Pünkösd a Szentlélek eljövetelének ünnepe, ennek alkalmából egy rövid elmélkedést ajánlunk, mely a világ szellemét és Isten Szellemét állítja szembe egymással Prohászka Ottokár tollából.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
A Szentlélek a „fölséges Isten ajándéka”, nekünk is ajándékot hoz; élettel kedveskedik, édes, szép, gyöngyélettel. A földi élet akkor édes, ha nem üres s ha nincs telve mulandósággal. A mulandóság fájós érzéssel tölti el öntudatunkat, s ez telíti a világias lelket. Nem szeret szétnézni; magaslatokra nem emelkedik; a jövőbe nézni fél, a mélységet kerüli; ha pedig tényleg a mélybe néz, borzad s elváltozik arca. Amily mértékben nőnek rajta a mulandóság öreg estéjének árnyai, abban a mértékben vígasztalan. Van-e szomorúbb látvány, mint egy ledér öreg embernek arca? Ellenben a Szentlélek a legmélyebb, a legerőteljesebb, a legöntudatosabb életnek lelke… Ő is édes élettel kedveskedik, de ajándékai az élet teljét hozzák; életet ad az Isten, s megeleveníti; egészséget ad; erő megy ki belőle, s a vérfolyásos lelkek, kiknek életük szétfolyik, meggyógyulnak; tiszta vért ad; szemvilágot ad: „respice”, nézz rám s ismerj föl. Hitet ad, erőt, megindulást, megolvadást, ad könnyeket, lelkesülést, halhatatlan reményt.
Tűzzel jön a világ szelleme is; de tüze emészt; füstös és sötét; szenvedélyes; energiákat ébreszt; erőlködéseket végez; nagy port ver föl; nagy lármát csap. Az emberek dolgoznak, lótnak-futnak, de kiélik magukat, s minden ilyen élet olyan, mint a pásztortűz helye a virágzó rét közepén. Másnak juttatják életük erejét; az ifjúkor a gyönyörnek, a férfikor az érdeknek él, s miután kiadták erejüket, nem marad nekik más, mint a bánat s blazírtság. Szegény, leperzselt lelkek. Ellenben a Szentlélek tüze, a bensőség melege, a lelkesülés heve, az élet jótékony melege kiégeti a salakot, a rosszat! Emészti azt, amit a Szentírás rossz értelemben testnek mond; mert ahol az uralkodik, ott meg nem marad; nem marad meg lelkem az emberben – mondja az Úr – mert test; de ezt a testi embert elpusztítom majd s kiöntöm lelkemet a nehézkes, érzékies emberekre, s prófétákat nevelek; kidörzsölöm szemeikből az álmot s mámort. Ez a tűz ég bennünk, belénk ég, s nem akarunk szabadulni jótékony melegétől. Ez az élet melege!
A világ lelke is akar világot teremteni, megújítani, átváltoztatni s nagy kultúrmunkát végezni, nagy intézményeket teremteni; de a földbe növeszti őket, „és elfordítják elméjöket és lesütik szemeiket, hogy ne lássák az eget” (Dán. 13,9). A „horror futuri saeculi” veszi körül őket. Munkájuk inkább fáradtságot, mint szabadságot hoz s gépeikhez köti őket, ezek által akartak uralkodni; de a nagy erők, melyeket ők szabadítottak föl, szolgáikká tették őket. Személytelen zsarnoki hatalmakká válnak, külön pszichológiával, temperamentummal, s elgyötrik az emberiséget; a szenvedélyes törtetést tűzik ki életfeladatul nagy logikai következetességgel, de pszichológiai képtelenséggel. Ellenben az Isten lelke a világot belülről, belső elveiből, a jóság- s igazságból akarja kialakítani, s azért aztán szépségbe fejleszti. Lelkeket szabadít föl szabadságra, melyek kevéssel beérik, s a világot, a munkát, az észt s vívmányait csak arra használják, hogy a lélek élete szépen, nemesen kifejlődjék. Méltóságot, lázas önemésztést sehol, soha. Igy kell járni a világban Isten-szerető, igénytelen lélekkel; úgy kell nézni minden virág szemébe, hogy mondja: azért vagy, hogy én is ily szép legyek; úgy kell leülni a forrás mellé az árnyékos pázsitra, s szeretettel gondolni az isteni mélységek forrásaira, melyek bennünk mint gondolatok s érzések fakadnak.
(Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról)