Korábban közöltünk cikket arról, mi is az a 7 ok, amiért a nőknek el kell vetniük a modern magazinokat. A modern, feminista, anyaság-ellenes, abortuszpárti globális lobbi azonban nem csak a magazinokban, de a filmvásznon is rendkívüli gyakorisággal és erővel megjelenik, behálózva ezzel – tudat alatt, vagy tudatosan – a nőket, megváltoztatva gondolkodásukat és értékrendjüket. A Ha tudnék, beléd rúgnék című dráma már címével sugallja azt a hozzáállást, amit az egész film képvisel: az anyaság egy rémálom. Persze a filmet – amiben persze a téma miatt ezúttal fehér a főszereplő – Oscarra is jelölték.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítve a háborús hírekkel és a nagyvilág történéseivel
A Ha tudnék, beléd rúgnék főszereplőjének kislánya a kocsiban hazafelé azon rinyál, hogy ő sajt nélküli pizzát kért, és egyébként sem szereti a rajta lévő szószt, aztán amikor kiszállnak a kocsiból, megoldódik a probléma, véletlenül letálalják az ételt a felüljárón, az aszfalton végzi a feltét. Hazaérve sem talál azonban nyugalmat, a gyerek nyafog és nyafog, majd nesze sánta, itt egy púp, hirtelen mintha csak egy cigányátok teljesülne be, leszakad a mennyezet a lakásban, ömleni kezd a víz a plafonból. Szerencsére nem sérülnek meg, de el kell hagyniuk a lakást és átmenetileg egy olcsó apartmanba költözniük, ami nyilván nem lesz egy kéjutazás.
Nem újkeletű libsi módszer bemutatni azt, hogy az anyaság nem csak és kizárólag felhőtlen örömforrás lehet, főleg, ha a nőt nem támogatja a férje és teljesen egyedül marad a feladattal. (Ezt ábrázolta már az 1968-as Rosemary gyermeke is, ahol a sátánista, horrorisztikus elemeket leginkább a várandósággal sokszor járó szorongás illusztrációjaként, vagy felerősítéseként alkalmazták, amit szintén vérlázítónak találunk.) Az utóbbi években azonban elszaporodtak ezek az alkotások, a legkülönfélébb műfajokban, nemcsak nemzetközileg, hanem itthon is: a Szamosi Zsófia főszereplésével készült Egy nap kisrealista módon ábrázolta, micsoda logisztikai „rémálom” és végtelen hajsza, ha egy kisgyerekes anyukának még a nadrágot is hordania kell, hogy egy tutyimutyi férj mellett menedzseljen egy családot, ezzel szemben legutóbb a Dögölj meg, szerelmemben Jennifer Lawrence totális megborulását lehet végigkövetni a szülővé válását követően egy otthoni teendőkből szintén kifaroló apa mellett.
És akárcsak az előbb említett dráma, Mary Bronstein rendezése is olykor a horrorral kacérkodik. Nem úgy, hogy hatalmas vérengzésbe torkollana a cselekmény, vagy valaki hirtelen kiugrana a ruhásszekrényből (bár egy váratlan képi és hanghatással azért él a film), hanem csúcsra járatja a szorongatást. A kislány például egy ritka, rejtélyes betegségben szenved, különféle csövek vannak rákötve, viszont, hogy még nyomasztóbb legyen az egész, igencsak eredeti alkotói húzásból egy másodpercig nem látjuk a gyereket; a fantáziánk pedig élénkebb, mint a valóság, így a lehető legrosszabbat vízionáljuk.
Emellett az anya, aki úgy próbál helyt állni, hogy a férje közben üzleti utakon mulatozik, ráadásul a mennyezet megjavításáért kirendelt munkás is faképnél hagyja, jó sok borral és némi marihuánával próbálja ellazítani a damilként feszülő idegeit. Ezáltal pedig nem éppen egy tisztafejű nő szemén keresztül követjük a történetet, a film él is ezzel, ahogyan egyre jobban szétcsúszik a tudata, úgy szaporodnak a szürreális, rémálomszerű jelenetek.
Máskor némi fanyar humorral oldja a hangulatot, de nem igazán éri el a célját; napokkal az alkotás megtekintése után ugyan lehet, elmosolyodunk egy-egy paródiába hajlóan nyomorúságos pillanaton, a moziban ülve azonban olyan hangulatba rángat, amelyben nem is feltétlenül értjük a poént, de még kevésbé szeretjük.
Barbie – A feminista propagandafilm, ami átneveli társadalmunkat
Hazai „érzékenyítés” a pornózás irányába – Kiara Lord pornós a magyar lányok példaképe
(Mandiner nyomán Szent Korona Rádió)
