A király „legyalázása”

A magyar történelemben kevés olyan bajkeverővel, makacs trónkövetelővel találkozhatunk mint Borisz. Ma már nehéz megmondani a valódi igazságot. Az azonban biztos, hogy Könyves Kálmán elkergetett feleségének a később világra jött fiáról van szó, akit bizonyos magyar körök egyáltalán nem tartottak „fattyúnak” a XII. században. Kálmán király udvarában kezdődik a történetünk, és majd Vak Béla táborában ér véget egy különös incidenssel.

Törvényalkotó Kálmán királyunk már nagyon betegen vette feleségül a kijevi orosz fejedelem lányát, Eufémiát. A fiatal feleségével többször hált, ám időnként – súlyos betegsége miatt – hónapokig felé sem nézett. Amikor kiderült, hogy a felesége várandós, és kiszámítható volt a szülés várható időpontja is Kálmán égtelen haragra gerjedt. Váltig állította, hogy a gyereknek nem ő az apja, tehát a felesége megcsalta valakivel…

Mivel Kálmán egészen biztos volt benne, hogy Eufémia félrelépett, összecsomagoltatta a neje holmiját, és szégyenszemre hazaküldte a nőt az apjához. A kiseprűzött hercegnő orosz földön szülte meg a fiát – akit Borisznak kereszteltek -, majd kolostorba vonult, és még akkor is ott élt, amikor Magyarországon Vak Béla került a trónra. Borisz azonban, akit számos magyar forrás már akkor Borics-ként emleget, úgy nőtt fel, hogy ő Kálmán magyar király törvényes leszármazottja, akiből előbb vagy utóbb, de Magyarország királya kell, hogy legyen.

1131 nyarán, amikor már a vak király ült a magyar trónon, (akit mellesleg gyerekkorában Kálmán vakíttatott meg) Borisz bejelentette, hogy ő Könyves Kálmán törvényes fia, és mint ilyen, jogot formál a magyar trónra és koronára. Ergo hivatalosan is bejelentette a trónigényét!

Vagyis még ennyi év után is kísértett Kálmán árnyéka! Másfél évtizeddel a halála után még egy kései utódjának is fel kell vennie a harcot valaki ellen, aki Kálmánra hivatkozott. Az egyik oldalon tehát ott volt II. Vak Béla, akinek a szeme és az apjáét Álmosét is Kálmán szúratta ki, a másikon pedig Borisz, aki mint a múltból kilépett gonosz árnyék Kálmán törvényes utódjaként követelte magának a magyar királyi címet és a hatalmat. Ennek ellenére amennyire tudjuk Borisz – vagy Borics – azért arra nem vette a fáradságot, hogy megtanuljon magyarul is… Bár valószínűleg latinul tudott, hiszen később más országok uralkodóival, politikai köreivel szót értett. Vak Bélának nagyon meggyűlt a baja az ekkor 17 éves fiatalemberrel, aki látszólag nagyon komolyan vette magát és azt a tényt (?) is, hogy ő valóban Könyves Kálmán király fia!

Eljött 1132 tavasza, Borisz pedig már nagyon várta, hogy Lengyelországból elindulhasson a magyar trón irányába. III. Boleszló a polákok akkor királya pedig teljes mértékben támogatta az ifjú trónkövetelőt. Otthon tudott azzal érvelni, hogy ez most ez nem egy olyan szokványos háború, amit az eddigi szomszédok ellen vívtak a lengyelek, hanem csak egy kis rásegítés, mert Borisznak komoly és befolyásos támogatói vannak a magyar urak körében. Ez akár még így is lehetett, hiszen Béla király és Ilona királyné nem örvendett túl nagy népszerűségnek különösen azután, hogy az aradi országgyűlésen hatvannyolc magyar urat – mindenkit akinek szerepe lehetett Álmos herceg és Béla megvakításában – felkoncoltak a vak uralkodó katonái.

Béla király tehát igen nehéz helyzetbe került 1132 nyarára. Komoly esélyei voltak arra, hogy ha ideér Boleszló és Borisz, akinek mellesleg orosz segédcsapatai is voltak, akkor nem csak az uralkodástól, hanem az életétől is búcsút vehet. Nem sok jóval kecsegtetett, hogy a magyar tábor tele volt olyan urakkal, akik nem is nagyon titkolták hogy az aradi eset után ők szívesebben látnák Boriszt a trónon világtalan Béla helyett. A Sajó lett a döntő hely a történetünkben csak úgy, mint lesz majd bő száz évvel később egy szintén Béla nevű uralkodó alatt. Az egyik oldalon a magyar tábor állt, a másikon az éppen megérkező Borisz-Boleszló csapatoké.

Fennmaradt néhány név azokból a napokból. Azon magyar urak nevei, akik igen megátalkodottak lévén mindent megtettek, hogy a küldötteik által még Béla táborában is a király ellen lázítsanak. Ott volt Tivadar a „veszedelem gerjesztője” a Symánd nemzetségből, alighanem rokona Simafia Márknak, aki annak idején fő részese volt Álmos és Béla megvakításának. Ott volt a latinosan Tytusnak, magyarul Töttösnek nevezett úr, aztán Folkus „és egy heves, merész, talán somogyi ember a Győr-nemzetségből Sámson.

Ez a Sámson azzal állt elő, hogy ő bizony átkel a Sajón, bemegy a király táborába, és alaposan leteremti a vak királyt. „Legyalázza”, ahogy akkoriban mondták. És ez a Sámson meg is tette azt, amit igért. Csakugyan felkészült a nevezetes „gyalázásra”. Páncélinget húzott, és csak egy kardot vitt magával. Lovával átúsztatott a folyón, és hogyan jutott át az őrségen az máig nem tisztázott. (Talán azért engedték át, mert magyarul szólt hozzájuk?) Mindenesetre akadálytalanul jutott be a magyar tábor közepébe, ott leszállt a lováról és magabiztos léptekkel egyenesen a királyi sátorba ment…

Béla és a királyi tanács éppen ülésezett, természetesen a közelgő ütközet volt a téma. A fejtegetést azonban megzavarta egy idegen. A király nem láthatta őt, csak a hangját hallotta:

-Mit művelsz az országgal, te hitvány eb? Hasznosabb volna a te uralmadnál, ha Boriszé lenne az ország, te meg monostorban élnél, miként az apád!

Az urak persze rögtön talpra ugrottak. Béla nem igazán tudta hogy mi történt, bár az idegen szavai vérig sértették mégsem szólt egy szót sem. Pauler Gyula, aki számos korabeli leírást áttanulmányozott így folytatja:

„János somogyvári prépost, Ottó fia, királyi jegyző, kiáltá Bud ispánnak: Mit állunk itt! Miért nem fogjuk el! Ekkor oszlott el a meglepetés, Sámsonra estek, de az már künn volt, lovára pattant…” De nem jutott túl messzire.

Igaz az urak nem üldözhették, mert a táboron belül nem lóval közlekedtek, hanem gyalog jöttek a királyi sátorhoz, ám Bud ispán egyik szolgája sejtette, hogy el kéne kapni a sietősen távozó magyar urat. Látott a közelben egy nyergeletlen lovat, felpattant rá, és Sámson úr után eredt.

Sámson a folyó felé tartott. A túlsó parton ott vártak rá azok a magyarok akik lesték a szómágia, a legyalázás eredményét. Látták is, hogy valaki vágtatva közeledik, de azt is, hogy üldözője a nyomában van. A már említett Tivadar, a Borisz-párti magyarok egyik vezére és társai valamilyen csónakba ültek, és sebesen eveztek, de az események megelőzték őket.

Nem tudjuk pontosan, mi történt. Sámson talán úszva akart átjutni a túlpartra? Nem akarta magát a fáradt lovára bízni? Vagy egyszerűen a vízbe esett? Mindenesetre „Sámson nyargalva a folyóba esék”. A bátor lovászfiú utána ugrott, és a vízben megszúrta a lándzsájával. Nagyobb baj volt Sámson számára a páncélinge. Ami nem zavarta odafele menet az átkelésnél, most sebesülten a vesztét okozta. A nagy „szómágus” hát percekkel a király „legyalázása” után a folyóba veszett.

Érdekes, hogy Borisz hívei között elég sokan lehettek, akik hittek a „szómágiában”. Akik meg voltak róla győződve, hogy ha valaki nyilvánosan megalázza a királyt, akkor annak foganatja lesz. Gyengítik a tekintélyét, és a saját tanácsa majd egy emberként fordul a leteremtett király ellen, és akkor csata nélkül Boriszé lehet majd a győzelem. A Sámson-epizód nem érte el a várt sikert, éppen ellenkezőleg: igen felháborította a magyar tábort, „megerősödtek hűségükben”. Követeket küldtek át a lengyel és orosz vezérekhez ezzel az üzenettel: „Nem illik, hogy ti az igazság ellenében akartok egy fattyúnak országot keresni. Mi tudjuk, hogy a korona joggal Bélát illeti, és ő az egész ország közakaratából uralkodik!”

Ezután Béla pedig időhúzásba kezdett. Naponta érkeztek utána hozzá a Sámson-ügy kapcsán jobb belátásra tért magyarok. A lengyel tábor egyre fogyatkozott, és Borisz legnagyobb tiltakozása ellenére Boleszló király kiadta a hazaindulásra vonatkozó parancsát…

Forrás:

Vitéz Miklós: Magyar királyok és uralkodók: 6. rész Vak Béla és II. Géza.

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I.köt.Bp., 1899.