Cikksorozatunkban igyekeztünk lerombolni azt a sztereotípiát, miszerint azon magyarok, akik 1526 után Ferdinándhoz csatlakoztak, mind nemzetárulók és hitványak voltak. A tanulmányok alapján ugyanakkor kijelenthetjük, hogy legnagyobb hőseink szinte mindegyike a Ferdinánd- és Miksa-pártiak közül került ki.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Thury György
Ferdinánd embere, mégpedig hűséges, mindvégig kitartó, hűségben soha meg nem ingó embere a „nagy” Thury György is, talán egész ezeréves történetünk leglegendásabb magyar vitéze.
(…) A nagy Thury György azonban, noha ő is nemesnek született és ősei már az Árpádok alatt is vitézkedtek, közlegényként kezdte pályáját és a maga erejéből küzdötte fel magát a főkapitányi tisztségre. Hatalmas termetű, nagy erejű ember volt szép külsővel s emellett megnyerő modorral és állandóan vidám kedéllyel, mint ez a bátorsághoz szükséges acélidegzetű embernek természetes velejárója.
Thury György szakasztottan ugyanolyan volt, mint amilyennek az igazi magyar vitézt mi, magyarok, elképzeljük. Nagy ereje és rettenthetetlen bátorsága ellenére szerény és önzetlen. Feleségéhez, gyermekeihez, bajtársaihoz, a szegénységhez rendkívül jó. Minden kortársa csak dicsérni tudja és csak jót tud róla. Emellett vallásos és nagy katolikus is. A katolikus istentiszteletre mindig gondja van.
Kedvelt íródeákja, Alistály Márton pedig (hibáit – ha lettek volna – alkalma lett volna megismerni), mert mindig mellette volt, így magasztalja:
Kevélység őbenne semmi nem vala,
Isteni szolgálatra gondja vala,
Gondviselő és józan ember vala,
Minden dolgában állhatatos vala.
Az fejedelemnek kedvében vala,
Az ő képét kinyomtatta vala.
Sok főnépnek ismeretiben vala.
Vitéz és magyar módra termett vala.
Mindennemű jóság őbenne vala.
Legyőzhetetlen volt az egyéni párviadalokban, melyek e korban nagyon szokásosak voltak. E tekintetben akkora volt a hírneve nemcsak nálunk, hanem még a török világbirodalom legtávolabbi végében is, hogy Istvánffy szerint egy Koralikos nevű, hatalmas erejű török Mezopotámiából csak azért jött hazánkba, hogy Thuryval megvívjon. A leghíresebb török fővitézek az ő idejében csak azért gyakorolták magukat a vívásban, hogy Thury Györggyel kiállhassanak.
Olyan vallásos keresztény volt ez a legvitézebb magyar, hogy – úgy látszik – még vesztét is buzgó keresztény volta okozta. A törökök állandóan tőrbe akarták csalni, hogy megszabaduljanak tőle, de a szemfüles, ügyes ember mindig túljárt az eszükön. Végül – Forgách írja – a szigetvári bég azt üzente neki nagy titokban, hogy szeretne megtérni, mert ő kereszténynek született és igen megbánta hithagyását. Kéri tehát, hogy egy kis csapattal menjen el hozzá, leölik majd az őrséget, s így az ő megtérésével egyidejűleg a vár is keresztény kézre kerül.
Az okos, óvatos, a török veséjébe látó Thury nem hitt neki, de a bég addig üzengetett, míg Thury keresztény buzgalmán végül is nem tudott már uralkodni, kis csapatával átment, a törökök pedig megrohanták és levágták. Mindenképpen élve akarták kézre keríteni, mert nagy dicsőség lett volna rájuk, ha a kereszténység legnagyobb hősét elevenen viszik a szultán elé. Thury azonban ezt semmiképpen se akarta. Önérzete becsesebb volt előtte, mint az élete:
„Ebök engöm pórázon nem hordoztok,
Egyik helyről másikra nem hurcoltok.”
De hogy gyalázatát elkerülje, nem öngyilkos lett, mint a régi és mai pogányok szokták ilyenkor, hanem utolsó csepp vérig küzdött életéért. A végén már levette fejéről nehéz sisakját, hogy könnyebben kaphasson halálos sebet. A törökök azonban csak a lábára céloztak, hogy inait elvágva elejthessék és élve kerüljön kezükbe. Nem sikerült. Thury csak állt s „Jézust” kiáltva tovább harcolt. Végül a törökök is elvesztették türelmüket, lemondtak eredeti szándékukról és fejét vették. Fejetlen teste itt maradt minálunk. Zrínyi sírva borult föléje, Kanizsára vitte s ott eltemettette. Sírja fölé kupolás kápolnát emeltek. Ez a kápolna még 1664-ben is állott, mert a török is megkímélte. Összevagdalt fejét a törökök (…) előbb gondosan összevarrták, majd diadalmenetben Konstantinápolyba vitték. Thury halála 1571. április másodikán történt.
Rym (a Portán a császári követ) június 19-én jelenti Bécsbe, hogy tizedikén érkeztek meg vele a török fővárosba. A nagyvezér kezébe vette a fejet és figyelmesen nézegette, majd a szakállát is megsimogatta. A többi hazavitt keresztény fejet a szokott helyre dobták, de Thuryét a nagyvezér elvitette, mert el akarta temettetni. Nemsokára azonban a szultán is üzent, hogy látni akarja. Rym mindent elkövetett, hogy Thury fejét megszerezhesse, de fáradozása sikertelen volt. (…)
Először Thury is az esztergomi érseket szolgálta. (Láthatjuk, hogy legnagyobb vitézeit
mind az Egyháztól kapta a haza, Szondit is, Dobót is, Thuryt is.) Az érsek a főpapellenes
Takáts szerint is végtelenül jó ura volt. (Amilyen az úr, olyan a szolga. Ezért voltak az érseki és a püspöki várakban olyan kiváló katonák.) Mikor már híre, neve volt, a király szolgálatába került s az megtette lévai magyar kapitánynak. Itt azt kérte királyától, hogy a várbirtok jövedelmét is adja az ő kezébe. A király e kívánságát is teljesítette. (Takátsot idézzük.) Mint lévai főkapitány, hamarosan megkapta még Bars megye főispánságát is. Közben a király a szintén egyházi szolgálatból hozzá került Dobó Istvánnak, az egri hősnek adományozta érdemei jutalmául Léva várát és a vele járó uradalmakat. (Újabb bizonyíték, mennyire megbecsülte Bécs a magyar vitézséget.)
Ferdinánd fia, Miksa, épp úgy vagy még jobban kedvelte és becsülte Thuryt, mint apja. Már trónörökös korában jól ismerte Thuryt s mind most, mind később, uralkodása egész folyamán állandóan a legnagyobb jóindulattal volt iránta – írja szintén az a Takáts, akinek rögeszméje, hogy Bécs sohase becsülte meg a magyart. Mikor Miksa már király volt, tudhatjuk meg szintén Takátsból, „neki és Mednyánszky kapitánynak adományozta kiváló érdemeik fejében a Tolna megyében fekvő Karácsonyszállást és Előszállást, valamint a Fehér megyei Wenin (?) falut is”. (…)
Thury Györgynek Bécsben olyan becsülete volt, hogy nemcsak magát, hanem még íródeákját, az említett Alistály Mártont is meg tudta adományoztatni. Tehát Bécsben még „protezsálni” is sikerrel tudott. Az ő részére Papkeszi és Vilonya Veszprém megyei falvakat kérte. „A király – mint rendesen – most is teljesítette Thury kívánságát.” (…)
Érvünk súlya csak növekszik azzal, hogy mi is megállapítottuk már, hogy éppen Miksa a Habsburg-ház azon kivételes tagjai közé tartozik, akinek bizalmas nyilatkozatai között magyargyűlöletre vallókat is találunk. Mégis nem mi, hanem Takáts írja róla, hogy „Miksa király különös jóindulattal viseltetvén Thury iránt, úgy igyekezett rajta segíteni, ahogy a körülmények megengedték. Az 1563. évben például neki ajándékozta a zirci apátság falvait. Az adománylevél szerint Thury addig élvezheti az apátság falvait, amíg a töröktől vissza nem foglalják és amíg Zirc föl nem épül”.
Ugyanezen év őszén ülte Thury György a lakodalmát második feleségével, Hathalmy Zsófiával. Mind Miksa király, mind Károly főherceg egy-egy aranyozott serleget küldött neki nászajándékul és képviseltette magát a lakodalmon.
Mikor a hős lemondott a palotai kapitányságról, Miksa a kedvéért utódául unokaöccsét, Thury Mártont nevezte ki, s mivel – szokás szerint – a fizetésével hátralékban volt, a kamarának meghagyta, hogy mihelyt pénz folyik be, legelőször Thury Györgyöt fizessék ki. A hős egyik nagy győzelme után Miksa legkedvesebb emberét, Harrach Lénárdot küldte hozzá és egy ezer forint értékű pompás aranyláncot akasztatott a nyakába. (Akkor ezer forinton egy tekintélyes uradalmat lehetett vásárolni.)
Nem is érezte ám – mint „hazafiaink most, 400 év múlva elképzelik – Thury György magát vagy hazáját szolgának a „német” uralom alatt, hanem ilyen önérzettel ír Musztafa basának: „Mi szabad nemzet vagyunk, uraságunk és becsületünk is vagyon, de, te, Musztafa, hitvány rab vagy és minden órában nyakadban az istráng, mint budai Oroszlán basának.”
Aztán, hogy nyugodt otthona legyen a hősnek, a király bérbe vette részére Kesző várát (Vas, Veszprém, Sopron és Győr megye összeszögelésében van) és az évi ötszáz forint bért is a kamara jövedelméből maga vállalta magára. Hamarosan csinos gazdasága lett itt Thury Györgynek. Később nekiadományozta Tolnát is, majd pedig a férfiágon kihalt Kolos-család birtokait: Lovászpatonát, Kolosnémát, Ekelt, Kis- és Nagykeszit, Felpécet stb.
Mivel a vitéz Thury a békét állandó harci kezdeményezéseivel folyton megszegte, a török a bécsi udvartól Thurynak állásából való elmozdítását követelte elégtételül. Miksa ezt a
követelést mindig elutasította.
Hogy milyen szerető, bizalmas viszony volt az egyik legmagyargyűlölőbb „német” király és minden idők e legjellegzetesebb magyarja között, aki természetesen egy szót se tudott németül, bizonyítja, hogy mikor Thury hősi halála előtt csak néhány hónappal kedves Anna lányát férjhez adta, kissé már igazán túlzásba menő szerénytelenséggel – melyet csak Thury egyszerű származásával s azzal lehet megmagyarázni, hogy a török harcokban és párviadlokban nem szokás etikettet tanulni – azt kérte a szentséges római császártól, egy tucat országnak ezer gondú uralkodójától, hogy személyesen jöjjön el az eldugott Kesző várában végbemenendő vigasságra, Thury Anna lakodalmába.
Láthatjuk azonban belőle, milyen viszonyban lehetett a „magyargyűlölő császár a legvitézebb magyarral.
De talán nem is annyira szerénytelenség volt ez Thurytól, hanem gyönyörűen mutatja az egyszerű (hiszen még írni-olvasni se tudott, de viszont helyette már életében irodalmi művek tárgya volt személye), őszinte, becsületes vitéz keresetlen, természetes szeretet-megnyilvánulását hasonlóan nemes lelkű és őt rendkívül szerető és megbecsülő királya iránt. Kérelmét azzal okolja meg, hogy „hiszen mindenemet, amim a földön van, feleségednek köszönhetem”. A király természetesen személyesen nem vett részt az esküvőn és lakodalmon, de Majthényi Lászlót bízta meg képviseletével és szép serleget küldött a menyasszonynak nászajándékul.
Hogy a sok panasz nálunk a végváriak elhanyagolása, nemfizetése, sőt éhezése miatt mennyire inkább csak propaganda, megcáfolhatatlanul mutatják a tények. Thury György – látjuk – nem volt harácsoló ember. Ellenkezőleg: jószívű és adakozó, a szegények iránt kíméletes. Vigadni is szeretett, tehát minden volt, csak „skót” nem. Mégis halála után a sok ezer holdnyi fekvőségeken kívül is szép vagyon és nagy értékek maradtak utána. Kesző várában volt 22 török rabja, köztük olyan is, akinek egymagának 3000 forint volt a várt váltságdíja. Aztán arany- és ezüstneműek, aranyos atlaszruhák, aranyforgók, aranyos sisakok, ezüstös pallos, drága felsőruhák, szép lovak, tekintélyes marhaállomány, gabona és készpénzben is 2776 forint. Mivel vagyontalanul kezdte a király szolgálatát, láthatjuk, hogy nemcsak szép, hanem hasznos dolog is volt a „német” királynak hűséggel szolgálni. (A szokásjog szerint az értékesebb rabok is a királyt illették volna, de – mint látjuk – Thury Györgytől jó királya még azt is eltűrte, hogy magának tartsa meg őket.)
A nagy Thury György jelleme és egyénisége feleslegessé teszi annak magyarázgatását, hogy ezt a nagy vagyont és királyának rendkívüli bizalmát, megbecsülését és kegyét nem elárulással vagy magyar hazafisága megtagadásával szerezte meg, mint ezt az „aulikusokról” a félrevezetett magyar közvélemény feltenni szokta. Ellenkezőleg, Thury György nem tanult meg németül, és ez nem volt akadálya a „német” király iránta való nagy szeretetének (pedig Miksa az összes Habsburgok között a legnémetebb volt érzelmileg), hanem még annak se, hogy magyarságát mindig egyenesen kihangsúlyozta. Nem igaz tehát, hogy Bécsben nem becsülték meg, annál kevésbé, hogy gyűlölték a jó magyart, vagy hogy csak a rossz magyarokat becsülték ott meg.
Thury György nemcsak nagy keresztény, hanem nagy magyar is volt. Nemcsak kereszténységét, hanem magyarságát is mindig hangsúlyozta. Elmozdítását emiatt nemcsak a törökök, hanem a németek is követelték, mert azoknak is nemegyszer a tyúkszemükre hágott. Takáts írja, hogy „a Kanizsán levő német őrség kapitánya egyenrangúnak tartván magát Thuryval, nem engedelmeskedett neki. Thury azonban nem az az ember volt, aki ilyesmit elnézett. Tehát kényszerítette a kapitányt az engedelmességre”. A német kapitány panaszra ment ellene Bécsbe, de eredménytelenül.
„Tudjuk jól – folytatja Takáts –, hogy végházainkban a német katonák nagyobb fizetést kaptak, mint a magyarok, s emellett nekik még ingyen élelem is járt. Thury Kanizsán az egyenlőtlenséget is megszüntette és a Kanizsára küldött proviantból [élelemből] annyit juttatott magyar katonáinak, amennyit a németek húztak. Ez a merész újítás mód nélkül bántotta a kanizsai német őrséget. De hiába írta egyik folyamodását a másik után Bécsbe, Thury nem engedett. Végre is meg kellett nyugodniuk a változtathatatlanban.”
Ezt is Takáts írja így, szóról szóra: „Látjuk tehát, hogy Thury György éppen olyan magyar volt, amilyent a Habsburg-gyűlölők szeretnek: még a törvényes hatalom elleni dac és fegyelmezetlenség is megvolt benne: még ki is babrált a bécsiekkel.” Thury ugyanis nem „merész újítást” hozott be, mint Takáts mondja, hanem kihívóan túllépte hatáskörét. Nem engedelmeskedett felsőbb hatóságának. Ezt még akkor se lehetett volna Bécsben eltűrni, ha Thurynak igaza lett volna s a magyar katonaságot csakugyan igazságtalan sérelem érte volna ezzel a két mértékkel való méréssel.
Egy hivatalnoknak – s még inkább egy katonának – felsőbb hatósága semmiképpen se tűrheti el, hogy rendeletein önkényesen változtasson s ne azt hajtsa végre, amit elrendelnek neki, hanem a maga feje után menjen. Ha valamely szokást vagy rendeletet sérelmesnek vagy igazságtalannak tart, akkor erre fel kell hívnia felsőbb hatósága figyelmét és kérelmeznie megváltoztatását, de addig, míg kérelméről nem döntenek, akkor is engedelmeskednie kell. Ez ma már annyira természetes, hogy katonának nem kell magyarázni, de hivatalnoknak se. Senki se mentheti magát valamely rendelet vagy szokásjog megszegéséért azzal, hogy a rendelet vagy szokásjog igazságtalan, mert hogy mi igazságos és mi igazságtalan, azt sohase állapíthatja meg maga az alkalmazott, az alantas. Ezt csak a hatóság állapíthatja meg.
Pedig még igaza se volt Thury Györgynek. Az a pénz, melyet ő az alatta szolgáló német és magyar katonák fizetésére kapott, német forrásból jött, és mivel mi a németektől független nemzetnek tartottuk magunkat, német forrásból jövő pénz nekünk egyáltalán nem járt. Ha mégis kaptunk belőle, az Ausztriától, Csehországtól, Németországtól, illetve ezen országok uralkodójától szívesség volt, de nem kötelesség. Aki azonban szívességből kap, annak ezt csak megköszönnie lehet, de nem követelnie, hogy ő is ugyanannyit kapjon, mint amennyit azok kapnak, akiknek ugyanez jár. A fizetésbeli különbség már csak azért se lehetett igazságtalanság, mert a magyar katonát is annyi fizetéssel fogadták fel, mint amennyit tényleg kapott, és a németet is, s aki nagyobb bérért szegődik el, világos, hogy annak nagyobb bér is jár.
Ha Thury György magyar lelkét bántotta véreinek ez az alacsonyabb rendűsége, igazságosan úgy segíthetett volna rajta, hogy egyes gazdag magyar főurak magyar önérzetére hivatkozott volna s tőlük kérte volna ezt a kiegészítést, vagy pedig a magyar országgyűléshez fordult volna és a nemzeti önérzet címén ott kérte volna a szükséges összeg megszavazását.
Sehol se örültek volna ennek annyira, mint Bécsben, de az is bizonyos, hogy Thury György hiába fordult volna effajta ügyekben az országgyűléshez. De hiába a magyar gazdagokhoz is! Azt felelték volna, hogy a „misera plebs contribuens: a nyomorult adózó nép” több terhet már semmiképpen se bír el, a végváriakat pedig nem szabad elkényeztetni. Elég nekik az eddigi fizetés is. Az pedig, hogy a nemesség vállaljon magára adót, a magyar szabadsággal, őseinktől szerzett e drága kincsünkkel ellenkezik. Inkább meghalunk, mint erről lemondjunk.
Mivel az országgyűlés mindig rendkívül „hazafias” volt, azaz a németgyűlölet és a magyar önérzet mindig rendkívül nagy volt benne, azt, hogy a német se kapjon nagyobb fizetést, mint a magyar, a legnagyobb lelkesedéssel fogadták volna. Ennek lehetővé tételére azonban nem nagyobb adót szavaztak volna meg, hanem azt határozták volna, hogy a kamarák vagy a bányák jövedelmeit utalják ki erre a célra. Mivel azonban ezek a királyt illették, a határozat tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy helyettük fizessen a király a magáéból. (Ezzel a kérdéssel már foglalkoztunk és ezután is foglalkozunk még vele. Egyébként már eddig is nem egy bizonyítékot láttunk arra, hogy a király a kamarai jövedelemből, tehát a magáéból is fizette a magyar végváriakat. Éppen most láttuk, hogy Thury katonáit is.)
De Takáts azon állítása is, hogy a német katonák a magyar végvárakban is több fizetést kaptak, mint az ugyanott szolgáló magyarok, s nekik emellett mégis még ingyen élelem is járt, közönséges demagógia, amelyet nem enyhít az, hogy effajta demagógia a mi történetírásunkban egyáltalán nem újság. Igaz ugyan, hogy maga az állítás igaz, mégis demagógia akkor, ha nem tesszük hozzá, hogy a pénzt nemcsak a német, hanem még a magyar katonák fizetésére se Magyarország adta. E magyarázat nélkül ugyanis az állításból az következik, hogy Magyarország Ausztria kiszipolyozott gyarmata volt, ahol a magyar a német mellett épp úgy másodrendű ember volt, mint ahogyan a gyarmatokon a bennszülött alacsonyabb rendű a fehér uralkodófajnál. Jól tudjuk, hogy nálunk valóban így izgattak és izgatnak a volt Habsburg-uralom ellen, sőt gyarmatvoltunk már egyenesen közvéleménnyé vált. Ellenben e magyarázattal kiszipolyozás helyett egyenesen önkéntes támogatás lesz a dologból, melyért részünkről gyűlölet helyett hála jár. (…)
Ahol sok a munkavállaló és kevés a munkahely, ott alacsonyabbak a munkabérek, mint ott, ahol munkáshiány van. Mivel a törökvilág elején a délvidéki magyar nemesség tömegestől hagyta el birtokait és volt kénytelen kenyérkeresetből a királyi Magyarországon katonai szolgálatba állni, hogy nálunk ekkor emiatt olcsóbban lehetett zsoldos katonákat kapni, mint Németországban vagy Ausztriában, még akkor is érthető lenne, ha ott nem lettek volna nagyobbak az igények és az életszínvonal.
Világos, hogy olcsóbban állt végvári szolgálatba az a nemes, aki hazájában maradhatott elszegődése után is, otthonát pedig nem kellett elhagynia, mert már úgy is elvesztette, mint az a német, akinek idegen, ismeretlen országba kellett vonulnia, olyan országba, melyet ő félbarbárnak tartott és éghajlatát se bírta a szervezete. Ami pedig az élelmezést illeti, rámutattunk már, hogy a magyar végváriak földet is kaptak haszonélvezetre a váruradalmakból, míg az idegenből jött zsoldosok nem. Megokolt volt tehát, hogy ezek élelmezést is kapjanak akkor is, ha magyar bajtársaik nem kaptak (…)
De ennek ellenére is panasz van. Forgách, a történetíró, felháborodik, hogy Bécs úgy köszönte meg Thury György sok szolgálatát és hősi halálát, hogy özvegyétől és gyermekeitől mindjárt halála után elvette Keszőt. De a vád ellen még Takáts is szükségesnek tartja védelmébe venni Bécset. „Annak visszavétele – állapítja meg – örököseire nem volt sérelem, mert Thury György Kesző várát nem adományképpen kapta. Thury György halála után ugyan a király megígérte az özvegynek, hogy árváival együtt védelmébe veszi, de ebben a védelemben nem volt sok köszönet.” E furcsa fogalmazásból azt kell értenie az olvasónak, mintha ebben a „nem sok köszönetben” csakugyan a király lett volna a bűnös. Maga Takáts is így tesz. Pedig még azokból az adatokból is, melyeket ő maga közöl, az tűnik ki, hogy nem a királytól, hanem magyar honfitársaitól kellett szenvednie a magyar hős özvegyének, tehát csakis erre vonatkozhat a „nem sok köszönet” kifejezés.
A király ugyanis az árvák gyámjává a megboldogult vitéz testvérét, Thury Benedeket tette meg. Ez a Thury Benedek aztán folyton azon mesterkedett, hogy az özvegyet és az árvákat mindenükből kifossza. De hát ennek talán csak nem a király volt az oka?! Tőle csak szép volt, hogy a legközelebbi rokont, tehát magyar embert tett meg gyámmá. Hogy aztán a magyar ilyen gonosz volt a magyarhoz, az bizonyára nem a német bűne. Éppen ellenkezőleg. Emiatt megtörtént az a szégyen, hogy a magyar özvegy maga kérte a királyt, hogy sógora, a magyar Thury Benedek helyett a német Salmot tegye gyermekei gyámjává.
A király még halála után is úgy megbecsülte a hős vitézt, hogy mikor második lánya, Zsófi, férjhez ment, az előbb említett Majthényi Lászlót az ő esküvőjére is elküldte személye képviseletére, s megbízta, hogy száz talléron csináltasson egy serleget s vigye magával nászajándékul. Még a harmadik leánynak, Katalinnak is jutott esküvőjére egy 50 forintos serleg és a király arra is elküldte képviselőjét.
Aztán mikor később még 300 forint penziót [nyugdíjat] is kért az özvegy, ezt is megkapta a „német” királytól. Pedig aki ismeri a magyar történelmet, jól tudja, milyen pénztelen volt mindig az a „német” király, s az effajta éppen nem ritka 300 forintok milyen nagy terhet jelentettek a többnyire előlegekből élő tárcájának. (De hát akik olyan jók és olyan bőkezűek, mint a bécsi királyok voltak, azok szükségképpen mindig pénztelenek.)
Mivel evés közben jön meg az étvágy, később Thury György özvegye és árvái a 300 forintos penzió mellé még azt is kérték „magyargyűlölő” királyuktól, hogy kárpótlásul annak fejében, amivel a sógor, illetve a nagybácsi megrövidítette őket, adjon nekik néhány falut. Furcsa és nem éppen szerény kívánság, de az a király, akinek pártfogásában állítólag nem volt „sok köszönet”, még ezt a kérést is teljesítette és Thury György három lánya 1574. szeptember 30-án megkapta a Kolozsnéma, Loval, Althi, Kiskeszi, Nagykeszi és Ekel községekben levő porciókat (ezek ugyanis Thury György halálával a kincstárra szálltak, mert csak a fiú örökösöket illették volna, de nem a lányokat) és ráadásul még Andrásháza, Vasréve, Gyömörő stb. pusztákat is, tehát vagy húszezer hold földet.
Balassa János
Szakadatlanul folytathatnám még a „nemzetivel” szemben a „német” királyokhoz ragaszkodó és az ő hűségükben mindig szilárdan álló olyan magyarok felsorolását, aki századuk legkiválóbb jellemei voltak és legnagyobb magyarok is egyúttal.
Például Balassa Bálint protestáns és természetesen Habsburg-ellenes életrajzírója (Erdélyi Pál) is akarata ellenére is elárulja, hogy a józan ész és az okosság a mohácsi vész után a Habsburg-király mellé állást kívánta volna minden magyartól. Mikor ugyanis felhozza, hogy Bálint apjának, Balassa Jánosnak még két férfitestvére volt: Imre és Menyhért, és megemlíti, hogy Bálint apja, János, a Habsburg-dinasztiához, Imre a nemzeti királyhoz csatlakozott, Menyhért pedig egészen a maga szakállára fundálta jövőjét, elkezd elmélkedni, hogy vajon melyiket mi vezette állásfoglalásában. Így oldja meg a kérdést: „Talán hajlandóságukat követték. János nyugodtabb vérű, egyenletesebben fejlődött, önérzetes és bátor szívű férfi (ez a Balassa lett Habsburg-párti). Imre szilajabb, könnyebb vérű és merész vágyú (ez a Balassa lett „nemzeti” párti). Híve volt (ez az Imre) előbb a nemzeti, utóbb az idegen királynak (tehát még ő se tartott ki a „nemzeti” király mellett), amint érdeke követelte, amint a szél fútt. Zsarolta jobbágyait, kivált a jászokat. (Tehát a jászok már a XVI. században is jobbágyok voltak. A mi „hazafias” történetírásunk pedig hogy felháborodik, amiért később Lipót se tartotta tiszteletben a jászok nemlétező nemesi jogait, és „eladta őket a német lovagrendnek”! Pedig az így szerzett pénzt hazánknak a török alól való felszabadítása miatt felgyülemlett adósságai törlesztésére fordította.) „Valószínűleg ott volt a támadók között, akik János király kincstárát meg akarták szerezni, mert akkor már Ferdinánd híve volt.” (Az ilyen Balassa volt tehát először „nemzeti” párti.)
„A Balassa-testvérek között – írja még a protestáns Erdélyi is – Jánosban ismerjük fel a műveltebb, az öntudatosabb politikust (tehát a műveltség és a világos fej még a protestáns tudós szerint is a Habsburg-király támogatását kívánta), ki kora ifjúságától, mint maga írja, őfelségeik udvarában és szolgálatában nőtt fel, ki nehéz gyanúsítások után is megmaradt változatlan hűségében és egyéb forrásokon kívül főleg az udvar kegyének köszöni vagyonát és közéleti tekintélyét.” (Pedig mi úgy tudjuk, hogy Bécstől magyar, vagy legalábbis igaz magyar ember, csak gyanúsítást és hálátlanságot kapott, nem pedig vagyont és közéleti tekintélyt.)
„Pályafutása nagyon rokonszenves. Benne a nemzeti érzés és az idegen királyhoz való ragaszkodás egymást erősítve élt. (Miért ír hát akkor minden magyar író úgy, s miért tanítják az iskolában is úgy, hogy a kettő egymást kizárta?) Szerencsésen olvadt egybe a fajára féltékeny magyar (Hogyhogy? Hát még azért is lehetett valaki s ráadásul olyan művelt és világos fejű ember, mint Balassa János, Habsburgpárti, mert „fajára féltékeny” volt?! Hiszen eddig azt hittük, hogy csak hazaárulók és fajárulók lehettek Habsburg-pártiak!) a jövőbe látó politikussal, a magyar nemes a korral halad főúrrá lett, a magyar főúr meg tudta érteni korának szellemi haladását, politikában, művelődésben lépést tartott korával, hazája szeretetében és családi körében, vitézségében és kardja forgatásában a legjobb és legnemesebb magyarok egyike maradt.”
De láttuk, hogy Balassa János testvére, a kevésbé okos és kevésbé rokonszenves Imre is csak kezdte János királynál, de ő is hamarosan elpártolt tőle Ferdinándhoz. Vajon okosabb és rokonszenvesebb testvérének miért nem kellett hitet cserélnie? Bizonyára vagy azért, mert Ferdinánd hívei jellemek szoktak lenni, akiket nem érdek vezetett; vagy mert Ferdinánd mellett meg tudott maradni az, aki már egyszer melléje állt, mert az ő hívei nem csalódtak, mint a „nemzeti” királyéi.
Legjellemzőbb a harmadik testvér példája, a gazember Menyhérté, aki csak azért nem végezte életét – jegyzi meg költő unokaöccsének életrajzírója – úgy, mint Móré László meg Busó Mátyás, azaz a vérpadon, mert náluk furfangosabb volt (tehát nem azért, mert náluk kevésbé gonosz). Végrendeletében azonban fiát és vagyona gondozását ez a Menyhért is mindig Habsburg-párti testvérére, Jánosra bízta, s ezzel ő is elárulta, hogy hol látta az észt és hol kereste a becsületet. Ő maga nem követte az észt, annál kevésbé a becsületet, de legalább felismerte és értékelte másban.
(Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme – SzKR)
Pezenhoffer Antal: A 16. század legnagyobb magyarjai (I. rész)
Pezenhoffer Antal: A 16. század legnagyobb magyarjai (II. rész)