Létszemléletünk és a világ állapotának összefüggése

Egy dolgot legalább többé már nem kell mondani nekünk: hogy egy krízis kellős közepében vagyunk, mely a legfélelmetesebb méreteket ölti. Nevezhetjük ezt ökológiai válságnak is akár, mely kifejezés annyiban helytálló, hogy hatásai leginkább az ökológiai szférában mutatkoznak meg. Itt ugyanis az üzenet meglehetősen világos: egész életmódunk végzetesen önpusztító az emberre és a környezetre nézve, és ha nem változtatjuk meg gyökeresen, semmilyen módon nem kerülhetjük el a kozmikus katasztrófát. E nélkül a civilizáció kalandja már sok kortársunk életében véget fog érni.

Sajnos, egyelőre nem mutatjuk jelét annak, hogy felfogtuk volna egy ilyen változás sürgető szükségességét, és mindennek dacára tovább botladozunk jelenlegi, pusztulásba vezető utunkon, valamiféle vak, egy görög tragédia teljes elkerülhetetlenségével lejátszódó lidércnyomásban, miközben még jobban kiterjesztjük a sterilizált mesterséges világ és a specialista módszertan általunk létrehozott birodalmát; még beljebb hatolunk a számítógépek és az elektronika kietlen vadonjába; még nagyobb és jobb bankrendszereket agyalunk ki; manipuláljuk a növények, állatok és emberek természetes reprodukciós folyamatait; földjeinket és terményeinket telenyomjuk nagy teljesítményű vegyszerekkel és különféle mérgekkel, amelyeket egyetlen épelméjű társadalom sem engedne ki a szigorúan őrzött laboratóriumokból; hihetetlen és érthetetlen sebességgel fosztjuk meg a világot még megmaradt erdőitől; és általánosságban úgy viselkedünk, hogy még ha tudatosan elterveztük volna, akkor sem tudnánk hatékonyabban elősegíteni saját magunk és a környező világ megsemmisítését. Olyan, mintha egy irtózatos kollektív pszichózis tartana fogva minket, mintha valójában elképesztő erejű halálvágy lebegne az egész civilizáltnak nevezett világ felett.

Az ökológiai szférában ez az üzenet, mint mondtam, félreérthetetlenül világos, bármennyire szeretnénk továbbra is figyelmen kívül hagyni. Azonban, bár jelenkori válságunk hatásai ezen a területen a leginkább kézzelfoghatóak, maga a krízis elsősorban nem ökológiai természetű. Mindenekelőtt nem a környezet, hanem saját gondolkozásmódunk válsága. Embertelen és istentelen módon bánunk a bolygónkkal, mert embertelen és istentelen módon látjuk a dolgokat. És azért látjuk őket így, mert alapvetően ily módon tekintünk önmagunkra.

Ez az első dolog, amivel tökéletesen tisztában kell lennünk, már pusztán ahhoz is, hogy elkezdhessünk kiutat keresni az öncsonkítás poklaiból, amelyekbe saját ítéletünk juttatott minket. Hogy miként látjuk a világot, az attól függ, miként látjuk önmagunkat. A világegyetemről alkotott elképzelésünk – világszemléletünk vagy világképünk – az önmagunkkal kapcsolatos felfogáson, saját önképünkön alapul. Ha a világra nézünk, tudatosságunk, tudati-önátélési módunk tükröződését látjuk. Egy fa, hegy, arc, állat vagy egy madár érzékelésében saját ideánk tükörképe tárul elénk, az, amiről úgy gondoljuk, mi magunk vagyunk. E dolgokban nem annyira önmagában vett létüket vagy természetüket tapasztaljuk, inkább csak azt, amit szellemi, lelki és fizikai korlátaink tapasztalni engednek belőlük. Érzékelő és tapasztaló képességünk egy meghatározott mintához igazodik, aszerint, hogy milyen elképzelést és képet formáltunk önmagunkról.

Ez azt jelenti, hogy mielőtt ténylegesen nekiláthatnánk a környezeti probléma megoldásának, meg kell változtatnunk világképünket, ami viszont maga után vonja, hogy meg kell változtatnunk önképünket. Ha nem értékeljük át, amit önmagunkról, illetve létünk valódi természetéről gondolunk, a körülöttünk lévő világhoz sem fogunk másképp viszonyulni. És ha ez nem történik meg, a természet megóvásával kapcsolatos elmélet és gyakorlat, bár jószándék vezérli és elengedhetetlen, nem fogja érinteni a probléma lényegét. Legjobb esetben is egy olyan erőfeszítést testesít majd meg, ami nem az okok, hanem azon jelenségek kezelésére irányul, melyek végső soron csak tünetek.

A legkevésbé sem akarom lekicsinyelni az efféle erőfeszítéseket, amelyek gyakran hősiesek, egyedülállóak és csodába illőek, a kilátástalan erőviszonyok ellenére. Az egyik legszörnyűbb kísértés, amivel szembe kell néznünk, annak a gondolatnak a felmerülése, miszerint a probléma olyan nagy, hogy egyéni szinten nem tehetünk semmit, amivel hatást tudnánk elérni: rá kell hagynunk ezt a hatóságokra, kormányokra és szakértőkre.

Ez egy végzetes hozzáállás. Minden egyes gesztusnak, amit teszünk, jelentősége van, és beláthatatlan következményekkel járhat, bármennyire patetikusnak tűnik is adott esetben. Az elmélet, amelyhez nem társul a neki megfelelő gyakorlat, hamarosan meddővé válik. Ugyanakkor azonban a téves alapokra helyezett gondolkozásból fakadó gyakorlat kontra-produktív lehet, mivel a gyakorlati feladatok mindenekelőtt a tünetek kezelésére irányulnak. Az okok gondolkozásmódunkban gyökereznek, ebből következően válságunk legeslegelsősorban önképünkkel és világszemléletünkkel kapcsolatos.

Ez a nehézség mostani helyzetünkben. Az ipari és technológiai infernó, amelyet magunk körül teremtettünk, és amely által most elpusztítjuk világunkat, nem valamiféle véletlen szüleménye. Ellenkezőleg, egyenes következménye annak, hogy hagytuk magunkat alávetni egy bizonyos gondolkozási paradigma uralmának – sajátunkká téve egy adott ember- és világfelfogást –, olyan mértékig, hogy ma ez határozza meg szinte az összes mentális attitűdünket és nyilvános illetve magánjellegű tevékenységünket.

Egy gondolkozási paradigma késztet minket arra, hogy úgy tekintsünk magunkra, mintha alig lennénk többek kétlábú állatoknál, akik a társadalmi, politikai és gazdasági önérdek hajszolásával teljesíthetik leginkább rendeltetésüket és szükségleteiket. S ennek megfelelőjeként kieszeltünk egy világszemléletet, amelyben a természetet árunak tekintjük, az élelem, a nyersanyagok, a gazdagság, az erő és egyebek lélektelen forrásának, és úgy gondoljuk, minden jogunk megvan, hogy kísérletezzünk rajta, kiaknázzuk, átalakítsuk és általánosságban visszaéljünk vele bármely tudományos vagy mechanikus eszközzel, amit csak ki tudunk találni és létre tudunk hozni, önző vágyaink kielégítése és gyakorlati alkalmazása végett. Gondolatban megfosztottuk magunkat a szentségtől, s azután a természetet is: kivontuk az isteni fennhatósága alól, és elhittük, hogy mi vagyunk az urai, ő pedig a rabszolgánk, alávetve akaratunknak. Röviden, e világ- és önkép égisze alatt sikerült a Föld legromlottabb és legrombolóbb teremtményévé változtatni magunkat.

Ez az ön- és világkép egyfajta emlékezetvesztésre vezethető vissza: elfelejtettük, kik vagyunk, és a nemtudás illetve az ostobaság fajunk túlélését veszélyeztető szintjére süllyedtünk. Az ok természetéből fakadó kérlelhetetlen logika arra késztet minket, hogy továbbhaladjunk egy olyan úton, amelynek minden egyes lépését az jellemzi, hogy egyre mélyebb tudatlanságba zuhanunk általa saját természetünkkel és következésképpen minden más dologgal kapcsolatban is.

Amíg megmaradunk ezen az úton, arra leszünk kárhoztatva, hogy vakon és egyre nagyobb sebességgel haladjunk az önazonosság és a kontroll teljes elveszítése, végső soron pedig a maradéktalan önmegsemmisítés felé. És semmi más nem állíthatja meg ezt a folyamatot, csak egy teljes irányváltás, önmagunkkal és a környező világgal kapcsolatos szemléletünk gyökeres megváltoztatása. E nélkül továbbra is csak halotti máglyánk tüzét fogjuk táplálni.

Képesek vagyunk erre az irányváltásra, erre a gyökeres változásra? Úgy gondolom, a válasz az, hogy senki nem akadályozhat meg minket benne, önmagunkat kivéve. Senki nem gátolhatja meg, hogy átalakítsuk saját önképünket és következésképpen világképünket, csak mi magunk.

A kérdés – az egyetlen valódi kérdés –, hogy milyen önképet és világszemléletet állítsunk a csődöt mondott sztereotípiák és lélektelen agyszülemények helyére, amelyek hatalmukba kerítettek minket?

Ezen a ponton egy sajátos visszaemlékezésre van szükség. Azt mondtam, hogy a jelenleg uralkodó önkép és világlátás egyfajta emlékezetvesztésre vezethető vissza, annak az elfelejtésére, hogy kik vagyunk. Mit értek ez alatt?

A világ nagy teremtő kultúráiban az emberek nem úgy tekintenek magukra, mint a majmoktól származó kétlábú állatokra, akik azáltal érhetnék el igényeik beteljesülését és tehetnének szert elégedettségre, hogy politikai és gazdasági önérdeküket hajszolják az anyagi világban, oly módon, mintha életük egy adott fizikai térre és időre korlátozódna. Ellenkezőleg, mindenekelőtt és -felett úgy tartják, az istenektől vagy Istentől származnak, és az örökkévalóság várományosai, egy olyan sorsban osztozva, mely messze túlmutat a politikán, a társadalmon, a gazdaságon és bármi olyasmin, ami az anyagi világ rendjében megvalósítható vagy a halandó fizikai vágyak és szükségletek kielégítésével elérhető. Szakrális, sőt félisteni létezőnek tekintik magukat, nem saját jogon, hanem mert az isteni mintájára, Isten avagy a tudat transzcendens, több mint emberi formájának képére teremtettek. Isteni forrásból erednek, és az isteni világ születés szerinti előjoguk, valódi otthonuk.

Ugyanígy, a világ nagy teremtő kultúráiban az emberek nem úgy tekintenek arra, amit mi külső világnak, a természet világának hívunk, mint atomok vagy más alkotóelemek merőben véletlenszerű összekapcsolódására, illetve mint személytelen, lélektelen és élettelen dologra, amit jogukban áll manipulálni, leigázni, kihasználni és általánosan megrongálni vagy játszadozni vele saját mohóságuk és hatalomvágyuk kielégítése végett. A természetet is isteni alkotásnak látják, mely rejtett bölcsességet hordoz, akárcsak ők maguk. Úgyszintén szakrális valóságot ismernek fel és tisztelnek benne, egy láthatatlan isteni jelenlét látható megjelenését. Érzékelik, hogy a Föld – az egész világegyetem – minden egyes része megszentelt. Minden levél, minden homok- és porszem, minden madár, állat és csillag, a levegő és az összes rovar szent, mélységesen áthatva élettel emlékezetükben és tapasztalásukban. A fákban áramló nedv ugyanúgy a szentség hordozója, mint a vér – önnön éltető vérükkel egy. Az erdők, a hegyek, a tavak, a mezők, a tengerek és a nagy síkságok, sőt még a sivatagok sem kizsákmányolandó „erőforrások” számukra, hanem az élet formái. Adott esetben kereskednek az általuk kínált adományokkal, drágakövekkel és fűszerekkel, gabonával és tehenekkel. Megtörténhet az is, hogy tudatlanságukban mértéktelen követeléseket támasztanak velük szemben, amikor például nyájaikat legeltetik vagy túl sok fát vágnak ki. De nem kereskednek szándékosan és előre megfontoltan magával a természettel, vagy a természet kárára. Nem teszik meg és nem is lennének képesek megtenni (nem pusztán a technológiai ismeretek hiánya miatt), hogy az atombombák tesztelése során szánt szándékkal kirobbantják beleit, a repülőgépek és űrhajók robajával és bűzével kegyetlenül megtámadják egeit, a vegyi anyagok kiöntésével és a mérgező hulladékok kilúgozásával mérgezik folyóit, tavait, tengereit és felszín alatti vizeit, vagy egyáltalán bármely módon meggyalázzák azon ezernyi módszer közül, amelyekkel mi most erőszakot teszünk rajta.

Amikor azt mondom, „nem lennének képesek”, semmiféle szentimentalizmus nem beszél belőlem. Olyan tilalomról van szó, amely valóságfelfogásuk legmélyén gyökerezik. Ha a természet Isten alkotása vagy a legfőbb bölcsesség és harmónia megnyilvánulása, ebből nemcsak az következik, hogy egy isteni rend és meghatározottság kifejeződése, hanem az is, hogy e rend és meghatározottság a legjobb, ami csak lehetséges, figyelembe véve azokat a feltételeket, amelyek mentén vagy keretei között a természet teremtetett illetve megnyilváníttatott. Ezért végtelenül ostoba és pimasz dolog részünkről azt képzelni, hogy jobbá tudjuk tenni, vagy felszámolhatjuk veleszületett tökéletlenségeit azáltal, hogy belepiszkálunk, újratervezzük, átalakítjuk és így tovább, olyan eszközök révén, amelyek jellegükből adódóan szétrombolják és eltorzítják Isten adta elrendezését és felépítését, valamint az ennek részét és egyik megnyilvánulási területét képező organikus folyamatokat: ez annyi, mint azt képzelni, hogy túlszárnyalhatjuk vagy tökéletesíthetjük az abszolút Bölcsesség tudását. Ennélfogva a természetbe való beavatkozásra vagy a természet átalakítására tett minden kísérletünk óhatatlanul és elkerülhetetlenül alászállítja, megmételyezi, lezülleszti és megrontja azokat a létfeltételeket, amelyek között földi emberként élnünk kell. Az utóbbi néhány évszázadban olyan hathatósan bizonyítottuk ennek az igazságát, hogy nem is nagyon lehet szükségünk további érvekre az alapjául szolgáló felfogás helyes voltának belátásához.

Ennek ellenére manapság gyakran primitívnek és babonásnak minősítik a szóban forgó felfogást illetve az ember és a természet szentsége iránti érzéket, nemkülönben az áhítatot és tiszteletet, mely inspirálja azt, úgy tekintve minderre, mint ami egy tudomány előtti korhoz tartozik, és csak azok képviselik, akiknek valamilyen okból nem sikerült átlépniük a 21. századba. Továbbra is gúnyolódást vált ki, ha valaki azt állítja, hogy a biológiai evolúció, akár darwini, akár poszt-darwini formájában, téves nézet, és az emberi lények távolról sem a majmoktól származnak, csupán akkor vesznek fel majomszerű hajlamokat és sajátosságokat, amikor eltorzítják emberi természetüket, és emberalattivá vagy emberellenessé válnak. A haladás-ellenesség vagy egyenesen a pőre idiotizmus vádját vonja magára, aki ragaszkodik ahhoz az állásponthoz, hogy nem tehetünk szert hiteles tudásra a fizikai világgal kapcsolatban, ha előtte nem szerzünk ismeretet a szellemi vagy metafizikai valóságokról: lassan magától értetődőnek vesszük, hogy nemcsak tökéletesen meg lehet ismerni a fizikai világot Isten, a Teremtő vagy egy időn és téren túli alapvalóság eszméjére történő bármifajta hivatkozás nélkül, de kifejezetten el kell kerülnünk, hogy egy ilyen idea meghatározza akár a tudás megszerzésében alkalmazott eszközeinket, akár annak a lényegi tartalmát, amit ismeretként a nyilvánosság elé tárunk. Lehet és muszáj oly módon vizsgálnunk a látható természetet (natura naturata), mintha független lenne a láthatatlan metafizikai természettől (natura naturans), amelyből származik, és amelyben gyökerezik. Lehet és muszáj úgy magyaráznunk a természeti jelenségeket, mintha nem függenének a természetfeletti birodalmától. Lehet és muszáj kizárólag a fizikai és kémiai törvények alapján értelmeznünk őket, bármifajta hivatkozás nélkül a natura naturansra vagy a természeten túlira. Erre a szintre alacsonyodott le az emberi értelem a modern világunkra sajátosan jellemző célokat követve.

És mindezt annak ellenére, hogy – most csak az európai hagyományra korlátozva magunkat – nincs olyan jelentős filozófus, Platóntól Bergyajevig, és nincs olyan jelentős költő, Homérosztól Yeatsig, aki közvetlenül vagy hallgatólagosan ne képviselte volna a kozmológiának azt a formáját, amelyet most hajlamosak vagyunk kigúnyolni, megtagadni vagy figyelmen kívül hagyni. A modern nyugati világ egyik legnagyobb megoldatlan pszichológiai rejtélye, hogy ki vagy mi vett rá bennünket egy olyan ön- és világkép jóformán megdönthetetlen érvényű igazságként való elfogadására, amelynek a kedvéért megfontolás nélkül el kell utasítanunk nagy filozófusaink és költőink bölcsességét és látásmódját, hogy bebörtönözzük felfogásunkat és konkrétan saját magunkat a materialista, mechanikus és dogmatikus kínzókamrába, amit a kizárólag mennyiségekben gondolkozni képes, harmadrangú tudományos elmék találtak ki nekünk.

Ebben a vonatkozásban létezik egy téveszme, amelytől meg kell szabadulnunk, ez pedig az az elképzelés, hogy a kortárs tudományos elméletek és a hozzájuk kapcsolódó világleírások valamilyen értelemben pártatlanok vagy értéksemlegesek, vagyis nem kívánják meg előfeltételként, hogy az emberi elme alávesse magát a hiedelmek vagy dogmák meghatározott együttesének, olyan módon, ahogy azt állítólag a vallásos hithez való ragaszkodás megköveteli. Ez az eszme gyakorlatilag a mai napig terjed, és sok modern tudós maga is elhiszi. Erre alapozva állítják azt, hogy a tudományos leírások objektívek. Nem arról van szó, hogy e tudósok tagadnák az értékek létét vagy lehetőségét, hanem hogy tudósi tevékenységüket állításuk szerint értékítéletektől mentesen végzik, vagyis az általuk kedvelt kifejezéssel élve tökéletesen elfogulatlan tudományos kutatást folytatnak.

Ez egyike a legalattomosabb téveszméknek, amelyek a mai napig könnyen rabul ejtenek minket. Még olyan emberek is ezt ismétlik – mintha vitán felül állna –, akik úgy vélik, az ökológiai értékek új filozófiájáért harcolnak, mint például Henryk Skolimowski. Voltaképpen távolról sem áll vitán felül, sőt színtiszta hazugság. Minden egyes gondolat, megfigyelés, értékelés és leírás, legyen az a modern tudósé vagy bárki másé, át van itatva a priori, előzetesen kialakított, szervesen belénk épült értékítéletekkel, feltételezésekkel és dogmákkal, amelyek legalább annyira merevek, ha nem merevebbek (mivel nagyon gyakran tudattalanul fogadjuk el őket), mint egy kimondottan vallási rendszer esetében. Az emberi gondolkozás lényegi természetéből következik, hogy nem tud ezektől függetlenül működni. Ha azt állítjuk, hogy képes rá, már ez is egy értékítéletnek felel meg, és egy egész filozófia áll a hátterében, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem.

E téveszmével párhuzamosan és szoros szövetségben jelen van egy másik, amelynek mindmáig hasonlóképpen könnyen áldozatul esünk. E felfogás nem azt mondja – mint már utaltunk rá –, hogy a modern tudomány értéksemleges, vagy a tudás egyetlen lehetséges formája, hanem hogy érvényesen alkalmazható a dolgok azon behatárolt arculatának – nevezetesen térben és időben kiterjedő anyagi vagy érzékelhető sajátosságainak – vonatkozásában, amelynek a tanulmányozását célul tűzi ki. Nem szándékozik tagadni, hogy a dolgoknak más oldala is van vagy lehet – egy szellemi, örökkévaló, téren és időn túli arculat –, amely szintén önmagában vizsgálható, és mondhatni a spirituális tudás vagy egy spirituális tudomány hatókörébe tartozik. E mögött egyszerűen az a feltételezés áll, hogy a valóságnak két szintje létezik, amelyek egymástól elkülönülten és a másikra történő hivatkozás nélkül tanulmányozhatóak, és a tudás, amelyre az egyik szint megismerésének eredményeként szert teszünk, a maga keretei között ugyanolyan érvénnyel bír, mint a másik szint megismeréséből fakadó.

Ez a megközelítés téves, mivel a dolgokról alkotott tudásunk – vagy vélt tudásunk – elsődleges meghatározó tényezője nem az adott valóságszint, amelyre e tudás névlegesen vonatkozik. Az elsődleges meghatározó a tudatosság szintje és módja, amelynek a szóban forgó tudás a kifejeződése. Vagyis nem annyira arról van szó, hogy a valóságnak eltérő, érzékileg vagy tapasztalatilag megragadható szintjei vannak, amelyek közül az egyik belső és szellemi, a másik külső és anyagi, s mindkettőhöz a neki megfelelő tudomány kapcsolódik. Hanem inkább arról, hogy a tudatosság különböző fokozatai és módjai léteznek az emberben, amelyeken keresztül érzékel és tapasztal, így érzékelésének és tapasztalásának tartalma mindenekelőtt attól függ, milyen jellegű és szintű tudatosság működik benne, nem pedig attól, hogy a valóság mely síkját vizsgálja éppen.

Nincs két tudomány, amelyek közül az egyik a dolgok térben és időben kiterjedő anyagi és külsődleges oldalával, a másik pedig téren és időn túli szellemi és örökkévaló arculatukkal foglalkozna. Csak egy tudomány van. Azonban a tudatosság két meghatározó formája létezik az emberben: egó-tudatossága, mely tudatának legalacsonyabb megnyilvánulási módja, és mint ilyen, megfelel annak, ami a leginkább embertelen és ördögi benne; illetve angyali vagy spirituális tudatossága, mely tudatának magasabb arculatát jeleníti meg. Természetesen e kettőnek végtelenül sok kombinációja lehetséges, attól függően, hogy a tudat az egyik vagy a másik felé húz jobban.

A magasabb vagy spirituális tudatosság úgy érzékeli és tapasztalja a dolgokat, ahogy azok önmagukban vannak, a belső és a külső, a szellemi és az anyagi, a metafizikai és a fizikai kölcsönös egymást-áthatásában, egyetlen osztatlan és szétszakíthatatlan valóságot alkotva. A profán tudatosság vagy egó-tudat nem képes valódi mivoltuk szerint látni és megélni a dolgokat. Csak azt érzékeli és tapasztalja bennük, amit saját homályossága enged, azaz nem a dolgok valóságát, hanem a valóságuktól megfosztott dolgokat. Nem létezhet olyan dologi – jelenségvilággal foglalkozó – tudomány, mely nem vesz tudomást a jelenségek létalapjáról, amiből következően azok, amik. Nem létezhet érvényes tudomány, amely csak a dolgok fizikai oldalával foglalkozik, egyszerűen azért, mert az elképzelés, hogy a létezőknek van egy külső, fizikai arculata, mely elkülönül a belső szellemi dimenziótól, alaptalan tévképzet.

Ugyanis ha magasabb vagy szellemi tudatosságunk teljes világosságával tudnánk érzékelni és tapasztalni, akkor képesek lennénk meglátni és megérteni, hogy egyetlen látható dolog – a jelenségvilág egyetlen eleme – sem önmagától vagy önmagában áll fenn és létezik. Megláthatnánk és megérthetnénk, hogy belső és szellemi dimenziójáról illetve önazonosságáról leválasztva nem rendelkezik semmiféle valósággal, legyen az akár fizikai, anyagi vagy szubsztanciális, és az ellenkezőjét gondolni puszta káprázat vagy szemléleti torzulás, amely lényegileg az egó-tudatosság látásmódjának velejárója. Semmilyen módon nem lehet szétválasztani a fizikát a metafizikától, s amennyiben lehetségesnek tartjuk, egyszerűen saját ostobaságunkról teszünk tanúbizonyságot.

Következésképpen, mivel a modern tudomány előfeltétele azon elgondolás, mely szerint a jelenségeket a belső és spirituális dimenziójukra vonatkozó előzetes tudás nélkül és ettől függetlenül is megismerhetjük, teljes mértékben az egó-tudatosságon alapul, vagy – ami egyre megy – továbbra is egy olyan dualizmus szolgálatában áll, mely szembeállítja a tudatot és az anyagot, az alanyt és a tárgyat, a megismerőt és a megismertet – tökéletesen eltorzítva a valóságot. Ez azt jelenti, hogy beszennyezik az emberben jelenlévő embertelen és ördögi jellemzők, amelyeknek e tudatosság a hordozója. Ezért van az, hogy technológiai vagy egyéb alkalmazása olyan következményektől terhes, amelyek ugyanannyira inhumánusak, mint amennyire sátániak, akár saját létünkre, akár a fizikai természetre nézve.

És szintén ebből fakad az, hogy a jelenkori szekuláris tudományos mentalitás uralmának és befolyásának mindenfajta további kiterjesztése kéz a kézben jár és fog járni szentség-érzékünk ezzel párhuzamos és egyre fokozottabb leépülésével. Voltaképpen semmiféle megbecsülést nem tanúsítunk a természeti világ iránt – a tiszteletről nem is beszélve –, mert semmiféle megbecsülést nem tanúsítunk önmagunkkal szemben – a tiszteletről nem is beszélve. Már nem vagyunk tudatában saját lényegi mibenlétünknek, ezért veszítettük el érzékünket minden egyéb valóság iránt is. Nyomorékká és fogyatékossá tesszük magunkat, ezért nyomorítjuk és csonkítjuk meg hasonlóképpen az összes többi létezőt. Jelenkori válságunk valójában saját romlottságunk nyilvánvaló kifejeződése.

Így az egyetlen valódi válasz, amit a krízisre adhatunk, hogy felhagyunk önmagunk megrontásával. Ez azt jelenti, hogy vissza kell nyernünk igazi önazonosságunkat és méltóságunkat, lényünk megszentelt, halhatatlan mivoltának tudatát. A téves önkép téves világképet szül, a kettő együtt pedig elkerülhetetlen büntetést von ránk és a világra. Ha birtokba vettük saját szentségünk érzékelésének képességét, ismét tapasztalni fogjuk a környező világ szakrális természetét is, s olyan áhítattal és alázattal bánunk majd vele, mint amit jó esetben akkor érzünk, amikor egy szentélybe, a szeretet és szépség templomába lépünk, ahol Istennek áldozunk és hódolunk. Csak ez által ébredünk majd újra tudatára, hogy sorsunk a természetével egy és azonos. Csak ez által állíthatjuk helyre a kozmikus harmóniát. Ha nem emellett döntünk, akkor mindennek vége, mert nincs más kivezető út. Ebben kudarcot vallani annyi, mint visszavonhatatlanul elbukni: így nem kerülhetjük el többé, hogy embertelen módon kiirtsuk magunkat. A szentség – minden élő szentségének – érzékelése és az egésszel szembeni alázat nélkül – az ember, a természet és az iránt, ami az emberen és természeten túl van, és transzcendens forrásukat illetve eredetüket képezi – egyszerűen haladunk majd tovább azon az úton, ami mellett mostanra már elköteleződtünk, s ami egyenesen az önmegsemmisítéshez vezet, a végzethez, amelyet magunknak választottunk, és amelyért teljes mértékben mi vagyunk a felelősek.

Mindez azt jelenti, hogy ha gyökerekig hatoló módon akarunk fellépni jelenkori válságunkkal szemben, feladatunk kétrétű. Elsőként tökéletesen tisztáznunk kell magunkban – koherens módon és megkérdőjelezhetetlen egyértelműséggel fel kell tárnunk – azt a gondolkozási paradigmát, amely jelenlegi önképünket és világnézetünket megalapozza illetve meghatározza. Ha ezt nem tesszük meg, fennáll a veszélye, hogy a kettős gondolkozás egy formájának esünk áldozatul: fellépünk a tünetek ellen, miközben a háttérben hagyjuk az okokat, amelyekből a tünetek fakadnak. Annál inkább fontos ezt megtennünk, mivel lassan elfelejtettük már, milyen hiedelmek és előfeltevések jellemzik e paradigmát: olyan mélyen rögzültek közönséges gondolkozási folyamataink sáncai alatt, hogy nem is vagyunk tudatában e folyamatokat megalapozó és meghatározó szerepüknek.

Másodszor, meg kell próbálnunk újra fellelni vagy felfedezni azt az ember- és természetszemléletet – pontosabban theoantropokozmikus szemléletet –, mely lehetővé teszi majd számunkra, hogy voltaképpeni természetének megfelelően, szakrális valóságként fogjuk fel s ennélfogva tapasztaljuk magunkat és a világot; ugyanis ha nem tesszük ismételten magunkévá a szentség egy olyan érzékét, mely szakrális mivoltuk miértjének ellentmondásmentes megértésén alapul, akkor egy végső soron majdhogynem szentimentális előítélet veheti erejét ama törekvésünknek, mely ebbéli minőségük megerősítésére irányul.

Philip Sherrard tanulmányát fordíttta: Laki Zoltán

(Ars Naturae nyomán Szent Korona Rádió)

Összebékíthető-e az aktuális fejlődésmodell a környezettel?

Halottak napjára: a nagy átjáró

Ernst Jünger: November