hagyjam, hogy a futball vagy az üzlet elterelje a figyelmemet a férji és apai feladataimról. Ő az a személy, aki a legjobban ismer engem. És a házasságunk révén, ha az Úr is úgy akarja, mindketten el fogjuk érni az üdvösséget.
Mindezt azért mondom önöknek, mert saját bőrömön tapasztaltam, mennyivel boldogabb lehet valaki, ha figyelmen kívül hagyja a külső zajokat, és egyre közelebb kerül Isten akaratához az életében. Isabella álma a karrierről talán nem vált volna valóra. De ha ma megkérdeznéd tőle, hogy megbánta-e a döntését, habozás nélkül hangosan felnevetne, és azt mondaná, hogy nem, egy pillantra sem.
Csak az elmúlt néhány évben bátorodtam fel arra, hogy nyíltabban és közvetlenebbül beszéljek, mert ahogy korábban említettem, férjként és apaként, valamint férfiként a hivatásomra találtam. Az itt jelenlévő uraknak: társadalmunkat részben az a hazugság sújtja, amit Önöknek mondtak, hogy a férfiakra nincs szükség otthon vagy a közösségeinkben. Pedig férfiként mi adjuk meg a kultúra tónusát. És amikor ez hiányzik, akkor a rendetlenség, a működészavar és a káosz, amely a férfiak távolléte miatt alakul ki az otthonokban, nagy szerepet kap abban az erőszakban, amelyet országszerte látunk. Más országokban közel sem olyan magas a távollévő apák aránya, mint itt, az Egyesült Államokban. És ez összefüggésbe hozható az ottani drasztikusan alacsonyabb erőszakos cselekmények arányával is.
Legyetek férfiasak! Küzdjetek a férfiak kulturális elférfiatlanítása ellen, tegyetek nehéz dolgokat, soha ne elégedjetek meg azzal, ami könnyű.
Lehet, hogy olyan tehetséged van, amit nem feltétlenül élvezel. De ha ez Istent dicsőíti, akkor talán jobban kellene arra ráhagyatkoznod, mint valami másra, amiről úgy gondolod, hogy jobban illene hozzád.
Tapasztalatból beszélek, mint introvertált ember, aki most amatőr szónokként és vállalkozóként működik, amire sosem gondoltam volna, amikor ipari mérnöki diplomát szereztem. Az előttünk álló út fényes, a dolgok változnak, a társadalom átalakul, és az emberek, fiatalok és idősebbek, elfogadják a hagyományt. Nemcsak a hivatásom segített nekem és a hozzám legközelebb állóknak, de – sokak számára nem meglepő módon – a nyíltan felvállalt hagyományos latin mise is. Sokszor hangoztattam a hagyományos szentmise iránti szeretetemet és odaadásomat, és annak szükségességét az életünkben. De amit szerintem gyakran félreértenek, az az, hogy azok az emberek, akik a hagyományos szentmiséken vesznek részt, büszkeségből vagy kedvtelésből teszik ezt. Saját tapasztalatomról tudok beszélni, de ez a legtöbb ember esetében, akikkel találkoztam ezekben a közösségekben egyszerűen nem igaz.
Nem azért járok a hagyományos (tridenti) szentmisére, mert jobbnak tartom magam másoknál, netán az esztétikai élmény miatt, vagy akár a latin nyelv szeretete miatt. Azért járok hagyományos szentmisére, mert hiszem, hogy ahogy az Ószövetség Istene eléggé egyértelmű volt, amikor kinyilatkoztatta, hogy milyen módon akarja, hogy imádják, és ugyanez igaz ránk ma is. A hagyományos szentmisén keresztül találkoztam a renddel, és kezdtem el azt követni a saját életemben.
Magától a szentmisétől eltekintve, túl sok szent hagyományunk a múlt homályába veszett. Ezzel szemben a plébániámon olyan dolgokat, mint a kántorböjtöket – azon napok, amikor böjtölünk és imádkozunk a hivatásokért és papjainkért – még mindig betartják. A hagyományos szentmise annyira lényeges, hogy mindenkit felhívnék arra, hogy költözzék olyan helyre, ahol ez könnyen elérhető.
(…)
Amit nem szabad elfelejteni: az élet arról szól, hogy az apró dolgokat jól csináljuk. Tehát állítsd rá magad a sikerre, és vedd körül magad olyan emberekkel, akik folyamatosan arra ösztönöznek, hogy magadnak a lehetséges legjobb változatává válj. Mindig azt szoktam mondani, hogy az acél élesíti az acélt. Ez egy nagyszerű emlékeztető, hogy a hozzánk legközelebb állóknak kellene jobbá tenniük minket.
Ha olyasvalakivel jársz, aki nem is osztja a hitedet, hogyan várhatod el, hogy az a személy segítsen neked szentté válni? Ha a baráti társaságod tele van olyan emberekkel, akik csak arra gondolnak, hogy mit csinálnak a következő hétvégén, és nem hajlandóak ezeket a nehéz beszélgetéseket lefolytatni, hogyan segíthetnének téged csiszolni?
A munkavállalásra való felkészülés során rendkívül fontos, hogy valóban meggondolják, hová költöznek. Ki a püspök? Milyen plébániák vannak ott? Tartanak-e hagyományos szentmisét, és vannak-e olyan papjaik, akik felvállalják papi hivatásukat? A megélhetési költségek nem lehetnek az egyetlen döntő szempont a választásnál.
Mert egy Isten nélküli élet nem is élet. És az üdvösség többet ér minden karriernél.
Izgatottan várom a jövőt. És imádkozom, hogy valami abból, amit mondtam, visszhangra találjon, amikor továbblépnek életük következő fejezetébe. Soha ne féljenek megvallani az egy szent, katolikus és apostoli Egyházat. Mert ez az az Egyház, amelyet Jézus Krisztus alapított, és amelyen keresztül megkapjuk a megszentelő kegyelmet. (…)
Ne feledjék, missziós területre lépnek egy Isten utáni világban. De erre lettek teremtve, és Istennel az oldalukon és a hivatásukon belül az erényre való állandó törekvéssel Önök is szentek lehetnek. Krisztus a király mindenek fölött!
(Invocabo nyomán Szent Korona Rádió)