A történeti alkotmány – ezen belül a Szent Korona szuverenitásának elfogadása –, mint modern és nemzetünk megmaradását szolgáló alkotmányos modell visszaállítása a cél – hangoztatta nem túl régen Tóth Zoltán József. Sokan mondták ezt már, és ez valóban nemzetünk sóhaja is egyben, azonban az az érdekes, hogy Tóth egyben a honvédelmi tárca frissen kinevezett jogi és igazgatási helyettes államtitkára. Ez így már valami.

„A Szent Korona-tan a történeti alkotmány alaptéziseinek összegzése. Ennek az első alaptézise, hogy a Szent Korona szuverén. Mit jelent ez? Azt, hogy ha a Szent Korona szuverén, akkor, ahogy a múltban korlátozta a király szuverenitását, nem engedte az abszolút uralmat, úgy a jelenben a népszuverenitást korlátozza. Hogy a nép nevében ne tudjon abszolút centralista, monolitikus hatalommal visszaélő kormányzati forma létrejönni, mint ami most van”, hangzott el egy idén januári, az Alkotmány a nemzet megmaradásának eszköze címmel meghirdetett konferencián. Az eseményt a MIÉP-hez kötődő Magyar Megmaradás Közössége szervezte, s a megnyitó előadást Csurka István pártelnök tartotta. Az idézet pedig Tóth Zoltán József jogtörténész-politológus egyetemi docenstől, a Honvédelmi Minisztérium napokban kinevezett jogi és igazgatási helyettes államtitkárától származik.

A tisztelői által „a Szent Korona-tan legnagyobb hazai ismerőjének” tartott Tóth a Szövetség a Nemzetért Alapítvány – amelynek kuratóriumi elnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter – és az Echo TV Civil Akadémiáján is tartott előadást. Tavaly ott azt hangoztatta, éleslátásáról tanúbizonyságot téve: a magyar alkotmány, amelynek feladata, hogy az állam belső viszonyainak alapjait adja, nem töltötte be e szerepét. Lehetővé tette ugyanis, hogy „egy oligarchia (…) a demokratikus eszközöket arra használja, hogy a saját maga kizárólagos, önkényes, aljas, pusztító hatalmát szolgálja”.

A jogtörténész azonban más súlyos gondokat is lát. Az alaptörvény 1989-es módosítása megfelel ugyan a modern jogállamiság követelményének – ismeri el –, ám nem szakított gyökeresen a korábbi diktatúrával, hanem az előző hatalommal jogfolytonosságot vállalt. Ezzel viszont utólag törvényesítette az 1949 és 1989 közötti időszakot, tehát az állam által elkövetett bűncselekményeket is. Szerinte megoldást jelentene, ha – a volt szocialista országok többségéhez hasonlóan – az elmúlt 65(utalva a '45-ös jogfolytonosság megszakítására) esztendő politikai rendszereivel nem vállalnánk ezt a jogfolytonosságot, mert akkor nem lennének elévült és ezért lezárt ügyek. Amennyiben ezeket elővennénk – állítja –, az segítené a nemzet önmagára találását is.

Az igazi megoldást a történeti alkotmány, mint modern és nemzetünk megmaradását szolgáló alkotmányos modell tárgyalásában látja Tóth, és ezzel igazán közel kerül szívünkhöz és a Szent Korona Rádió eszmeiségéhez. „Az elmúlt húsz évben, az az oligarchikus, globalista, monetarista hatalmi struktúra, amely az egész világot kormányozza vagy kormányozni akarja, arra épít, hogy eladósítsa az államot és az állampolgárokat”, fogalmaz. Ha azonban „a Szent Korona tulajdonába tesszük a termelő ingatlant (…), akkor egy olyan védelmet adunk magunknak, amely a nemzeti biológiai megmaradás feltételeit adja”.

A történelemből ismert az elidegeníthetetlen koronajavak köre – hangsúlyozza –, amely azt az állami vagyont öleli fel, amely nem magánosítható. Szerinte ide sorolhatók az állami földek, az ásványkincsek vagy a vízvagyon, de akár „a termelő, a magánosok, az önkormányzatok kezében lévő termelésszolgáló ingatlanvagyon”, sőt a lakástulajdon is. Ha pedig a szuverén Szent Korona a legfőbb tulajdonos – szögezi le –, az a nemzeti vagyonnak abszolút védelmet jelent.

Tóth az értékelvűséget nem kevésbé fontos kérdésnek tartja. „Ha vannak értékek, akkor van jó és rossz, a szabadság azt jelenti, hogy lehet a jó és a rossz között választani, és ha van jó és rossz, akkor beszélhetünk igazságról is, ha van jó és rossz és van igazság is, akkor beszélhetünk közjóról. Ez a Szent Korona rendje” – érvel. Ma azonban szerinte nincs jó és rossz, a szabadság pedig csak azt jelenti, hogy „minél több pénzt tudok szerezni, minél több nőt, férfit, hatalmat stb.”. Ez a liberális szabadság – hangsúlyozza –, amely nélkülözi az igazságot, az értékeket, így a jogrendet és a közjót is. Miközben „a közjó azt jelenti, hogy mindenki érdeme szerint részesedhet”, Tóth szerint a liberalizmus igazsága, hogy „mindenki annyit lop, amennyit lehet”.

A kiút a Szent Korona szuverenitásának helyreállítása, mert azzal olyan értékek jelennek meg – így Tóth –, amelyeket nem vitatni kell, hanem követni. Amint ugyanis az értékeket „elszakítjuk a tökéletestől, a teremtő Istentől, azok máris vita tárgyává válnak, mert tőlünk függnek”, hangoztatja, mi pedig nem is hisszük el, hogy fideszes államtitkártól hangoznak el ezek a gondolatok. A Szent Korona szuverenitása viszont az örök értékek elfogadását jelenti.

„A teljes jogfolytonosság a királyság helyreállítását jelenti, azonban én azt gondolom, ez már nem aktuális”, vonja le a végső, számunkra már annyira nem tetsző konklúziót az alkotmányozás kapcsán a jogtörténész. Igaz, némi óvatossággal hozzáteszi, talán fél kimondani: a végső ez lehet, „de én ezt a gondviselésre bíznám”. Egyébként szerinte „a Szent Korona szuverenitása, a nemzeti tulajdon védelme, ezen belül az állampolgári ingatlanok védelme és az értékek megkérdőjelezhetetlensége a köztársasági rendben is alkalmazhatók. Legalábbis ideiglenesen”.

Azonban szerintünk, mint tűz és víz a köztársaság és a Szent Korona Tan, hiszen egymás ellentétei, mindenféle értelemben. A királyság visszaállítása pedig nemhogy nem aktuális, hanem pont, hogy az aktuális egyedül. Persze, fideszes államtitkárként lehet tudja, hogy nem aktuális, mert pártja nem teszi azzá, sőt, inkább csak a köztársaságot és főként a saját hatalmát erősíti, élteti a saját képére szabott alkotmányt. Talán ez az oka annak, hogy Tóth nem meri kimondani a tényleges konklúziót, de mindenesetre üdvözölendő, hogy van egy ilyen államtitkárunk is. Sok egészséget, kitartást és jó munkát kívánunk!

Vesszen a köztársaság és éljen a királyság!

(Népszabadság nyomán Szent Korona Rádió)

Ajánló: Törvény - Tan - Aranybulla - Alkotmány - Murdy Péter hiánypótló filmje a Szent Korona tanról - megszólal többek közt Dr. Tóth József Zoltán (x)

Aki nem látta az adást, az most megnézheti. Szerencsés módon több releváns ember is megszólalt a szentéletű király élete kapcsán; a trónörökös, Ottó főherceg, Hittig Gusztáv a Károly Király Imaliga magyarországi vezetője, Kovács Gergely történész a boldoggá avatási eljárás okleveles posztulátora, aki a Miles Christiben is írt a királyról és Reisner Ferenc atya. Sajnos azonban a narrátor továbbra is arról beszélt, hogy a király "lemondott" meglehet csak visszavonult az ügyek intézéstől és helyettest jelölt ki. Károly király soha nem mondott le a trónról, ezt is jó lett volna közbeszédbe juttatni végre.

(Monarchista.blogspot.com)

Kastélyában 1910-ben már villannyal világítottak, saját tenyésztésű versenylovai sorra nyerték a pesti derbiket. Arborétuma világhírű volt és bőkezűen adományozott a sportegyesületeknek, de a Vas megyei birtokán élő rászorulókat is sokszor megörvendeztette 100 pengőseivel. Három fronton is harcolt az első világháborúban és IV. Boldog Károlyhoz csatlakozott a második visszatérésének idején. 130 éves lenne gróf Sigray Antal, Vas megye egyik legjelesebb szülöttje.

1879. május 12-én született a Vas megyei Iváncon a 20. századi Magyarország egyik legkalandosabb életű arisztokratája, gróf Sigray Antal, aki ugyan életének jelentősebb részét politikusként, a Főrendi Ház, majd a Felsőház tagjaként Budapesten élte le, de sokat köszönhet neki a legnyugatibb megye is. Többek között azt, hogy atrocitások nélkül sikerült felszámolni itt a vörösök uralmát, pedig előbb a véreskezű Szamuely Tibort, majd Rákosi Mátyást küldték Vasba Kun Béláék „rendet tenni”, felszámolni a tanácsköztársaság ellen szervezkedőket. (Szamuely június elején páncélvonatával érkezett meg Szombathelyre, 7-ére tűzzel, vassal le is verte a régi rend hívei és a vasutasok által megszervezett ellenállást.)

A háború után a svájci diplomáciai szolgálatból hazatérő, negyvenes éveinek elején járó gróf nem maradt tétlen, fegyveres különítményt szervezett báró Lehár Antallal, a neves operettszerző testvérével a határ közelében, a stájerországi Feldbachban. A határt átlépő autójukra, amit Sigray visszaemlékezései szerint Zita királyné sofőrje vezetett, augusztus 5-én Körmenden még rálőttek a vörösök, de másnap Szombathelyen már az ott szervezkedő fehértisztekkel együtt, a lakosság többségének támogatásával, vér nélkül átvették a hatalmat, szétkergetve a helyi direktóriumot. „Ez volt az első, önerőből végrehajtott fegyveres ellenforradalom Magyarországon, amely jóval megelőzte Horthyékét, s ráadásul valóban közvetlen külföldi támogatás nélkül valósult meg” – jegyzi meg a gróf az eseményeket ismertető, kommentáló írásában. (Nem véletlen Horthy ily módon történő emlegetése, hiszen Sigray egész pályafutását legitimista politikusként, ebből a szempontból Horhy ellenzékeként vitte végig. Háborúellenes fellépései miatt Magyarország német megszállásának napján Mauthausenbe hurcolták, ahonnan Svájcon keresztül Amerikába távozott, ott is halt meg a táborban szerzett betegségében, 1947 karácsonyán.)

Augusztus 7-én Lehár és Sigray már tanácskozást hívott össze a szombathelyi vármegyeházán, ahol megteremtették a közigazgatás alapjait. Végül a Peidl Gyula rövid életű kabinetjét követő Friedrich-kormány Nyugat-Magyarország kormánybiztosának nevezte ki. Többek között neki is köszönhető, hogy a vörösök terrorját nem követte véres bosszú a nyugati országrészben. A tanácsköztársaság mellett magukat elkötelezőket, már akik a bűneik miatt várható megtorlások miatt nem hagyták el az országot, hosszabb-rövidebb internálás, esetleg börtönbüntetés után szabadon engedték. Vas megye falvaiban amúgy sem „nyertek teret” túlzottan a bolsevik eszmék. A visszaemlékezések jobbára a csőcselék hatalmaskodásáról, a fegyverhez és hatalomhoz jutó képzetlen emberek érthetetlen viselkedéséről szóltak. Jellemző, hogy a Körmend és Szentgotthárd között félúton fekvő Gasztonyban annyi maradt meg a falusiak emlékezetében a vörösök uralmáról, hogy a település utolsó házainál meg kellett állni a menetrend szerint közlekedő vonatnak, mert a körmendi Vörös Őrség egyik parancsnokának nem volt kedve másfél kilométert gyalogolni a szeretőjéhez.

A grófot viszont a mai napig a jó emlékezetében őrzi a környék lakossága. Tevékenységével alárendeltjei tisztelete és szeretete mellett kortársai megbecsülését is kivívta. 1910-ben a kastélya és gazdasági épületei már villamos árammal voltak megvilágítva, az áramot a Rába árterében épült erőmű szolgáltatta. Világhírű volt a kastélyhoz csatlakozó arborétum és botanikus kert, ami a dombtetőn álló épületektől egészen a folyóig húzódott. Ennek maradékai a mai napig jelentős turisztikai vonzerőt jelentenek. Szobra a kastély előtti emlékparkban látható, Magyarország legnagyobb tulipánfájával együtt.

(MNO)

A kommunizmus egyik nagy átka, hogy a közvéleményben bizonyos fogalmak végzetesen negatív jelentéssel bírnak a mai napig. Egedy Gergely helyesen állapította meg a Heti Válasz korábbi számában, hogy ilyen fogalom az ellenforradalom is, meglehet Magyarországon a ténylegesen forradalmi folyamatok sokkal nagyobb rombolást végeztek, mint az a néhány ellenforradalmi. Magyarország történetében van pedig győztes ellenforradalom, ez pedig az 1919-1921-es korszakhoz fűződik, illetve ellenforradalminak mondják az ezután bekövetkező kormányzósági időszakot, az ún. „Horthy-korszakot” is.

Az ellenforradalom győzött 1920-ra, amelynek egyik legszebb példája a forradalmi korszakkal való szakítást mutató 1920-ban összeülő Nemzetgyűlés és az ezután hat éven keresztül zajló alkotmányozó folyamat, amely során a nemzet vezetői helyreállították a jogfolytonosságot, ha nem is teljes egészében, de nagyobbrészt (koronázott király nem került az ország élére ugyanis).

A győztes ellenforradalomnak, a magyarságot az eredeti államformájához (királyság) is visszavezető politikai mozgalmának hagyománya azonban 1945 óta fel nem vállalt, így nem is folytatott - sem aktualizált, sem eredeti formájában egészen a mai napig. Ennek az oka a magyar ellenforradalom megbélyegzett, vagy éppen nem tisztázott, de leginkább egyoldalú megítélésében keresendő és politikai akarat hiányában. Ezért is tartom fontosnak, hogy a szakma részéről Egedy Gergely kimondta, hogy jelenleg ellenforradalomra van szükség, amelynek – érdekes módon – egészen hasonlóak lennének a feladatai, mint 1919 után; az autoritás deficittel rendelkező magyar államnak újra kormányoznia kell, amelyhez tekintély kell, mégpedig a közösség szolgálatába állított állami tekintély. Az elmúlt húsz év gyakorlata azt mutatta meg, hogy az 1989-90-ben fogant állami berendezkedés nem volt elégséges arra, hogy autoritást biztosítson az államnak, az államforma pedig nem mutatta meg a legitimitását, nemzeti támogatottságát annak legnagyobb krízise után (2006).

Ki vállalja fel azonban és folytatja a magyar ellenforradalmi politikai hagyományt?

Ennek megválaszolása jelenleg nem olyan egyszerű, hiszen ehhez ki kell jelölnünk azt is, hogy milyen forradalmi folyamat ellentétének kell lennie (Joseph-Marie de Maistre után szabadon) a reményteli mostani magyar ellenforradalomnak. A legutolsó magyar – valóban – forradalmi politikai folyamat 1945-ben kezdődött és aktivitásában egészen 1949-ig eltartott. Örökösei, hívei ennek a korszaknak a mai napig vannak a hazai politikai életben szép számmal. 1945 után a magyarságot - idegen megszálló hadsereg segítsége mellett - progresszív politikai erők egy olyan forradalmi spirálba sodorták, amelynek a végén a nemzet ezer éves politikai hagyományainak talapzatai (alkotmány, jogfolytonosság, államforma, politikai elit)nélkül találta magát. Mindegyik helyett persze adtak a forradalmárok valami mást, de azok mind az ő játékszabályaik szerint jöttek létre, és ezekkel a lényegi folyamatosságot az 1989 utáni demokratikus állami berendezkedés sem tagadta meg, a kiegyezést választotta az akkori politikai elit az ellenforradalmi megoldás helyett.

Az ellenforradalmi hagyomány természetes, egyben lehetséges folytatói ma Magyarországon újra a jobboldalon helyezkednek el. A 2010-es választások után az Országgyűlés képviselőinek elsöprő többsége (80%-a), erről a térfélről került ki. Az, azonban, hogy egy ellenforradalmi folyamat beindul-e egy demokratikus választás után igen nehéz megjósolni, az pedig nem szerencsés, hogy egy rossz (baloldali-liberális) kormányzati korszakkal szakító újabb kormányzati korszakot egyszerűen csak „ellenforradalminak” hívjunk, ennek kritériumrendszere nyílván tágabb és e mellett az ellenforradalmárok, pontosan az autoritás tényleges helyreállítása érdekében, kevésnek érezték – itthon is – a demokratikus pályát a céljaik megvalósítására. Jelenleg nincsen olyan magyar politikai erő, amely ténylegesen folytatna, vagy éppen megvalósítana ellenforradalmi politikai folyamatot ebben az országban. A magyar jobboldal két politikai ereje egymást hecceli jelenleg, amelynek eredménye biztosan szavazatokban is mérhető, de ez nem egy ellenforradalmi erény.

A magyar jobbközép politika konzervatív szellemi hátországában megfogalmazódott az igény már többször is az ellenforradalmi aktivitásra és az ebből a pozícióból származó értékek beváltására. Sajnálatos, hogy ennek az oldalnak a vezető politikusainak az állásfoglalásai ezen értékektől szinte teljesen mentesek. A nemzeti radikalizmus részéről több politikai nyilatkozat is történt ellenforradalmi aspektusból, azonban az aktualizálás meglehetősen direkt, szellemileg jelenleg nem alátámasztott és az üzenetek eljuttatásában nagy a beszüremlő zaj is. A nemzeti radikális oldalon lévő választópolgárok között a magyar ellenforradalmi politikai mitológia nagyon eleven és kiemelt szereppel bír több eseménye is, de meggyőződésünk, hogy ezen események pozitív megítélésében a jobbközép szavazóinak jelentős része is egyetért.

A savanyú helyzet pedig az, hogy jelenleg nincsen magyar ellenforradalmi aktivitás, meglehet igény, lehetőség és támogatottság is volna rá. Mi lenne, hogyha a magyar jobboldal magára találna az ellenforradalmi perspektívában és annak győztes politikai hagyományában és közös érdekeket, célokat fogalmazna meg ezzel kapcsolatosan? Mi lenne, hogyha az ellenforradalmat arra használnánk újra, mint mindig is, a progresszió, a baloldal politikai ellehetetlenítésére, hovatovább politikai kiiktatására? A magyar jobboldal, a konzervatív politikusok, sőt nemzeti liberálisokkal kiegészítve egységben tudott mozdulni az ellenforradalomban valamikor. A cél közös volt; a forradalom örököseinek és az elkorhadt örökségnek el kell tűnnie.

(Az írás eredetileg a Heti Válasz 2010. 04. 29-i számában jelent meg. Itt most az eredeti, szerkesztetlen verziót közöljük.)

(Pánczél Hegedűs János - Regnum!)

Ajánló: Eltitkolt hőseink - A Rongyos Gárda harcai 1919-1939 (x)

René Guénon

René Guénon (1886–1951) az egyetemességében vett spirituális és metafizikai Tradíció restaurációjának, valamint a világnézetfeletti tradicionális létszemlélet megalapozásának legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb jelentőségű alakja, életművével valódi és univerzális távlatokat nyitott meg a modern világ egyre súlyosabb válságában még eszmélni képes jelenkori ember számára.

28 kötetes életműve fundamentum a tradicionális világ alapelveinek újratalálásához, ami az egyetlen komoly és talán utolsó esély a katasztrofális végkifejlettel fenyegető modernitás mint ab ovo deviáció felszámolására. Guénon a primordiális Tradíció centrális ezotériájától a különböző partikuláris – vallási és más – alkalmazásokig elmélyülten ismerve a tradicionális tanításokat, valódi útmutatóként tárja fel az ezekben rejlő örökérvényű bölcsességet, egyszersmind az írott doktrína lehetőségeihez mérten betekintést tesz lehetővé a szellemi és vallási praxis legmélyebb szintjeibe.

A szerző történelembölcseleti főműve, A mennyiség uralma és az idők jelei átfogó és mélyreható képet ad a modern civilizációról, amelynek legmeghatározóbb vonása a mennyiség uralma a szellemi értelemben vett minőség fölött. Guénon műve azoknak az örökérvényű tradicionális igazságoknak a fényében foglalkozik a történelem valódi mozgatóerőivel, amelyeknek az egész modern világ a maga összes eszméjével és intézményével a lehető legvégletesebb ellenképe. Diagnózisa szerint a modern világ egy hanyatló és felbomló világ, amelyen felismerhetők mindazok a tünetek, amelyek a „sötét kor” végső fázisának ismérvei. A világról, az időről, a történelem valódi mozgatóerőiről komolyabb művet valószínűleg nem írtak eddig. Anélkül, hogy jóslásokba bocsátkozna, a könyv felvázolja a modern világra és emberre váró jövő lényegi vonásait is: az integrális materializmustól egészen a legfélelmetesebb lehetőségig: a „fordított spiritualitásig”. Az ajánlott kötet a mű második, javított kiadása. Fordította: Buji Ferenc.

(A mű első kiadása A Hagyomány és a Transzcendencia Iskolája által 1993-ban történt. Ehhez képest a jelenlegi második kiadás jelentős módosulásokat tartalmaz. Az első kiadás csak angolból volt fordítva, a mostani két nyelvből: angolból és az eredeti franciából. Megvalósult egy általános fordítási és nyelvi korrekció, valamint tartalmi pontosítások is történtek több konkrét vonatkozásban; a latin nyelvű szentenciák immáron magyarul is olvashatók; és nem utolsó sorban az esztétikailag és könyvészetileg minőségibb kivitel is jelentős változásnak számít.)

A műben szereplő egyik tanulmány:

A titoktartással szembeni gyűlölet
(12. fejezet)

Az alábbiakban alaposabban el kell mélyednünk egy olyan témában, amit a korábbi fejezetekben már futólag érintettünk; arról van itt szó, amit a „népszerűsítésre” irányuló törekvésnek lehet nevezni (és e kifejezés azok közé tartozik, amelyek különösen alkalmasak arra, hogy rámutassanak a modern mentalitás voltaképpeni természetére), más szavakkal arról az igényről, amely mindent „mindenki számára elérhetővé” kíván tenni, és amelyről mint a „demokratikus” elgondolások egyik következményéről már említést tettünk, és ez végül is egyenlő azzal a kívánsággal, ami minden tudást a legalacsonyabb értelmi képességgel rendelkezők szintjére szeretne leszállítani. Nagyon is könnyű lenne rámutatni azokra az ostobaságokra, amik nagy általánosságban egy olyan oktatás meggondolatlan terjesztéséből fakadnak, amelyet mindenki számára azonos formában és azonos módon igyekeztek kötelezővé tenni; mint már említettük, ez csak egyfajta, a legalacsonyabbra irányuló nivellációban végződhet; és itt, akárcsak máshol, a minőséget áldozzák fel a mennyiség oltárán. Nem kevésbé igaz az sem, hogy a szóban forgó profán oktatásnak a szó valódi értelmében vett megismerés egyetlen formájával sincs dolga, és semmi olyat nem tartalmaz, ami a legcsekélyebb mértékben is mélyreható lenne; de ami jelentéktelenségétől és hasztalanságától eltekintve valóban ártalmassá teszi, az mindenekelőtt az a tény, hogy önmagát is tévesen ítéli meg, vagyis afelé irányul, hogy mindazt elutasítsa, ami meghaladja, és így az összes magasabb szintű lehetőséget elfojtja; könnyen meglehet, hogy kifejezetten e cél érdekében is dolgozták ki, ugyanis a modern „uniformizáció” szükségszerűen implikálja minden magasrendű gyűlöletét.

Még meglepőbb, hogy vannak, akik manapság a tradicionális doktrínákat a profán oktatás alapján próbálják kifejteni, éspedig anélkül, hogy a legkisebb figyelemre is méltatnák az előbbiek természetét, valamint azokat a lényegbevágó különbségeket, amelyek közöttük és mindazok között léteznek, amiket mostanság „tudomány” és „filozófia” névvel illetnek – ugyanis ezektől a tradicionális tanításokat valóságos szakadék választja el; és így részint a szimplifikáció miatt, részint pedig azért, mert csak a legfelszínesebb jelentést engedélyezik, szükségképpen teljesen félre kell érteniük e tanításokat, máskülönben célkitűzéseik teljesen indokolatlanok lennének. Mindenesetre ilyen módon a modern szellem pontosan abba hatol be, ami radikálisan és lényegénél fogva szemben áll vele; és nem nehéz előre látni e magatartás következményeinek felbomlasztó hatását, noha azok, akik eszközeivé teszik magukat ennek az illegitim behatolásnak, nem fogják fel igazi természetét és gyakran jóhiszeműen cselekednek, világosan körvonalazott szándékok nélkül. A vallási tanítás nyugati hanyatlása és ezzel párhuzamosan az ezoterizmus totális elveszítése pregnánsan mutatja, mi történik majd végül, ha a dolgok szemléletének e módja Keleten is általánossá válik; és a veszély annyira komoly, hogy világosan rá kell mutatni, amíg még nem késő.

Ebből az egészből a leginkább elképesztő azonban az a gyakran emlegetett érv, amit a „propagandisták” ezen új fajtája saját magatartásának igazolására szokott felhozni. Egyikük korábban ilyen értelemben írta, hogy ugyan a múltban a tudás bizonyos fajtáinak elterjesztésében kétségtelenül érvényesültek bizonyos korlátozások, manapság azonban már indokolatlanok e megszorítások, mert (és a következő szavakat szóról szóra kell idéznünk, nehogy a túlzás gyanúja merülhessen fel) „a kultúra általános színvonala emelkedett, és az emberi szellem felkészült egy integrált tanítás befogadására”. Itt, amennyire csak lehetséges, tisztán látható a tradicionális tanítás és a profán oktatás közötti disszonancia, és ez utóbbit a „kultúra” szó jelöli, amely manapság a leggyakrabban használt megnevezések egyikévé vált, csakhogy a kultúrának a legtávolabbi kapcsolata sincs sem magával a tradicionális tanítással, sem az arra való fogékonysággal; sőt mi több, mivel az „általános színvonal” úgynevezett „emelkedésének” elkerülhetetlen velejárója az intellektuális elit eltűnése, azt lehet mondani, hogy a „kultúra” a tradicionális tanításra való előkészületnek éppen az ellentétét képviseli. Valóban csak csodálkozni lehet azon, hogy egy hindunak (ugyanis akit fentebb idéztünk, hindu volt) semmi tudomása se legyen arról, mit jelent a kali-yuga, sőt olyan messzire menjen, hogy kijelentse: „elérkezett az idő, amikor a védánta egész rendszere a nyilvánosság elé tárható” – ugyanis a ciklikus törvények legelemibb ismerete is arra a következtetésre kényszerít, hogy erre az idő sosem volt kedvezőtlenebb, mint most. A védánta sosem tehető „az átlagemberek számára is elérhetővé”, mert hiszen soha nem is volt nekik szánva, és ilyen módon még képtelenebb vállalkozás ez manapság, ugyanis éppen eléggé nyilvánvaló, hogy az „átlagember” sosem volt híján annyira a felfogóképességnek, mint ma. És végül is az az igazság, hogy mindaz, ami egy valóban mélyebb rend tradicionális tudását képviseli, és így megfelel annak, amit egy „integrált tanítás” alatt kellene érteni (mert ha e szavak valóban rendelkeznek valamilyen jelentéssel, akkor a tulajdonképpeni beavatási tanítást is implikálniuk kell), mindenhol egyre nehezebben hozzáférhető; a modern és profán szellem inváziója következtében nyilvánvaló, hogy a dolgok nem is alakulhattak volna másképpen, mint ahogyan alakultak; hogyan képes tehát valaki annyira megfeledkezni a valóságról, hogy annak pontos ellentétét állítsa, és mindezt olyan nyugalommal, mintha kijelentésének igazságához a legkisebb kétség sem férhetne?

Az imént idézett esetben, amely egy sajátos mentalitás „illusztrálására” szolgált, a védántikus tanítás népszerűsítésére irányuló fokozott érdeklődés okai nem kevésbé különösek. Ebben az összefüggésben „a szociális gondolatok és a politikai intézményrendszer fejlődése” kerül először előtérbe; de még ha valóban „fejlődésről” is lenne itt szó (és ez esetben mindenképpen tisztázni kellene, hogy milyen irányban való fejlődésről), ezek akkor sem annyira a metafizikai doktrína megértésével vannak szorosabb összefüggésben, mint inkább a profán képzés elterjedésével; elegendő csak megfigyelni, milyen mértékben hátráltatja a tradicionális igazságok felismerését a jellegzetes politikai érdekek megjelenése a keleti országokban, hogy felismerjük, mennyivel kézenfekvőbb lenne – legalábbis a gyakorlatban – összeférhetetlenségről, mint összhangról beszélni e két „fejlemény” között. Nem könnyű meglátni, hogy a „társadalmi életet” – abban a merőben profán értelmében, ahogy azt manapság értelmezik – mi fűzheti össze még azzal a spiritualitással, amely számára a „társadalmi élet” ma már csupán akadályt képez: a kettőt összekötő láncszemek nyilvánvalóan még megvoltak akkor, amikor a társadalmi élet a tradicionális civilizációba integrálódott, de e láncszemeket éppen a modern szellem pusztította el, vagy legalábbis igyekszik elpusztítani azokat ott, ahol még léteznek; mi várható el tehát egy olyan „fejlődéstől”, amelynek legjellegzetesebb vonása éppen az, hogy közvetlenül minden spiritualitás ellen dolgozik?

Ugyanez az író felvet még egy másik érvet is: „Azonkívül – mondja – éppen az vonatkozik a védántára, mint a tudomány más igazságaira: ma már nincs többé semmiféle tudományos titok; a tudomány nem habozik közzétenni legújabb felfedezéseit”. És pontosan így is van: a profán tudomány csak a „széles nyilvánosság” számára való, és ha már egyszer létrejött, létének egyetlen igazolása ez a nyilvánosság; a profán tudomány nagyon is jól láthatóan semmi egyéb, mint amiként megjelenik, mert teljes egészében a dolgok felszínén tartja magát, és ezek szerint azt lehetne mondani, hogy nem princípiumokra épül, hanem pontosan a princípiumok hiányára; láthatólag semmi érzéke nincs a titoktartás iránt, pontosabban semmi értelme annak, hogy önmagát kiválasztottak számára tartsa fenn, s ahogy elnézzük, nem is élne vele azok egyike sem. Mindenesetre milyen hasonlóságot is találhatna bárki a profán tudomány úgynevezett „másmilyen igazságai” vagy „legújabb felfedezései” valamint egy olyan doktrína között, mint amilyen a védánta vagy bármelyik, hozzá hasonlító tradicionális tanítás, még ha ez utóbbiakat többé-kevésbé externális arculatuk szerint vizsgáljuk is?! Itt még mindig a dolgok fentebb említett összezavarása kísért, és feltehető a kérdés, hogy aki ilyen dolgokat követ el, annak mennyiben van fogalma arról a doktrínáról, amelyet tanítani akar; valójában a tradicionális szellemet és a modern szellemet nem lehet összeegyeztetni, és bármely engedmény az utóbbinak az előző rovására történik, mivel a modern szellem alapvetően mindannak tagadásában áll, ami a tradicionális szellemet alkotja.

Az igazság az, hogy mindazokban, akiket a legkisebb mértékben is megérint, a modern szellem magában foglalja mindannak gyűlöletét, ami – bármilyen területen is jelentkezzék – titok, vagy ami többé-kevésbé közel áll ahhoz, hogy titok legyen; s ez kedvező alkalmat biztosít a szóban forgó téma még alaposabb vizsgálatára. Tulajdonképpen nem lehet azt mondani, hogy a tradicionális doktrínák „népszerűsítése” veszélyes lenne, legalábbis amíg kizárólag teoretikus oldalukról van szó; ugyanis még ha lehetséges is lenne egy efféle népszerűsítés, az akkor is teljesen hasztalan lenne. Valójában azonban bizonyos igazságok voltaképpeni természetükből kifolyólag a leghatározottabban ellenállnak mindenféle „népszerűsítésnek”: bármennyire is közérthetően fejtsék ki azokat (értve ezalatt, hogy igazi jelentőségüket megőrizve és mindenféle torzítás nélkül kerülnek kifejtésre), csak azok számára felfoghatók, akik rendelkeznek a szükséges kvalitásokkal, mindenki más számára pedig olyanok lesznek, mintha nem is léteznének. A puszta felfogásnak természetesen még semmi köze a „megvalósításhoz” és annak eszközeihez, mert a szóban forgó területen semmi sincsen, ami bármilyen értékkel is bírna azon kívül, ami egy reguláris beavatási szervezetből ered; teoretikus nézőpontból csak merőben alkalomszerű meggondolások, tehát tisztán esetleges okok igazolhatnak e tekintetben bizonyos fenntartásokat, ami azonban nem jelenti azt, mintha az ilyen okok jelentéktelenek lennének. Végül is a valódi titok, az egyetlen olyan titok, amely soha, semmilyen körülmények között sem kerülhet nyilvánosságra, egyedül a kifejezhetetlenben rejtezik, és éppen ez okból közölhetetlen is – és a transzcendens rend összes igazsága szükségképpen részesül a kifejezhetetlenből; alapvetően ebben a tényben kereshető a beavatási titok jelentőségének mélysége; a külső titkok bármelyike csak annyiban bír jelentőséggel, amennyiben szimbóluma vagy képe a beavatási titoknak, noha alkalmanként egyfajta „diszciplínaként” is meglehet a maga jelentősége. Meg kell azonban értenünk, hogy itt olyan dolgokról van szó, amelyeknek az értelme és rangja már teljesen elveszett a modern mentalitás számára, és meg nem értésük egészen természetesen vált ki rosszindulatot; ráadásul a hétköznapi ember ösztönösen fél attól, amit nem ért, és a félelem nagyon is könnyen vezethet gyűlölethez, még akkor is, amikor a fel nem fogott igazság egyszerű közvetlen visszautasítása válik a félelemtől való menekülés eszközévé; valóban, a misztérium visszautasítása gyakran dühkitörésszerű formákban jelentkezik, mint például azoknak az önjelölt „szabadgondolkozóknak” az esetében, akik dühödten rontanak neki mindannak, aminek bármi köze is van a valláshoz.

A modern mentalitás tehát, mint kiderült, sem a titkot nem viseli el, sem semmiféle óvatosságra nem képes; mivel nem tudja, miért van szükség ezekre, csak olyan „privilégiumokat” lát bennük, amelyek feltételezése szerint valakinek az érdekeit leplezik, és a magasrendűség egyetlen formáját sem képes elviselni. Aki esetleg azzal a magyarázattal állna elő, hogy e „privilégiumok” a létezők voltaképpeni természetében gyökereznek, az csak az idejét pazarolná, mert hiszen éppen ez az, amit az „egalitarizmus” oly makacsul tagad. A modern mentalitás nemcsak egyszerűen büszke arra – természetesen bármiféle megalapozottság nélkül –, hogy kizárólag racionális tudománya és filozófiája elnyomta, vagy ami ugyanaz, „mindenki számára elérhetővé tette” a „misztériumot”, hanem a „misztériumtól” való irtózásában egészen addig megy, hogy azt még a „hétköznapi életnek” nevezett területre is kiterjeszti. Mindazonáltal egy olyan világ, amelyben minden „nyilvánossá” válna, aligha lehetne más, mint szörnyű. A gondolat természetesen még csak hipotetikus szinten van, mivel mindezek ellenére még nem értük el ezt a pontot, sőt talán soha nem is fogjuk elérni, tekintve hogy az egy „határt” képvisel; viszont vitán felül áll, hogy manapság általánosan megfigyelhető egy ilyen irányú törekvés, és ebben az összefüggésben jól látható, hogy még akik egyébként a demokrácia ellenfeleinek tekintik magukat, azok sem tesznek mást, csak egyszerűen (már amennyiben ez egyáltalán lehetséges) nem néznek fel teljesítményeire, éspedig egyszerűen azért nem képesek ennél többre, mert őket is éppen olyan mértékben járja át a modern szellem, mint azokat, akikkel szemben állnak. Hogy az emberek a lehetőségekhez képest „nyitott” életet éljenek, ahhoz nem elegendő az, hogy minden alkalommal és mindenféle ürüggyel egyszerűen „tömeget” csináljanak belőlük és – mint korábban említettük – „kaptárakban” helyezzék el őket, hanem ezen felül még „üvegkaptárakat” is biztosítanak számukra, ez utóbbiakat pedig lehetőleg úgy rendezik el, hogy csak „közösen” tudjanak étkezni. Azok, akik képesek alárendelni magukat egy ilyen életformának, valóban „emberalatti” szintre süllyednek, a rovarok szintjére, és olyanokká válnak, mint a méhek és a hangyák; ráadásul pedig minden eszközzel azon vannak, hogy „megszervezzék” őket, nehogy differenciáltabbá válhassanak, mint a szóban forgó állatfajok egyedei, hanem még azoknál is jobban belesüllyedjenek az uniformitásba.

Minthogy a jelen munkának nem célja bizonyos „anticipációk” részletezése – amelyeket persze nagyon is könnyű lenne megfogalmazni, és amelyeket az események nagyon is gyorsan utolérnének –, ezt a kérdést ne feszegessük tovább. Egyelőre elegendő rámutatni a dolgok jelen állapotára, másfelől pedig meghatározni azt az irányt, amelyet elkerülhetetlenül követniük kell – legalábbis még egy bizonyos ideig. A titoktartással szemben megnyilvánuló gyűlölet voltaképpen nem más, mint az átlagot felülmúló gyűlölete, annak gyűlölete, ami ellenáll a mindenki számára kötelezővé tett egyformaságnak. Mindazonáltal van egy titok – éspedig magán a modern világon belül –, amit minden másnál jobban őriznek: és ez annak a roppant szuggesztiónak a titka, amely létrehozta és fenntartja az aktuális mentalitást, és mintha csak olyan módon készítette volna el vagy inkább „gyártotta volna le” a modern szellemiséget, hogy az bármiféle ilyen szuggesztiónak nemcsak a létét, de még a lehetőségét is tagadja; és ez kétségtelenül az elgondolható legjobb eszköze – mondhatni „diabolikusan” agyafúrt eszköze – annak, hogy a szóban forgó titokra soha ne derüljön fény.

(1) A szóban forgó író minden bizonnyal Sri Aurobindo Ghose. (A fordító megjegyzése.)

Tartalomjegyzék:

Bevezetés
1. Minőség és mennyiség
2. „Materia signata quantitate”
3. Mérték és megnyilvánulás
4. Térbeli kvantitás és kvalifikált tér
5. Az idő kvalitatív meghatározottságai
6. Az individuáció princípiuma
7. Egyformaság kontra egység
8. Régi mesterség és modern ipar
9. A névtelenség kettős értelme
10. A statisztika illúziója
11. Egység és „egyszerűség”
12. A titoktartással szembeni gyűlölet
13. A racionalizmus posztulátumai
14. Mechanisztikus szemlélet és materializmus
15. A „hétköznapi élet” illúziója
16. A pénzverés degenerálódása
17. A világ szolidifikációja
18. Tudományos mitológia és népszerűsítés
19. A történelem és a földrajz határai
20. A gömbtől a kockáig
21. Káin és Ábel
22. A kohászat jelentősége
23. A térré változott idő
24. A felbomlás felé
25. Repedések a nagy falon
26. Sámánizmus és varázslás
27. Pszichikus maradványok
28. Az antitradicionális akció fokozatai
29. Deviáció és felforgatás
30. A szimbólumok megfordítása
31. Tradíció és tradicionalizmus
32. Neospiritualizmus
33. Kortárs intuicionizmus
34. A pszichoanalízis vétkei
35. A pszichikus és a spirituális összetévesztése
36. Álbeavatás
37. A „próféciák” megbízhatatlansága
38. A tradícióellenességtől az ellentradicionalitásig
39. A nagy paródia, avagy a fordított spiritualitás
40. Egy világ vége

A mű megvásárolható közvetlenül a kiadótól, vagy a Hazai Porta webáruházban, és a nagyobb könyvesboltokban (Fehérlófia, Írók Boltja). Bolti ára 2100-2400Ft között mozog.

(Szent Korona Rádió)

A 2. rész a Szent Korona eszme alapjaival foglalkozik, de kitér (ami szorosan hozzátartozik a Szent Korona tanhoz) a hitünk alapjaira, az ezotéria és vegák bírálatára, egészséges étkezésre, szabadság kérdésére, az egyházra és a "gonosz" papokra is:

Magyar Hagyomány 2. rész - A Szent Korona eszme alapjai from Szent Korona TV on Vimeo.

Ajánljuk a többi, már felkerült négy részt is, amik szintén ezen értékek alapján készültek.

(Szent Korona TV)

Ajánló: Égi élő igazság - A szent korona misztériuma és tana- Jelenczki István filmje! (x)

Morvai Krisztina kéri a Jobbik programjának bevezetőjében, hogy kommentáljuk, elemezzük, fűzzünk hozzá, gondoljuk tovább, beszélgessünk arról. Mi megtesszük, jobbító szándékkal, hagyományokat tisztelő alapon. Az adja elemzéseink valódi hitelességét, hogy nem vagyunk párttagok, csupán közös az érdekünk a Jobbikkal, így természetes szövetségesünknek tekinthető a párt.

Vegyük számításba, hogy a Jobbik mint párt sokrétű, és nyilván ez a program (minden egyes részével együtt), nem tükrözi, mert nem tükrözheti az egész Jobbik véleményét, hiszen egyes kabinetek alkották meg őket, és ez még akkor is így van, ha a közgyűlés elfogadta.

Az is lehetséges, hogy a vezetőségnek eltér a véleménye egyes kérdésekben, vagy magának a kabinetnek is akár, de kommunikációs szempontból ezt, és így tartották helyesnek megfogalmazni. Reméljük erről van szó sok esetben és ezért is merünk bírálatot megfogalmazni mint pártonkívüliek, mert visszajelzést szeretnénk adni a pártnak. Ezzel egy kis útbaigazítást is nyújtunk a nemzeti oldaliaknak, hiszen a program főként nem nekünk már kiképzetteknek szól, hanem a nemzeti gondolkodást kevésbé követőknek.

Végső soron mi leírjuk mindazt, amit szerintünk a Jobbik vagy nem mert megfogalmazni, vagy nem tartotta lekommunikálhatónak a programjában.

Az első részben a program Alkotmánnyal, közjogi helyzettel és a vallási kérdéssel foglalkozó részével foglalkozunk. További elemzéseket folyamatosan tesszük közzé, de nem ígérjük, hogy minden területet ki tudunk elemezni, hiszen nincsen minden szakterületre hozzáértő munkatársunk. Csak azokban a kérdésekben szólalunk meg, amiben tudunk, amiben lehetőségünk van.

Alkotmányossági és közjogi kérdések a Jobbik programjában

A program gyakorlatilag az utolsó helyre sorolta az alkotmányossági kérdéseket, pedig szerintünk majdnem minden baj forrása az, hogy illegitim államban élünk, egy olyan köztársaságban, ami hagyománytalan, senkinek sem kell, és nemzetidegen. Sajnos, nem ez az egyetlen hibája a program ezen részének, de ne szaladjunk ennyire előre.

A Jobbik nagyon helyesen deklarálja a programjában, hogy 1944. március 19. előtti alapokon áll, a Szent Korona Tanon, a jogfolytonosság híveként, a történeti alkotmány visszaállításáért.

Ez teljesen rendben is volna, azonban pár sorral lejjebb a programban az található, hogy a kommunista rendszer illegitim volt, és ennek joghatásaként minden általuk meghozott törvény is, és "a joghatással járó időmúlás kezdő időpontjának az önkényuralom utáni első, szabadon választott Országgyűlés első ülésnapját, 1990. május 2-át kell tekinteni."

Ez nem éppen következetes hozzáállás, mert ha illegitimnek tekintjük az 1944. március 19. utáni állapotokat, de legalább az 1946.I.-es törvényt, akkor kijelentjük, hogy megszakadt a jogfolytonosság (a Jobbik is ezt teszi a programjában), éppen ezért az utána lévő időszakok egyike sem tekinthető legitimnek, még akkor sem, ha "szabadon választott" az Országgyűlés, mert a jogfolytonosság nem állt helyre, aminek alapja és jogi forrása nem a nép, és a népi szavazgatás, hanem a Szent Korona tana.

A Jobbik programjában sajnos az köszön vissza, hogy a népfelség-elvének talaján állnak, vegyítve egy kis Szent Korona Tannal. A fenti, kiragadott eszmefuttatásból is látszik, hogy számukra a legitimációt a népnek a szavazata adja, ami köztársaság-pártiság. Persze, antidemokratikus nézeteket sem fogalmazhattak volna meg, mert egyből jön a párt betiltása, de legalább hagyták volna a kérdést homályban.

Persze homály így is van. A program teljesen nyitva hagyja az államforma kérdését, talán azért, mert ők is érzik, hogy a Szent Korona Tan, a jogfolytonosság igénye és a történeti alkotmány mellé nem lehetne mást tenni, csak a királyságot, hiszen csak az az államforma vezethető le ezekből, ha tetszik, ha nem, és nem a köztársaság. Azonban ciki lenne - és kommunikációban nem is szerencsés-, egy királysággal előállni.

Érthető, hogy nem akarnak monarchisták lenni, de azért a népfelség elvének túlzott hangoztatását elhagyhatták volna a megalkotók. Szintén jobb lett volna, ha nem pedzegetik az államfői (a programban csak államfő olvasható, ami lehet bármi, ezzel is érzékeltetve, hogy az államforma kérdése levegőben lóg) jogköröket. Erős állam és erős államfő kell, az fix. A Jobbik programja szerint is.

Azonban nem világos, hogy miért kellene népszavazásra bocsátani az erős jogkörű államfő megválasztását. Attól eltekintve, hogy ez is republikánus eljárás, még kijelenthetjük, hogy nem is működne így a kettő együtt. Azokban az országokban, ahol gyenge jogkörű a köztársasági elnök, ott valóban a nép választja meg, ahol erős, ott az Országgyűlés. Ez azért van így, mert a törvényhozó hatalom (Országgyűlés) munkáját gátolná egy olyan erős jogkörű államfő, akit nem az Országgyűlés választ meg. Egyszerűen még nagyobb káosz lenne a törvényhozásban. Persze megoldható a kérdés, meg is oldják némely országokban: elnöki rendszer, ahol a kormányfő és az államfő ugyanazon a személy. De ahogy a köztársági berendezkedés, úgy az elnöki rendszer is teljesen hagyománytalan lenne Magyarországon.

Jó szándékra vall az erős, pártok feletti államfőre való igény, és teljesen jogos ezen követelés, azonban ilyen módon nem lehetne megvalósítani. Vagy dinasztikus alapokon kellene állnia, vagy ha már mindenképpen népszavazásban gondolkodunk, akkor előtte más, szigorú feltételekhez kötni az indulást, hogy biztosítva legyen, hogy csak valóban nemzethez kötődő államfő-jelöltek közül lehessen választani. A kormánnyal való ütközést elkerülendő, pedig egyszerűen az államfő nevezhetné ki a tagjait. De akkor kiesik a szavazási lehetőség a kormány tagjairól... Lehet ilyesmivel kísérletezni, ahogy az elmúlt 70 évben, de inkább térjünk vissza az eredeti Magyarországhoz, és hagyjuk az effajta újításokat.

Jó ötletnek tűnik felülvizsgálni az illegitim berendezkedés alatt létrejött törvényeket, és kiszórni azokat, amik nem összeegyeztethetőek nemzetstratégiai szempontokkal. Aztán olyan sommás alkotmánylevelet elfogadni, ami a legfontosabb kapocs lenne a mostani kor és a legkorábban 1944-ben, legkésőbb 1946-ban megszakadt jogfolytonosság között, azonban nem értem, hogy ezt miért kellene népszavazásra bocsátani. A jogfolytonosság kérdését nem lehet népszavazáshoz kötni, mert azzal nem lehet helyreállítani azt.

Az sem érthető, hogy miért kellene népnek olyan hatalomgyakorlási jogokat adni, mint az egész parlament feloszlatása és egyéb szélsőséges gondolatok. Ezek az intézkedések gyengítik az államot, utat engednek a demokráciában, és az elmúlt 60 évben elbutított, bárki által manipulálható társadalmi önkénynek.

A Szent Korona tana nem ismeri a népszuverenitás elvét. Nem is volt soha ilyen az Apostoli Magyar Királyságban. Ugyanis nem a nép a hatalom forrása, hanem a Szent Korona. Ezt jelenti a Szent Korona tana. (Ezzel a kérdéssel már számtalanszor foglalkoztunk a Szent Korona Rádióban, lsd: kapcsolódó linkek.)

Nagyon jó kezdeményezésnek hangzik alkotmányba foglalni a nemzetellenes cselekedetek elleni fellépés lehetőségét, a privatizáció megakadályozását, az államadósság kérdését. Szintén alkalmazható tekintjük a Szent Koronára való fogadalomtételt a hivataloktól kezdve a felsővezetői szintig.

Szintén szükségszerű intézkedés lesz a kétkamrás Országgyűlés felállítása egy igazi rendszerváltással, amit a Jobbik is beleemelt a programjába.

Ezekhez az intézkedésekhez persze minimum 2/3-os többséget kellene a Jobbiknak elérnie, az új alkotmány elfogadásához pedig 4/5-ös támogatással kellene számolni. Amire azonban nem nyílik lehetőség az elkövetkezendő ciklusban. az biztos, és lehet, hogy egyébként sem. A parlamentáris tér valószínűleg kevés lesz ehhez...

A minőségi jogalkotás igénye is teljes mértékben jogos a Jobbik részéről, és e téren alig találni kivetnivalót, esetlegesen pontosításokra szoruló részeket, ami köszönhető inkább a terjedelmi korlátoltságnak.

Összességében a program ezen része is korszakalkotó, és az biztos, hogy nincs jelenleg egyetlen egy pártnak sem ilyen tervezete ilyen vonatkozásban sem. Már csak azért sincs, mert nem érzik és látják azokat a problémákat, amiket a jobbikosok már igen, bár a megvalósítás körül van még mit csiszolni.

Nagyon pozitív a Szent Korona Tan hangoztatása, a jogfolytonosság és a történeti alkotmányhoz való visszatérés igénye. Sajnos azonban ez a népfelség elve már meghaladott dolog a nemzeti oldalon is, mert láthattuk, hogy pont ezek az eszmék szülték a köztársaságokat, és összeegyezhetetlen is a Szent Korona eszme és a demokrácia, hiszen a legitimációs alap más a köztársaságban, és más a történelmi Magyarországon.

A program ezen része kommunikáció szempontjából tartható, kivéve azon részei (pl. erős államfő, erős legitimáció mellett), amiket a baloldali politológusok is ugyanúgy megcáfolnak majd.

Reméljük, hogy 4 év múlva előveszik ezt a kis elemzést (is) és figyelembe veszik, hogy nem a népfelségelvén talaján áll a jogfolytonosságunk, és úgy alkotják meg a következő programjukat.

Barcsa Gábor

Vallási kérdések a Jobbik programjában

A mai világban a vallás és a hitélet egyre jobban háttérbe szorul, ami közvetve és közvetlenül is hatással van az életünkre. Az Istentől való elfordulás, a hagyományok elvetése csak is destruktív hatású lehet, ezt mára hiába is próbálják tagadni a modernisták. A közerkölcs folyamatos romlása, a szinte elfogadottá vált vulgaritás, a különböző aberrációk és még hosszan sorolhatnánk, mind annak a ránk erőltetett relativizmusnak a terméke, ami megpróbál mindent egyenlőként feltüntetni, de ezt nem kell a kedves olvasónak túlzottan ecsetelnem. A vallást nem lehet igazából külön tárgyalni, az élet minden területét átszövi (át kellene szőnie), ezért tartom sajnálatosnak, hogy a Jobbik programjában csak nyúlfarknyi két oldalon foglalkozik ezzel a fontos témával.

Felmerül az összmagyarságban gondolkozó, egységes egyházpolitika, valamint az egyházi vezetés és a kormányzat közötti szorosabb együttműködés. A vallásnak rendkívül fontos megtartó ereje van az elszakított terülteken, így ennek az egységes szemléletnek a kialakítása tulajdonképpen nemzeti érdek. Egy erélyes külpolitika kiegészülve a helyi egyházi infrastruktúrával rengeteget tehetne elszakított testvéreinkért. Ennek eléréséhez fontos az említett szorosabb kapcsolat kialakítása vezetés és az Egyház között, a szekularizáció liberális dogmáját eltakarítva az útból.

Felvetődik Magyarország keresztény gyökereink alaptörvénybe foglalása, ami viszont csak egy átmeneti megoldás lehet, hiszen a jogfolytonosság visszaállításával a Szent Korona Tan ezt már önmagában feltételezi. A történelmi egyházak előjogait elismeri a program, támogatja a társadalomépítő, karitatív és oktatási tevékenységét.

Kiáll a házasság méltósága mellett, eltörölnék az élettársi viszonyt, és köztisztviselő jelenlétével hivatalos állami házasságkötésként fogadnák el az egyházi esküvőt. A hagyomány szempontjából ez rendkívül pozitív, mert a házasságkötés nem egy köztársasági papír kell hogy legyen, hanem egy férfi és egy nő Isten előtti egybekelése. A családnál maradva a magzatgyilkosság és az eutanázia kérdésében az életvédő oldalra helyezkednek, nem megfeledkezve arról, hogy ezeket nem lehet csak törvényileg szabályozni, elsősorban a társadalmat kell újra életpártivá alakítani.

A hit- és erkölcstan kötelező oktatása és a vallásos nevelés mellett állnak ki, növelnék a történelmi egyházak szerepét a közéletben, ami támogatandó a szekularizációt visszaszorítandó.

A büntetés-végrehajtás területén növelnék a lelkészi jelenlétet, valamint az egyházaknak kiemelt szerepet szánnának a cigányság integrációjában, állami segédletet adnának a cigánypasztorizációnak. A cigánybűnözés megszüntetéséhez elengedhetetlen a törvények szigorítása és az erőszakszervek erélyes fellépése rövid- és középtávon. Hosszútávon viszont változtatni kell a lelkületükön is, mert a szigor eltűntével így visszatérnének korábbi életmódjukhoz. Nem is beszélve arról, hogy ezen a terülten támogatás hiányában ma főként szekták folytatnak térítő tevékenységet a cigányság körében.

Megemlítik a különböző álvallásokat, ahol arra helyezik a hangsúlyt, hogy vannak akik üzletnek tekintik az egyházalapítást, ezért szigorítanák a bejegyzést és működésük folyamatos felülvizsgálatának szempontjait. Sajnos itt semmi konkrétumot nem említenek, mit értenek álvallás alatt, milyen lépéseket tennének ellenük? Fontos megemlíteni, hogy az országban előforduló különböző ál- és ellenvallások nem feltétlenül csak üzleti érvekből működhetnek, hanem előfordulhat néhány mögött sötétebb influencia is. A bejegyzés szigorításánál pedig szintúgy nem hoznak fel konkrétumokat, mi alapján döntenék el mit lehetne bejegyezni? Ez nem egy olyan terület, ahol kvantitatív módszerekkel, mennyiségekkel, létszámmal el lehetne dönteni valamiről, hogy az egy szekta e vagy pedig igazi vallás. A szektákkal szembeni erős fellépést hiányolom, főleg a perventív oktatás fontosságát, mivel ha valaki egyszer bekerül egy szektába, akkor már nehezen lehet rá észérvekkel hatni. Nem véletlen, hogy csak a nyugati világra jellemző a szektásodás, és ez addig folytatódni is fog, ameddig a tradicionális vallások vissza nem térnek az emberek hétköznapjaiba.

Az állam és az egyházak közötti megállapodásokat új alapokra helyeznék, rendeznék az utóbbi időben is sokat emlegetett egyházfinanszírozást és a Jobbik kezdeményezné a „Vatikáni szerződés-típusú” alapdokumentumok megalkotását a történelmi egyházakkal. Ugyanilyen szerződések megkötését kezdeményeznék a határon túli magyar történelmi egyházakkal. Itt is a konkrétumok hiánya merül fel, mely egyházakkal kötnének megállapodást a Vatikáni szerződés mintájára, mivel nem minden történelmi egyház rendelkezik a Magyar Katolikus Egyházhoz hasonlóan olyan akkreditált intézményrendszerrel, melynek támogatásáról beszélni lehetne.

A Jobbik egyházpolitikai programjában leírtakat összegezve, azt tudnám mondani, hogy eszmeiségében nagy hangsúlyt kap a keresztényi szemlélet, értem ezalatt az erősen családközpontú felfogást, a házasság szentségét megőrizni kívánó programpontokat a vallásos nevelés fontosságának támogatását, a feltétlen életpártiságot. A jelenlegi politikai palettán talán a Jobbik képviseli legjobban a keresztény érdekeket, viszont sajnos ezt még elég bátortalanul vállalják fel, nem elég karakán a kiállásuk. Voltak kényes pontok is, ahol inkább szűkszavúan fogalmaztak, de összességében nagyon bíztató és reményteli a hozzáállásuk.

TPJJ

Folytatjuk hamarosan a program többi részével!

(Szent Korona Rádió)

Isten ostora, világnak pörölye 451 húsvétjára virradó éjjel /április 7-én/ földig rombolta a Mosel-völgyi Mettensis városát.

A bűnös hely egyetlen éjszaka tűnt el a föld színéről. Semmivé lettek falai, épületei.

Jézus Krisztus feltámadt napjának első hajnali sugarai egyedül Protomártír Szent István kápolnájáról verődhettek vissza. Húsvét ünnepére, Atilla ítélete szerint, csak az első vértanú emléke volt méltó. A halálból megtért Istenfiú fénye annak szentélye fölött ragyogott, akinek élete bűntelen és tiszta volt.

Az utókor mégis értetlenül áll a hunok cselekedete előtt, pedig a középkori hagyomány megőrizte számunkra ennek magyarázatát. S ez a tudás megvilágít valamit a magyarság Szent Istvánhoz és a Szent Koronához történő különös vonzódásából.

A kiadvány fedlapja A korabeli Európa szinte minden országában ismert és népszerű, Jacobus de Voragine álltal írt Legenda aurea,, a szentek életét tartalmazó gyűjtemény. A Magyarországon is járt szerzetes a XIII. század derekán készítette el művét. Különös jelentőséggel bír, amit az István névvel kapcsolatban megőrzött számunkra a gyűjtemény. A következőket írja:

„ Az István /Stephanos/ név görög eredetű, latinul koronát, héberül normát jelent. István a vértanúk koronája volt, vagyis az első közülük az Újszövetségben, miként Ábel az Ószövetségben. Norma, azaz szabály és példa volt másoknak a Krisztusért való szenvedésben, a helyes cselekvésben és az ellenségért való imádkozásban.”

Szent István emléke tehát norma, szabály, törvény, korona.

Ha azt mondom Szent István, kiejtettem a Szent Korona és egyben a Szent Korona-tan nevét is. Árpád házi Szent István személye a Szent Korona és Isten szent törvényét elválaszthatatlanul összekapcsolta. Atilla földjén kései leszármazottjára angyali korona szállt, és a teremtés rendje újra helyreállt. Vér és föld egysége, lélek és test összetartozása megvalósult, hogy az Ég tiszta a Teremtésben fennmaradjon. Ennek a tudása, pedig egyedül a magyarság által őrződött meg, hiszen nálunk töretlenül érvényesült a Szent Király kultusz /Istvánt több korabeli oklevelünkben is így nevezik/, valamint a Szent Korona és a Szent Korona-tan tisztelete.

Szent István koronája, trónja, palástja, kesztyűje, saruja többet jelentett személyes örökségnél. Aki magára öltötte koronázáskor ezeket a szent kellékeket, átváltozott a Szent Korona és a Szent Korona-tan földi, élő valóságává.

Ebből egyúttal az is következik, hogy az úgy nevezett Szent Korona-tan nem lassú jogi „fejlődés” eredményeként jött létre, hanem alapelemei kezdettől fogva feljegyeztettek a magyarság lelkében. Ez a magyarázata annak, hogy Mettensis ostrománál, a 451-es év feltámadás vigíliájakor, egyedül Szent István kápolnáját hagyták a hunok érintetlenül. Hagyománya és nevének értelme a húsvét tisztaságában, a helyes cselekvés és életvitel szabályát hirdette.

Atillát pedig a korabeli hagyomány Isten ítéletének végrehajtójaként tartotta számon. Troyes ostrománál az Aranylegenda és a későbbi kompilátorok /Thuróczi is/, egy különös beszélgetést örökítettek meg Szent Lupus és Atilla között. A püspök felteszi a világ meghódítójának a kérdést: „Ki vagy te, ki e földet pusztítod és taposod?” Atilla erre így felelt: „Ego sum Atilla, rex hunorum, flagellum Dei.” Mire Lupus nagy sóhajtások közben, egy szójátékkal élve így válaszolt: „Én meg Farkas /Lupus/, óh jaj, Isten nyájának pusztítója, aki megérdemeltem Isten ostorát”.

Már Atilla kortársai tudták, hogy Atilla küldetése a világban elhatalmasodott istentelenség és hűtlenség büntetése. /Történelmi adataink vannak arra nézve, hogy Atilla nyilvántartotta a hun birodalomból hűtlenül megszökött harcosait, és azokat visszakövetelte a szomszéd birodalmaktól./

A hun király égi parancsa volt a rossz eltüntetése a földről, és a világ megtisztítása. Ahogyan nevének török értelmezése is sugallja /”Atil”=”víz”/, Ő volt a Teremtést tisztára mosó áradata. A tisztító özönvíz, mely egy jobb világ építését tette lehetővé. Olyan Teremtését, amelyben Isten igaz törvénye a Mindenség uralkodó, szentséges koronája. S az isteni rend megvalósulásaként a világ közepén ott ragyogott Szent István Szent Koronája.

A tisztító erőre utal a XIII. század táján készült „Lengyel-magyar krónika” „Aquila” megnevezése is Atillára vonatkoztatva. Hiszen egyrészről a latin szó nemcsak a „sas” jelentést rejti magában, hanem melléknévként a „feketés” megjelölést is. Ugyanakkor tartalmazza az „aquilo” /északkeleti szél, észak/ kifejezésen keresztül azt a teremtési irányt, ahonnét Atilla érkezni fog az említett krónika szerint. S az „Aquila” nevében természetesen benne rejtőzik az „aqua” / víz főnév is. Így a latin értelmezésen keresztül is eljuthatunk a török „Atil” fogalmához.

Szent István uralkodása Atilla örökségének visszaszerzését jelenti. Erről a küldetésről beszél Anonymus is, amikor leírja, hogy őseink Atilla földjét, a véréből származó Álmos vezér vezetésével indulnak visszaszerezni. E küldetés befejezését jelenti Szent István uralkodásának ideje. Miután alakjának jelentősége a magyarság szempontjából nem köthető a királyság és a kereszténység kezdetéhez, úgy vélem, személyét a Szent Korona és a benne testesülő mennyei törvény helyreállítása, újra érvényesülése tette emlékezetessé. Így a Szent Korona és a hozzáfűződő tan maradéktalan megvalósulása csakis Szent Istvánhoz köthető. Ez a Korona Atilla örökén Szent Istvánhoz kötődik. A Szent Király azért kapta az István nevet a keresztségben, mert a Szent Korona és a hozzáfűződő tan már létezett. Benne, általa valósult újra meg az elveszett isteni rend. Névadója, Protomártír Szent István alakján keresztül Atilla ítélete érvényesült a világban.

A magyarok eredetileg „mindnyájan ugyanegy nemzetségből” származtak.

A világ és az erkölcsök romlása vezetett oda, hogy kivált a nemesek közössége. A közösség, község /communitas/, illetve az országlakosok /regnicola/ fogalmának használata az 1387-es és 1440-es válság megoldásakor is ősi hun-magyar hagyományon alapul.

Kézai, valamint a Képes Krónika és Werbőczy is szinte szó szerint azonos módon beszélik el a magyar nemesség létrejöttét. Az ősi időkben hírvivők gyűjtötték fegyverbe a magyarokat a következő szavakkal: „Isten és a magyar nép szava /Vox Dei et populi Hungarici/, hogy ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben /quod die tali unus quisque armatus in tali loco/ pontosan megjelenjék, hogy a közösség tanácskozását /communitatis consilium/ és végzését meghalgassa” /Kézai/. A Képes Krónikában a mondat úgy módosult, hogy a „ közösség” hangsúlyozása került előtérbe, így „Isten és az egész közösség szava” /Vox Dei et communitatis universe/ kötelezi a hun-magyar embereket a közérdekében történő megjelenésre. A krónika szerint a részvétel mindenkinek „fegyverrel, vagy ahogyan van” /vel sicuti esse/ volt kötelező. Werbőczy ugyancsak hasonló módon írta le az „Isten az egész közösség” szavával szembeni kötelezettséget. A hívás cselekménye azonban a Hármaskönyvben kiegészül a vérbe mártott tőr vagy kard körbehordozásának /tunc mucro, vel ensis sanguinis aspergine tinctus/ szertartásával.

A kötelezettségmulasztás következményeit mindhárom forrás azonos módon mutatja be, rámutatva a nemesség különválásának kezdetére.

Itt Kézait idézzük csak, mivel jelentős eltérés nem található a vizsgált dokumentumok szövegében: „Aki pedig ezen parancsot megvetette /edictum contempsisset/, anélkül, hogy igaz okát tudta volna adni, a szkíta törvény /Lex Scitica/ értelmében karddal kettéhasították /detruncabat/, vagy törvényen kívülállónak nyilvánították /exponi in causas desperatas/, vagy közszolgaságba /in communium servitutem/ taszították. Válaszfalakat magyar és magyar között /unum Hungarum ab alio sepravit/ csak efféle bűnök és kihágások emeltek.

E felfogás mögött, pedig az egy szív, egy lélek hagyománya bújik meg, annak a „corpus mysticum”-nak /misztikus test/ a léte ragyog át, mely a Szent Korona-eszme lényegét képezi.

A szkíta törvény megszegésének következményei is erre utalnak, hiszen a közösség cserbenhagyásának büntetése, tükröző módon, a test kettévágása. Azzal bünteti az elkövetőt, ami a bűne volt. A bűnös engedet az önzésnek, az „én” kísértésének Isten és a közösség szavával szemben, hát büntetése a községtől való elválasztása lett. Életét, ha megtarthatta, közszolgaságban töltötte, hogy a Teremtés rendje helyreálljon. A nép együttléte Isten jelenvalóságát jelentette.

Az idők folyamán - ahogyan Werbőczy is beszámol erről – egyre többen jutottak nemtelen állapotba. A bűnre nemet mondani egyre nehezebbnek bizonyult a világban. Ma még inkább így van ez. A nemes lélek azt az erőt sugározza, amely ellent tud állni a bűn elkövetésének.

A kísértés, pedig az első bűn, a bibliai bűnbeesés óta csak egyre növekszik. Aki ellentmond ennek, visszaviszi a paradicsomi lét felé a világot. A kígyónak ma a legkedvesebb szava az „igen”. „Szavazz igennel, mondj igent a boldogságra!” – harsogja a fogyasztói világ, kihasználva az emberi természetből fakadó tulajdonságot, hogy általában könnyebb „igen”-t mondani, mint nemet. Csak gerinces, nemes tartású ember tudja megcselekedni, hogy a becsületességből, a tisztaságból nem enged. A „nem” a bűnre, a halálra adott elutasító válasz.

Ugyanakkor a „nem”, a „nemzés” a lét továbbnövesztését jelenti.

A könnyebb élet sikamlós kígyója már a középkorban is körbefonta a létezés minden területét. A nemesek kiválásának, kiváltságának célja az Istennel való közösség megőrzése volt. Ilyen értelemben tagjai a Szent Korona birtokaiból részesülő nemesek a Szent Koronának, ahogy Werbőczy is megállapítja.

Ugyanakkor a vizsgált oklevelek is bizonyítják, hogy a közösség iránti kötelességérzet határozta meg a Szent Korona országainak rendjét. Az okmányok a szűkebb értelmű „nobilis” /nemes/ kifejezés helyett tudatosan a „regnicola” /országlakos/ megjelölést használták.

Ez az ősi, égi eredetű királyság valaha a Magyar Haza volt!

Isten és a Szent Korona Nevében teremtsük újjá!

Dr. Varga Tibor jogtörténész

Ez a jelenlegi rendszer, amiben élünk, a kommunizmus egyenes következménye.

A mai Magyarországon, a magyarságot és ezen belül a nemzeti oldalt helyben járatják!

A jelenlegi hatalom érdeke, hogy a hazájukért tenni akarókat megossza és látszat nemzeti szervezeteket hozzon létre és látszat nemzeti vezetőket emeljen föl. Ha az embereknek Istenre és vallásra van szüksége, akkor létrehoznak nekik ős magyar vallást is.

Egy hatalmas nagy átverés van kialakulóban!

A magyarság kifosztása és megsemmisítése már elég régen tart. Az oszd meg és uralkodj elve alapján, már Trianon előtt elvetették a nemzetiségek között a gyűlölködés magjait. Azután folytatódott az első világháború után az ország feldarabolásával és ezzel a kereskedelmi útvonalak elvételével. Ez azért volt fontos, mert addig, nyugattól-keletig rajtunk kellett keresztül mennie a kereskedőknek és ez nem mellesleg igen jól jövedelmezett az országnak. Ezzel a lépéssel az embereket városba kényszeríttették, tömegeket hoztak létre, akik nem tudják eltartani magukat, és pénzre van szükségük, hogy megéljenek. Egyébként, addig a magyarságra nem volt jellemtő a városi létforma, az Istenhez közel, a földből élt az ország nagy része. Elindul a proletár és a polgár kérdésköre, ami tulajdonképpen ugyanaz: városi nincstelen.

A városlakónak, tehát, pénzre van szüksége, hogy meg tudja vásárolni magának az energiát, az utazást, a ruházatot és az élelmet. Város, pénzforgalom, kereskedelem és a hitel négyessége által van a mai napig Magyarország és az egész világ sarokba szorítva!

Ezek után a következő lépés volt, hogy a nemzeti erőktől elvették a vagyont /államosítás/, nehogy ez a vagyon nemzeti kultúrát szüljön és felmerüljön Trianon igazságtalansága. Egyébként a mai jog, a kollektív bűnösség fogalmát nem is ismeri, ezért is jogtalan volt az ország feldarabolása! Egy országot elloptak területileg, elloptak vagyonilag és most lelkileg is tönkre akarják tenni.

Az 1989-es évben Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, a változtatásra azért volt szükség, mert megszállás alatt voltunk.

Ekkor kellet volna a Történeti alkotmány jogfolytonosságát helyreállítani.

Ez ugye felvetette volna a kommunizmus alatt felvett államadósság felülvizsgálatát és az elrabolt nemzeti vagyon visszaszolgáltatását! /Itt kell megjegyezni, hogy törvénysértés jogot nem alapít!/ Ebben az esetben felmerült volna az MSZMP vezetőinek a felelőssége, akik támogatták a megszálló hatalmat. Ezért a Rákosi féle alkotmánnyal a jogfolytonosságot megtartották. Tudták, a céljuk a nemzeti erőktől elvett vagyon szétosztása /privatizáció-privo=fosztani/ a nemzetközi finánctőke bérencei között. Ennek következményeképpen azok az emberek, akik kiszolgálták az előző rendszert is, hirtelen milliárdosok lettek.

Az ország nagy része már ráébredt, hogy átverték és ezért gyökeres változást akar. Egyre gyakrabban merül fel az elszámolás és az elszámoltatás gondolata. A rendszerváltozás győztesei viszont ezt nem akarják. Nem szeretnék, hogy az alkotmány módosítására és a Szent Korona jogaiba való visszahelyezésére sor kerüljön. Ugyanis a Szent Korona vagyona és jövedelme /Szűz Mária öröksége/ azt is jelenti, hogy az alapvető stratégiai vagyontárgyaknak /víz, energia, MÁV, MALÉV, stb./ a Szent Korona tulajdonában kell örökösen maradnia! A föld külföldiek kezén nem maradhat, és a milliárdos privatizátorok is rosszul járhatnak.

Mivel ezt ők nem akarják, ezért az általuk létrehozott „nemzeti médiával” és „nemzeti szervezetekkel” próbálják félrevezetni az embereket. Azok az emberek, akik a rendszerváltás győztesei, számadás és bocsánatkérés nélkül nem jöhetnek át a nemzeti oldalra és nem lehetnek vezetők , ünnepelt sztárok. Ezért készítik elő, ha már nem képesek fenntartani a jelenlegi hatalmukat, a saját szájuk íze szerinti rendszerváltoztatást. A fő irányvonaluk az, hogy: változtassunk, változtassunk, csak semmit meg ne változtassunk!

Magyarország már másodszor készül elkövetni azt a hibát, hogy az érzelmeire hallgat és nem az értelmére. Pedig az érzelem képes arra, hogy elpusztítsa az embert, az ember képes olyat szeretni, ami a pusztulását okozza. Csak az tudja megmenteni az egyént és a nemzetet is, ha az érzelme, az értelme és az érzéke is egy irányba mutat.

Egyszer a hun uralkodó követet menesztett a kelet római császárhoz, hogy visszakövetelje az elszökött hűtlen harcosait. Az általa közvetített szavak a következők voltak: a farkas talán még a szőre színét is meg tudja változtatni, de a természetét soha sem, mert nem adta meg neki a jó Isten, meg a természet!

Csak Istent és a Szent Korona hagyományát el ne hagyjuk!

/ Dr. Varga Tiborral történt beszélgetés alapján lejegyezte Bense Gergő./

(Szent Korona Rádió)

Ajánló: A Magyar Szent Koronával kapcsolatos termékek a Hazai Portán!

A Regnum! folytatja a neves, meglehet idehaza egyáltalán nem ismert, konzervatív monarchista gondolkodó Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999) írásainak a publikálását, ami írást most átvesz a Szent Korona Rádió is. A vállalkozás, hogy a szerző magyarul debütáljon igazi úttörő cselekedet a Regnum! részéről, de amire ennél is büszkébbek az az, hogy egy monarchista szellemi közösségi munka eredménye - írják honlapjukon.

Írta: Erik von Kuehnelt-Leddihn (1).
Fordította: Németh Bálint - regnumportal.hu

"A modern történelem nem egyéb, mint csődnyilatkozatok leltára."
Nicolas Gomez Davilla
I.

A monarchia olyan kormányzati forma, amelyet Észak-Amerikában félreértenek. A világnak ezen a részén sok ember számára teljesen elavult, sőt, gyerekes intézménynek tűnik. Végeredményben a még létező uralkodók játszhatnak ugyan szimbolikus vagy akár pszichológiai szerepet is, ám döntéshozó politikai hatalmuk nincsen. Racionalistaként és liberálisként (nem annyira amerikai, mint inkább az egész világon elterjedt értelemben) én magam is olyan monarchista vagyok, aki felismerte, hogy a monarchia volt felelős, a kereszténységgel, valamint az antikvitással együtt, a nyugati civilizáció felemelkedéséért s virágzásáért, egy olyan civilizációért, amely lassan felvesz egy szinte globális karaktert. Mégis a modern gondolkodás sokkal inkább politikus, mint történeti s ezért reménytelenül kötődik az idők szelleméhez. Ahogy Goethe megfogalmazta:

Aki nem tud számot adni
Az elmúlt háromszáz évről
Sötétségben pihen, tapasztalatlanul, s napról-napra él.

Egy ilyen személy, akit intellektuálisan a televízió és az újságok tápláltak, nagyon meglepődne, ha hallaná Disraelit, az egykori brit miniszterelnököt: Egy fejlett civilizáció valójában a monarchia felé hajlik. A monarchia ténylegesen az a kormányzat, amely magas fokú civilizációt igényel, annak teljes fejlettségében... Egy tanult nemzet visszaretten attól a tökéletlen hivataltól, amelyet képviseleti kormányzatnak nevezünk(2). A demokrácia végeredményben a legősibb kormányzati forma, amelyben a többség gyakorolja az uralmat a kisebbség felett (3).

A demokrácia ismét felbukkant, immár civilizáltabb formában, az ókori Athénban, ám amikor egy tisztán politikai perben Szókratész a monarchiát dicsőítette, halálra ítélték(4). Emlékezzünk vissza arra is, hogy Madariaga jogosan állította: civilizációnk két ember halálán nyugszik: egy filozófusén és Isten Fiáén, akik mindketten a népakarat áldozataivá váltak. Nem meglepő, hogy Platón, Szókratész követője, és Arisztotelész, Platón tanítványa ádáz monarchisták voltak. Az utóbbi még önkéntes száműzetésbe is vonult, hogy elkerülje Szókratész sorsát (5), amikor a demokrácia visszatért Athénba. Platón teóriája szerint a demokrácia természetes módon fejlődik ki a zsarnokságból. Ezt a gondolatot Polübiosz is átvette, aki hitt az anaküklosziszban, egy természetes, körkörös fejlődési folyamatban, amely során a monarchiából arisztokratikus köztársaság, ebből demokrácia, végül pedig a demokráciából zsarnokság válik. Valóban, Platón Államának VIII-IX. könyvét olvasva pontos leírását kaphatjuk annak az átmenetnek, ahogy a Weimari Köztársaságból A nemzetiszocialista diktatúra kialakult.

A történelmet ismerő szemlélő tisztában van vele, hogy nem csupán azok az országok, estek át köztársasági időszakokon, amelyek ma monarchista államformával rendelkeznek, mint például Nagy-Britannia, Spanyolország vagy Hollandia, hanem a mai köztársaságok közül például Görögország vagy Mexikó eleddig már kétszer monarchiák is voltak. Mégis, a legszemléletesebb eset Róma. Ha lehetőségünk nyílna arra, hogy a történelmi tudásunk birtokában találkozhassunk egy Krisztus előtt 60-ból származó római polgárral, és elmondhassuk neki, hogy az országa hamarosan monarchiává válik, ő bizonyára igen erőteljesen reagálna, megvádolva bennünket avval, hogy nem vesszük figyelembe a római hagyományokat és mentalitást. Monarchia? Visszatérés Tarquinius Superbus önkényuralmához? Kizárt dolog! Eközben pedig Caesar már ott leselkedett a láthatáron.
Következésképpen ha módunkban állna találkozni egyik leszármazottjával a Krisztus utáni 260-as évekből és beszámolhatnánk neki az őse felháborodásáról, amelyet naivitásunk és arroganciánk felett érzett, ő minden bizonnyal csak vállat vonna.
S mi a helyzet most? – kérdezhetnénk.
Most? Még mindig köztársaságban élünk. Nézd csak meg a feliratokat mindenütt, amelyek azt hirdetik: SENATUS POPULESQUE ROMANUS! Monarchia? Mint a keletiek és a barbárok között? Kizárt dolog!
Dehát császárotok van!
Haha! Az Imperator annyit tesz, mint generális. Generálisok pedig mindig is voltak a köztársaságokban.
Mégis, néhány évvel később Diocletianus, Augustus Imperator egy arany koronát helyezett a fejére és megkövetelte a proszkünésziszt, vagyis a személye előtti letérdelést. Ezután még a legostobább rómainak is fel kellett ismernie, hogy a köztársaságból immár semmi nem maradt. Tacitus valójában ezt már jóval korábban megsejtette.

Még mindig élnek kivételes jelentőségű gondolkodók, akik mély tiszteletet tanúsítanak a monarchia iránt, racionális és egyben szentimentális motivációk miatt is. Azonban még egy racionalistának is figyelembe kell vennie a pszichológiai tényezőket is, máskülönben nem tekinthetnénk realista racionalistának. Tulajdonképpen a nyugati civilizáció növekvő demokratizálódása elősegítette a monarchista gondolkodást, bár csupán a magasabb szinteken. Így nem is meglepő, hogy Theodor Herzl, a cionizmus megalapítója a legjobb kormányzati formának a monarchiát tekintette. Ám mivel Dávidnak nem maradt élő leszármazottja, így a Velencei Köztársaság arisztokratikus alkotmányát kellene tanulmányozni a zsidó állam tervezésekor, ahol a demokráciát, mint a legrosszabb uralmi formát, szigorúan kerülték (6).

Ez a bevezetés szükséges a monarchia és a háború, valamint a monarchia és a hadviselés kapcsolatának megértéséhez. Azonban itt csupán civilizációnk keresztény királyságairól lesz szó, nem tárgyaljuk az egyeduralom néhány absztrakt formáját. (Jegyezzük meg, hogy az arkhé nem azonos a kratosszal.) Nem árt emlékezetünkbe idéznünk Nicolas Gomez Davila szavait, aki azt írta, hogy a kereszténység és az antikvitás nélkül az európaiak csupán „sápadtarcú barbárok” lennének (7). Azt sem szabad felednünk, hogy a háború egy elkerülendő csapás, egyike annak a számos következménynek, amely az eredendő bűnből származó tökéletlenségünkből fakad, még akkor is, ha a katonák nagyobbrészt pozitív szerepet játszottak az Újszövetségben. Szent Ferenctől Szent Ignácig szentjeink közül sokan küzdöttek csatákban, mégis, a háborúk megszüntetése vagy legalábbis korlátozása egyik legfontosabb célunknak kell lennie.

II.

A felvilágosodás terméke a francia forradalom lett, a demokrácia nagy történelmi újjáéledése és egy szadisztikus orgia, amelyben az „isteni márki” mind szellemi tekintetben, mind pedig személyesen vezető szerepet töltött be ( 8 ). Ehelyütt nem tárgyalom a forradalom rémtetteit, amelyek a nagyközönség számára csupán az 1989-es kétszázadik évfordulót megelőző években váltak ismertté (9). Azonban, annak érdekében, hogy a háborúra, valamint a hadviselés módszereire való hatásait kifejtsük, mindenképpen szükséges bemutatnunk a jellegzetességeit és a történelemben betöltött szerepét. A francia forradalom megkísérelte a szabadságot és az egyenlőséget közös nevező alá hozni, vagyis valami olyasmit tenni, amit Goethe szerint csak sarlatánok ígérnének (10). Az egyenlőséget valójában csupán a rabszolgaság valamiféle módjával lehet megalapozni, ahogy egy sövényt is csak úgy lehet egyenesen tartani, ha rendszeresen nyírjuk. A szabadság és egyenlőség e perverz versengésében természetesen az utóbbi győz.

Robespierre, mielőtt a notre chère mère la guillotine alá vonszolták, azt tervezte, hogy valamennyi francia férfit és nőt egyenruhába bújtat. Ezen kívül fel akarta számolni az összes templomtornyot, mivel „antidemokratikusnak” találta, hogy a többi épület fölé magasodnak (11). Az egyenlőség ideájával az antik demokrácia újjáélesztése szorosan összefonódott a „nacionalizmussal”, egy olyan fogalommal, amelyet a legtöbb európai azonosnak tart az amerikaiak „etnikai megkülönböztetés”-ével (ezt nem szabad összekeverni a rasszizmussal, amely nem egy nyelvi-kulturális fogalom, hanem biológiai). Az alapvető hajtóerő az azonosság iránti vágy, az egyenlőség ikerpárja. (Bármi, ami azonos, egyben egyenlő is, noha fordítva ez nem szükségszerűen igaz.) 1789 után a különbségek gyanúsakká váltak és meg kellett tagadni, el kellett törölni őket.

Kultúránk hagyományos nézete valóban vertikális volt: Isten, a Mennyei Atya, a Szentatya Rómában, a Király, mint a szülőföld atyja, és az Apa, mint a család királya. (A reformáció területein nem a pápa, hanem az uralkodó volt az egyház feje.) Az Atyákhoz kapcsolódva felállítható az Anyák sora is a Regina Coeli-től a Királynőkön keresztül a különböző családanyákig.

A forradalmat követően az új rend egyre „laposabbá” lett, míg végül horizontálissá vált. Természetesen az emberek, mint olyanok nem voltak képesek uralkodni, sokkal inkább a többség uralkodott a kisebbség felett, így a „számnak” hatalmas fontosságot tulajdonítottak (12). Még maga az igazság is a többség függvényévé vált, így minél nagyobb volt a többség, annál „igazabb” volt az általuk adott, megfelelő válasz. Az eszménykép a többség beleegyezése és jóváhagyása volt, amely végső formájában a totalitást teljesíti be. Így láthatjuk a demokrácia totalitárius gyökereit, amely valamennyi ember „politizációjára” törekszik(13). Még a gyermekeket is erre nevelték, noha egyelőre nem is szavazhattak.

Egyértelmű volt, hogy az új rend nem tűri meg a vagyont és hamarosan feltűnt a követelés, hogy eltöröljenek minden társadalmi különbséget, amely a vagyonon és a jövedelmen alapult, csakúgy, mint azokat, melyek születési alapúak voltak. 1794-ben a népharag a gazdagok ellen fordult és néhányukat guillotine alá vetettek pusztán a vagyonuk miatt. Természetesen az új „horizontalizmus” szemben állt a keresztény hagyománnyal, amely határozottan ellenezte az egyenlőséget (14).

A francia tankönyvekben ezt olvashatjuk: “La terreur était terrible, mais grande (A terror szörnyű volt, de nagyszerű),” amelyet, feneketlen emberi ostobaságunkat tekintve egykoron majd valaki a német nemzetiszocializmusról és az orosz nemzetközi szocializmusról is állíthat. Legtöbb kortársunk azt gondolja, hogy a guillotine áldozatai nagyobbrészt elkorcsosult arisztokraták voltak (15) és a forradalom jótéteményei felülmúlták a károkat és veszteségeket, amelyeket a franciák elszenvedtek. Mégis, csupán néhány évvel ezelőtt, 1989-ben, a 200. évforduló megünneplése előtt jól dokumentált könyvek áradata indult meg, amelyek lerántották az álarcot erről az istentelen eseményről. Már 1986-ban figyelmeztette Bernard Antony francia képviselő az Európai Parlamentet Strassbourgban, hogy ne ünnepeljék 1789-et, mivel ez volt a szülőatyja a nemzeti-, és nemzetközi szocializmusnak (16). Nagyjából ebben az időben jelentek meg Francois Furet, Simon Schama és mindenekelőtt Reynard Secher felfedezései. Utóbbi szörnyűséges kötetéről Jean Meyer professzor azt írta, hogy a legrosszabb és legundorítóbb rémtetteket pedig meg sem említette (17).

Megtudhattuk, hogy ebben a szadista orgiában terhes nőket nyomtak össze gyümölcs- és borprésekben, anyákat és gyermekeiket sütöttek lassan halálra a pékek kemencéiben, valamint nők genitáliáit töltötték meg puskaporral, majd felrobbantották őket. Nem szeretnénk tovább időzni ezeknél az elmondhatatlan rémtetteknél és nem kell meglepődnünk, hogy Sade-ot idézik fel, hiszen pornográf írásai hosszú filozófiai és vallásellenes passzusokat is tartalmaznak(18). A francia forradalom aljasságai és kegyetlenségei annyira mélységesek voltak, hogy ezekkel összehasonlítva a nemzeti és nemzetközi szocialisták egészen humánusnak tűnnek. A francia forradalom 1989-es ünnepségei egyoldalú módon az Emberi Jogok Nyilatkozatára fókuszáltak (a guillotine árnyékában) és még csak meg sem említették a Bastille elestét, annak leggusztustalanabb részleteivel (19).

Az guillotine feltalálása pszichológiai értelemben egy új irányba tett lépés volt: a gyors gyilkosság gépiesítése. Azonban a francia forradalom a guillotine-nál valami sokkal rosszabbat is hátrahagyott, amely állandósult: egy radikális változást a háborúk természetében, amely ezt az egész emberi balsorsot sokkal kiterjedtebbé és egyben sokkal intenzívebbé is tette - a la levée des masses-t, a kötelező sorkatonai szolgálatot.

III.

A társadalmi piramis az új „horizontalizmusban” a feje tetejére állt, a minőség után eljött a mennyiség uralma. Mindenki ugyanazokkal a jogokkal – egy igazán mikroszkopikus méretű részesedéssel a döntéshozatalban, lényegében csupán akkor, ha a többség körébe tartozott –, ám ugyanazokkal a kötelezettségekkel is rendelkezett. Szavazhattak egy képviselőre, de cserében a férfiaknak kötelességükké vált megvédeniük az országukat (avagy részt venni annak agressziójában), amely a robotolást a laktanyákban, hadifogságot, sebesüléseket, megcsonkítást, sőt még halált is jelenthetett, így igazán rossz üzletnek bizonyult. A besorozott majdhogynem megszűnt valódi személynek lenni, mivel kiszakították a magánéletéből és „individuummá” vált, amelynek jelentése csak az utolsó, oszthatatlan része egy kollektív egésznek (20). Hippolyte Taine harsány szavakkal számolt be erről a primitív törzsek színvonalához való visszatérésről Origines de la France contemporaine című művében:

"Nyomjunk minden felnőtt markába szavazócédulát, ám tegyünk minden katona hátára hátizsákot – ezzel ígérünk mészárlást és csődöt a huszadik századra, a rosszakarat és bizalmatlanság miatti elkeseredést, az egészséges erőfeszítés hiábavalóságát, a produktív felfedezések elferdülését a pusztítás módozatainak fejlődésével együtt, visszatérést a régi, hadakozó társadalmak alsóbbrendűségéhez és egészségtelen alakzataihoz, visszalépést az egoista és brutális ösztönök, az ősi városok és barbár törzsek morálja, viselkedése és nézetei felé, amely mindegyikét már túlságosan is jól ismerjük" (21).

Az egyik leggyorsabb és leginkább lealacsonyító következménye az általános hadkötelezettségnek háború idején a besorozottak „indoktrinációja” volt. Ők nagy többségükben ártatlanok és jórészt vonakodók voltak, civilek, akik lelkesedése a háborúzás és gyilkosság iránt eléggé korlátolt. Ezért meg kellett tanítani nekik az ellenség gyűlöletét, lealacsonyítani a bűnösségig és megfosztani minden erénytől. Ez máshogy volt a korábbi időkben, amikor a katonák emberek voltak – úriemberek, csakúgy, mint gazemberek –, akik szerettek harcolni és felajánlották a szolgálataikat bárkinek, aki megfelelően vezette és fizette őket. Savoyai Jenő herceg hiába ajánlotta fel a szolgálatait Franciaországnak, így végül a Habsburgok diadalmas katonai hőse lett. Ugyanez történt végül Ernst von Gideon Laudon báróval, aki skót származású volt, de Livóniában született, s akinek apja egy Svédországot szolgáló tiszt volt. Laudon azonban először az orosz hadsereg szolgálatában állt, majd felajánlotta tapasztalatait II. Frigyes porosz királynak. Miután visszautasították, Laudon csatlakozott a német-római császár javarészt osztrákokból álló seregéhez és egy csatában legyőzte Frigyest (22).

Egészen a XIX. század közepéig a „toborzottak” többségének igen csekély volt a műveltsége (tömeges írástudatlanság érvényesült generációkon át) és igen hosszú ideig kellett szolgálniuk a seregben, gyakran három, néha négy évig is. Azok, akik rendelkeztek bakkalaureátussal (18-19 évesek korosztálya) csupán egy évet szolgáltak, majd tiszti rangot kaptak és tartalékos tisztek lettek. Az ötlet az volt, hogy rendelkezzenek képzett katonákkal a tényleges katonai szolgálatban, csakúgy, mint a tartalékosok sorában, akiket időről-időre behívtak hadműveletek elvégzésére. Az időveszteség mindehhez jelentős volt.

Mégis, ha egy nagyhatalom bevezette ezt a rendszert, akkor azon a kontinensen a többi országot is ugyanerre kényszerítette, nehogy vetélytársaik túlerőbe kerüljenek. Mivel az európai monarchiák igen fájdalmasan tapasztalták meg a napóleoni háborúk francia hadseregének számbeli fölényét, s mivel az alkotmányos monarchiák a demokratikus katlan felé sodródtak, így ők is a „militarizmus” jelenségének áldozataivá váltak, amely a „felfegyverzett hordát” eredményezte. Anglia, izolációs politikájára támaszkodva kivételt képezett a szabály alól, ám az Egyesült Államok, amely politikailag már amúgy is a „francia iskola” áldozata volt a polgárháború során nem csupán a saját polgárait, hanem a földjén lévő idegeneket is besorozta. Noha ez utóbbiak nem szavazhattak, de pénzt kerestek, így a készpénzt vérrel váltották meg. Az önkéntes katonai szolgálat viszont egy más téma (23). Alacsonyabb szinten a harc iránti vágy motiválja, egy magasabbon a katonai élet iránti vonzalom (24) , míg a legmagasabbon a vágy, hogy megvédjük az országunkat vagy egy nagyszerű eszmét valósítsunk meg (25).

A könyvében, amelyből Taine-t idéztük, Hoffman Nickerson amerikai szerző a következőket írja:

"Az elmúlt másfél évszázad során a civilizáció újra megteremtette a felfegyverzett hordát. Amely korábban ritkaság volt, ezután a nagy katonai erőfeszítések elfogadott eszközévé vált. Azonban nem egyedül érkezett. Pontosan százötven évvel ezelőtt, 1789-ben – röviddel azután, hogy az Egyesült Államok igyekezett megvédeni magát a demokrácia ellen a Szövetségi Nyilatkozattal – kitört a francia forradalom. Ettől az időtől kezdve napjainkig a demokratikus elképzelések uralják a politikát, éppen úgy, ahogy a tömeghadsereg uralja a háborúskodást. E könyv alaptétele, hogy e két dolog elválaszthatatlanul összefügg egymással és még egy harmadikkal, a barbarizmussal .(26)".

IV.

Az a tény, hogy az uralkodók katonai egyenruhát öltöttek és mindenekelőtt a hadsereg-parancsnokot alakítottak úgyszintén a tizenkilencedik századi monarchiának a demokráciával történt kompromisszumát jelképezi. A horizontális-azonosító rend egyre növekvő nemzeti karaktert vont maga után, így az általános tendencia az etnikailag egyesített állam felé haladt. Pán-germanizmussal, pán-italianizmussal (a Risorgimento-mozgalom), valamint pán-szlávizmussal néztünk szembe, amelyek túlléptek a kisebb etnikai határokon (27).

E kibontakozással kéz a kézben láthatjuk a kollektív testedző mozgalmak felvirágzását a germán és a szláv területeken, amelyek az erőszakos, nacionalista szellemiséget részesítették előnyben, és hatalmas, összehangolt előadásokban nyilvánultak meg (28). Ez a fajta testedzés maga után vonta azt a félkatonai célt is, hogy a mennyiséggel nyűgözze le a nagyközönséget. Kétségtelenül ez az egyik pszichológiai gyökere a nemzetiszocialisták és a kommunisták rajongásának az összehangolt, uniformizált tömegmegmozdulások iránt. A horizontalizmus vizuálisan is megjelenítette önmagát (29).

Ez a tizenkilencedik század még mindig zavaros átalakulásának része volt. Az új ideál, az etnikailag egységes állam sokkal inkább harmonizált a militarizációval és a parlament intézményének kialakulásával, mint az etnikailag vegyes állam. Mark Twain beszámolt a bécsi parlamenti életről (30), John Stuart Mill pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a demokrácia problémás egy többnyelvű államban (31). Ez nem is csoda, mivel a totalitárius intézmények nyelvi egyformaságot igényelnek. Hozzájárult ehhez az a tény is, hogy az etnikai többség a pártján (vagy párjain) keresztül ugyan demokratikus módon, de nem liberálisan igyekszik uralkodni a kisebbségek felett.

A többnyelvűség hatalmas nehézségeket okoz nem csupán a parlamentben, hanem a hadseregben is. Így érthetővé válik a francia forradalom ellenséges érzülete a nem francia nyelvek használata iránt a köztársaságban. A demokrácia és az etnikai nacionalizmus kibontakozása egymással szinkronban zajlott le. Ezt a két, horizontális tömegmozgalmat könnyedén össze lehetett kapcsolni a démosz nevében. Jelentős, hogy a Német Demokratikus Köztársaság hadereje a ideológiailag betanított Nationale Volksarmee volt, a Nemzeti Néphadsereg, amelynek nevében a „nép” szó két formában is megjelent. Így érthető, hogy amikor Charles de Gaulle, a monarchista nemes azt javasolta a szocialista Léon Blumnak, hogy a francia hadsereget alakítsák át egy armée du métier-é, egy tisztán hivatásos haderővé, amely csak önkénteseket tartalmaz, a tervét azonnal elutasították, mint jobboldali, antidemokratikus trükköt. Egy ilyen sereget könnyen mozgósítani lehetne a tömeg ellen és kifejlődhetne egy esprit de corps, amely teljességgel antidemokratikus lenne.

V.

Már beszéltünk a besorozottak ideológiai kiképzéséről, amely természetesen igen fontossá vált a háborús időkben. Még ennél is nagyobb gonosztett azonban az a tény, hogy mivel a hadköteleseket a lakosság köréből toborozzák, így a népet magát is ideológiai képzésnek kell alávetni, más szavakkal el kell érni, hogy kollektíven gyűlölje az ellenséget. E cél eléréséhez a modern kormányok a tömegmédia segítségét veszik igénybe, amely azután informálja a lakosságot az ellenség gonosztetteiről (csak kevéssé tekintettel avagy tekintet nélkül az igazságra). A támadás hangsúlyozza az ellenséges nemzet bűnösségét és alsóbbrendűségét, valamint a hadserege által elkövetett bűntetteket, amely sereg gyávákat és alacsony sorból toborzott, ördögi embereket tud a sorai között. Az első világháborúban a nyugati szövetségesek, mivel demokratikusabb berendezkedésűek voltak, a kollektív gyűlölet megszervezésében is képzettebbnek bizonyultak. Előnyt szerezve a tömegek ostobaságából (mindenütt), szinte bármit kiadhattak, és a nép még a legbutább beszámolókat – például hogy a német katonák belga csecsemők kezét vágták le – is készen állt elhinni.

A holland származású Louis Raemaekers, aki a szövetségesek szolgálatában állt, különösen émelyítő karikatúrákat készített a német hadsereg rémtetteinek ábrázolására. Ezek közül is az egyik legrosszabb egy meztelen, keresztre feszített francia lányt ábrázolt, akit szemüveges, borostás német katonák köpködtek. A központi hatalmak semmi ehhez hasonlót nem produkáltak (32). Georges Bernanos egy emlékezetes művében beszámolt ezen időszak francia propagandájának ostobaságairól. Bernanos szerint a franciákkal elhitették, hogy a harcmezőkön a német holttestek jobban bűzlenek, mint a franciák, és hogy a németek nevetségesen gyávák, így nem merik megzavarni a francia bakák kényelmes életét a lövészárkokban. Ez a legrosszabb fajta hamis propaganda volt (33). (Ezzel szemben az 1917-es francia lázadások során teljes zászlóaljakat tizedeltek meg, szó szerint, minden tizedik embert kivégezték. Így hát a háború egyáltalán nem volt olyan szórakoztató és kényelmes.)

Természetesen az első világháború immár nem az uralkodók kabinet-háborúja volt, hanem már az, amelyet a németek Völkerringennek, nemzetek közötti háborúnak neveztek, legalábbis 1917-ig, amikor az oroszországi monarchia elbukott, és Amerika belépését politikailag lehetségessé tette. Ezután egy ideológiai keresztes háborúvá vált, „hogy a világ biztonságosabbá váljon a demokrácia számára”, ahogyan ez megtörtént a tizennyolcadik század végén, amikor Franciaország ideológiai szempontból hadat üzent Európának.

Érdekes megfigyelni, hogy a feszültség milyen mértékben különbözött a nyugati, illetve a keleti fronton. Keleten 1917-ig a harc még mindig három uralkodó küzdelme volt, ezért a régi stílusú hadviselés itt megmaradt és egy magasabb szinten folytatódott. Továbbra is úriemberek háborúja volt (34), ez pedig nem csupán a fronton, hanem a hátországokban is egyértelmű volt. Oroszországban a rabok közötti kézműveseket és kereskedőket gyakran szabadon engedték és a bolsevik hatalomátvételig elég szép pénzt kerestek. Az „ellenséges idegeneket” bebörtönözték Nagy-Britanniában, Franciaországban, Itáliában és Németországban, ám a Monarchiában nem (35).

Fordította: Németh Bálint - regnumportal.hu

JEGYZETEK

(1) Erik von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999), magántudós és író, Lansban, Tyrolban élt ekkor.

(2) Lásd Benjamin Disraeli, Earl of Beaconsfield, K.G., Coningsby; or, The New Generation (London: Longmans, Green, 1849), book V, ch. 8.

(3) Bizonyos őslakosok szerte a világon még mindig így élnek. Találhatunk etnológusokat, akik írásaik némelyikében e jelenséget tanulmányozták. Lásd pl. Erik von Kuehnelt-Leddihn, Liberty or Equality? (Front Royal: Christendom Press, 1993), p. 314 n. 474.

(4) Szókratész halálának politikai aspektusait megtalálhatjuk az Encyclopaedia Britannica 1911-es és legutóbbi kiadásában is. Más szerzők is említésre kerülnek itt: Kuehnelt-Leddihn, Leftism Revisited (Washington, D.C.: Regnery, 1989), p. 349 n. 47. Nemrégiben I.F. Stone foglalkozott e témával, baloldali nézőpontból: The Trial of Socrates (New York: Anchor Books, 1989). Stone szerint Szókratész „fasiszta” volt.

(5) Az antikvitás e vezető filozófusaival összhangban Aquinói Szent Tamás továbbra is azt állította, hogy a demokrácia a legkevésbé rossz a három rossz államforma közül, így mind az oklokrácia, mind a türannisz rosszabb nála.

(6) Lásd: Theodor Herzl, “Der Judenstaat,” Theodor Herzls zionistische Schriften (Charlottenburg: Jüdischer Verlag, n.d.), p. 119. Az 1000. év körül a rómaiak az után nyomoztak, hogy él-e még Dávid királynak valamilyen leszármazottja, de csupán két embert találtak, utódok nélkül. Természetesen a legtöbb izraelita Jézust nem egy szegény oikodómosz fiának tekintette, hanem királyi vérből származó hercegnek és Izrael trónörökösének.

(7) Lásd Nicolas Gomez Davila, Auf verlorenem Posten (Vienna: Karolinger, 1992), p. 259; originally published as Nuevos Escolios a un texto implicito (Bogota: Nueva Biblioteca Colombiana, 1986).

( 8 ) Sade márkit a királyi lettre de cachet tartotta fogva a Bastille-ban 1789. július 4-éig, a nemesi származású bűnözőknek fenntartott, fényűzőnek mondható börtönben, anyósa rendelkezésére (főként a felesége iránt tanúsított kegyetlenségek okán). Ott, egy szellőzőkürtő segítségével arra ösztönözte a negyed lakosságát, hogy szabadítsák ki az „ártatlan rabokat”. A börtön parancsnoka könyörgött XVI. Lajosnak, hogy szabadítsa meg ettől a tehertől, amelynek hatására Sade-ot átvitték Charentonba, egy intézménybe a „bűnös módon elmebetegek” számára. Tíz nappal ezután, július 14-én a Bastille-t megostromolták, Sade-ot pedig kiengedték Charentonból és „Brutus Sade polgárrá” vált, a Section des Piques parancsnokává (amely egyfajta demokratikus SS-ként működött). Sade igen aktív forradalmár volt, büszkélkedett a szereppel, amelyet betöltött a Bastille elestében. Nem meglepő, hogy 1968-ban a diákok számára kultuszfigurává lett. Lásd Gilbert Lely, Vie du Marquis de Sade, vol. 1 (Paris: Gallimard NFR, 1952), p. 273.

(9) Lásd Reynald Secher, Le genocide franco-francais (Paris: Presses Universitaires de France, 1986). A legelképesztőbb az a gyár volt Pont-de-Cle-ben, ahol a lemészárolt royalisták bőréből könyvborítókat, valamint lovaglónadrágokat készítettek.

(10) Goethe „fantasztákról és sarlatánokról” beszélt, mint a forradalmárok törvényhozóiról. Lásd Johann Wofgang von Goethe, Maximen und Reflexionen, no. 955 (New York: MacMillan, 1893).

(11) Crane Brinton, The Jacobins (New York: MacMillan, 1930). Strassbourgban meg is kezdődtek az előkészületek, hogy elpusztítsák a világhírű székesegyház tornyait. Néhány faluban a tervet ténylegesen végrehajtották. Mivel az elzásziak „nem beszélték a köztársasági nyelvet” (vagyis a franciát), terveket kovácsoltak, hogy helyrehozzák e hiányát az „azonosságnak.” A javaslatok a következők voltak: 1. Elvenni az összes gyermeküket. 2. Szétszórni a családokat szerte Franciaországban. 3. Guillotine alá vetni valamennyiüket. Brintonnak, a Harvard professzorának e beszámolóját akár a Harmadik Birodalom leírásaként is lehetne olvasni.

(12) Ebből a szempontból válik érthetővé Jorge Louis Borges kijelentése: “Yo descreo en la democracia porque es un abuso curioso de la estadistica.”

(13) Az 1932-es német választásokon a szavazópolgárok 98 százaléka ment el szavazni. A totalitárius hatalom a későbbiekben 100 százalékot megközelítő részvételt „produkált”, és még mindig kedvelték, igen demokratikus módon, e „köznépiség” megrendezését.

(14) Igazán lenyűgöző, hogy találkozhatunk igen művelt keresztényekkel, akik úgy hiszik, hogy „mindannyian egyenlőek vagyunk Isten színe előtt.” Ha Iskarióti Júdás egyenlő lenne Keresztelő Szent Jánossal vagy János evangelistával, akkor a kereszténység „bezárhatná a boltot.” R.L. Bruckberger dominikánus szerzetes helyesen állította, hogy az Újszövetség az emberi egyenlőtlenség üzenete. (El tudná bárki is képzelni, hogy az Ítélet Napján valamennyi tett egyenlő súllyal esne latba, hogy Isten nem tenne különbséget szentek és bűnösök között?)

(15) A „törvényszékek” által halálra ítéltek és általában guillotine-nal kivégzettek közül csupán 8 százalék tartozott a nemesség körébe. 32 százalékkal a parasztok képviselték a kivégzettek többségét. Nincsenek pontos adataink a nagyobb mészárlások, főként Vendée, Britanny, Lyon, Toulon, Bordeaux, és Marseilles áldozatainak számát illetően. Tömegmészárlások történtek kolostorokban és zárdákban is. A becslések 120 000 és 250 000 fő közé teszik az áldozatok számát.

(16) Goebbels azt állította, hogy a német nemzetiszocialista forradalom a francia forradalom párja. A szovjetek átkeresztelték Danton-ra és Marat-ra a cárizmustól átszármazott csatahajóikat.

(17) Volt néhány előfutára is Secher, Furet és Schama írásainak, mégpedig olyan szerzők, mint Cabanes és Nass, valamint Jacques Cretineau-joly, akik beszámoltak róla, hogyan hordozták végig diadalmasan Párizs utcáin De Lamballe hercegnő genitáliáit, illetve hogyan borították be vajjal egy szakács tanoncát és sütötték meg élve a Tuileriák megrohamozása után. Az egyenlőség iránti lelkesedésnek borzasztó következményei voltak.

(18) Az áldozatok számában azonban a francia forradalom nem vetekedhet a nemzeti- és nemzetközi szocializmussal, mivel a világ technikai szempontból fejlődött 1789 óta, és így jobb lehetőségeket nyújt a tömeggyilkosság számára.

(19) A Bastille védői rokkantak és svájci zsoldosok voltak. A megadás fejében szabadságot ígértek nekik, ám a tömeg szánalom nélkül gyilkolni kezdett. Ezalatt egy ifjú hentest qui savait faire les viandes elküldtek, hogy vágja le De Launay kormányzó fejét. Hét piti bűnözőt pedig szabadon engedtek.

(20) A „person” (személy) szó az etruszk phersú-ból származik, mely a maszkot jelentette, amely meghatározta a színészek (átruházhatatlan) szerepét a színpadon. Lényeges még, hogy az individu viszont egy francia szitokszó.

(21) Idézi Hoffman Nickerson in: The Armed Horde, 1793–1939: A Study of the Rise, Survival, and Decline of the Mass Army (New York: G. Putnam’s Sons, 1940).

(22) Bismarcknak, aki Szentpéterváron volt porosz nagykövet, I. Miklós orosz karriert ajánlott, ám ő nem kért az ajánlatból. Ezzel szemben Joaquin Oriola, a berlini portugál nagykövet porosz szolgálatba lépett. Akkoriban teljesen rendben volt, hogy valaki a saját hazáján kívül válassza meg a munkaadóját.

(23) Lásd Nickerson, The Armed Horde, p. 15.

(24) A new yorki írek fellázadtak ez ellen a sorozási szabályozás ellen. A nép felháborodása ellenük fordult, mint a „rum, a római hit és a rebellió” megtestesítői ellen. Mindazonáltal 1935-ben találkoztam Londonban egy angollal, aki a porosz seregben szolgált az első világháborúban. Ifjúkori álma az volt, hogy színész lesz vagy porosz katonatiszt. Az apja mindkét karriert ellenezte, ám aztán kiderült, hogy felvesznek idegeneket a porosz seregbe. Így hát tiszt lett és hűségesen szolgálta II. Vilmost miután a háború kitört, de kizárólag a keleti fronton. 1914 augusztusában úgy gondolta, hogy a hadseregben tett ünnepélyes eskü fontosabb, mint a nemzetisége. A nácikat viszont megvetette és nagy nehézségek árán visszajutott Nagy-Britanniába, ahol nem fogták perbe árulásért.

(25) A spanyol polgárháborúban voltak külföldről származó idealista önkéntesek mindkét oldalon. A nacionalisták között találkoztam például franciákkal és írekkel.

(26) Nickerson, The Armed Horde, p. 14.

(27) A reformáció háromszázadik évfordulójának ünneplése során a wittenbergi kastélyban pán-germaista diákok a forradalom vörösét tették hozzá a fekete-arany birodalmi lobogóhoz.

(28) Friedrich Ludwig Jahn eltöltött néhány évet „demagógia” vádja miatt egy erődítményben. 1814-ben Párizsba látogatott, „ősi germán” fantázia-öltözékben, lelökdöste a járókelőket a járdáról, majd felmászott a Diadalívre és megpróbálta kitépni a trombitát az angyal kezéből. Miroslav Tyrš (Tiersch) megalapította a radikálisan Habsburg- és németellenes Sokol (Sólyom) elnevezésű testedző mozgalmat, Jahn Turnerbundjának mintájára. A tömegek rajnoganak a mozgásban lévő sokaságért.

(29) A számot imádó demokráciákban a kicsinység súlyos hátránynak tűnik. Jacob Burckhardt írta 1866-ban, hogy „a minden kicsinyben meglévő kétségbeesés valamennyi tekintetben súlyos gonoszság. Ő, aki nem tartozik egy harminc milliós nemzethez így kiált fel: ’Segíts meg minket, Uram, hiszen fuldoklunk!’ A filiszter ördögi eltökéltséggel akar a húsosfazékból enni, máskülönben nem is ízlene neki.” Lásd Emil Duerr, Freiheit und Macht bei Jacob Burckhardt (Basel: Helbing & Lichtental, 1918). Itt megtaláljuk a pánszlávizmus és pángermanizmus gyökereit.

(30) Mark Twain az Egy utazó feljegyzéseiben beszámolt az osztrák parlament reménytelen helyzetéről, amelyet 1897-ben látogatott meg. Az írás a Harper’s Magazine-ban jelent meg, részletekben.

(31) John Stuart Mill egyszerűen kijelentette: „a szabad intézmények megléte szinte lehetetlen egy olyan országban, amely különböző nemzetiségekből áll.” Considerations on Representative Government (New York: H. Holt, 1882), p. 310. Svájc az erős kivétel e szabály alól, mivel lakosai egy mindent legyőző helvét hűséggel bírnak, amely messze túlmutat az etnikai kötelékeiken.

(32) Léteztek természetesen a gyűlölet kifejezésének hullámai a központi hatalmak népeinek körében is, mint például Ernst Lissauer gyűlöletverse. Az olyan jelmondatokat, mint Gott strafe England! (Isten, büntesd meg Angliát!) és a Serbien muss sterbien (Szerbiának pusztulnia kell!) gyakran ismételgették, de senki nem talált ki olyan nonszensz dolgokat, hogy a savanyú káposztát „szabadság káposztának” vagy a németjuhász kutyát „elzászinak” nevezze. Angliában az emberek elégették még a német zongorákat is és elaltatták a borzebeket, nehogy a gyerekek megkínozzák őket. Az Egyesült Államokban a tanárok nem taníthatták a német nyelvet. Mindazoknak, akik korábban németet tanultak először lyukas óráik voltak ehelyett, majd spanyolt kellett tanulniuk.

(33) Lásd Georges Bernanos, La grande peur des bien-pensants (Paris: Grasset, 1949), pp. 414–18. Bernanos, aki mélyen katolikus és monarchista volt, az első világháborút (amelyben katonaként részt vett) a „pacifista és humanitárius demokráciák hírhedt és könyörtelen háborújának” tartotta.

(34) Nyugaton a pilóták gyakran bocsátkoztak személyes párbajokba az égen, így szintén az úriemberek háborúját folytatták. Fritz Reck-Malleczewen (aki a dachaui koncentrációs táborban halt meg) beszámolt egy német ulánusról, aki lándzsájával halálra döfött egy orosz lovast. Ezután könnyezve térdelt a haldokló mellé, aki megbocsátott neki. A másik oldalon Szolzsenyicin említ meg kozákokat, akik belebotlottak egy német generálisokat szállító autóba, és minden további nélkül útjukra engedték őket. A későbbiekben így magyarázták tettüket: „ez csupán egy véletlen volt, nem terveztük el előre!” Amikor az osztrákok visszafoglalták Lemberget (Lwowot) egy, az orosz megszállók által elhagyott épületben találtak egy listát a harcokban megsérült objektumokról, valamint a pénzt, amely fedezte a helyreállítási költségeiket. Ez a második világháborúban már egyáltalán nem így működött. Addigra a szovjet katonák többsége már „művelt” volt, „fejlett” és „felvilágosult”. Ennek tudatában rosszabbul viselkedtek, mint a gorillák – csak a felszabadított területeken több, mint kétmillió nemi erőszakot követtek el!

(35) Az „ellenséges idegenek” koncepciójáról és a velük való bánásmódról lásd: Arnold J. Toynbee, A Study of History, vol. 4 (London: Oxford University Press, 1939), pp. 160–62. Az „ellenséges idegenek” iránti szervezett gyűlöletkeltés tömeges ellenségeskedésekhez vezettek. Így a „hazafias” szentpétervári csőcselék felgyújtotta a német nagykövetséget az első világháború kitörését követően, ám többé-kevésbé ugyanezek az emberek három évvel később már a nagy októberi szocialista forradalom eszközei voltak.

E háború úriembereiről kiváló beszámolót kaphatunk Stroheim és Gabin 1937-es filmjéből, a Nagy illúzióból. A cím az 1939 szeptember elseje utáni események fényében tökéletesen helyénvalónak tűnik. Ez a film francia pilótákról szól, akiket a németek lelőttek, majd ezután vendégül láttak. A történet Caulaincourt elbeszélésére emlékeztet egy bizonyos Wintzigerode báróról, akit, orosz egyenruhája felett hosszú köpenyt viselve, egy őrt álló francia tiszt hallgatott ki 1812-ben a Moszkva előtt álló táborban. Miután a tiszt megállította és letartóztatta, Napóleon elé vitték, aki kiderítette, hogy a báró a testvérének, Jeromosnak, Vesztfália királyának alattvalója. A felkapaszkodott korzikai elvesztette hidegvérét és kémkedés miatti kivégzéssel fenyegette meg Wintzigerode-ot és fizikálisan is neki akart támadni az arrogáns bárónak, ám a francia tisztek visszatartották és uralkodójuk viselkedése miatt megszégyenülten meghívták vacsorára a tiszti étkezdébe.
A családom fél évig élt egy osztrák büntetőtáborban, ahol édesapám egy röntgen berendezést állított fel és üzemeltetett. Mi gyerekek szerettük a (főként) orosz hadifoglyokat és szívesen játszottunk velük. Ezután közel két évig éltünk Badenben, Bécs, az osztrák-magyar hadsereg főhadiszállása közelében, ahol sokszor viseltem egy brit matróz öltözéket, „H.M.S. Renown” feliratú szalaggal a sapkámon. Volt egy francia nevelőnőnk is és vele franciául beszéltünk az utcán. Olyasvalami volt ez, amely elképzelhetetlennek tűnt a „fejlettebb” nyugaton. Hatalmas erődünk, Przemysl eleste után (kiéheztetéssel sikerült bevenniük) az orosz tisztek meghívták osztrák-magyar kollégáikat egy bankettre, ahol egymás egészségére ittak. Ismerek egy osztrák tisztet, aki fogságba esve odaadta a névjegykártyáját az oroszoknak.

Fordította és közzéteszi kommentárokkal: Somorjai Ádám OSB. (regnumportal.hu)

Angol nyelvű levelet készíttetett VI. Pál pápa számára, amelyet címeres levélpapírján letisztáztatott, alá is írt, de nem küldte el, megőrizte személyes levéltárában. Ez az angol nyelvű levél idáig nem jelent meg magyar fordításban (2). Erre a következőkben teszünk javaslatot:

74 03 04 (3)
CÍMER
Pannonia Sacra

Szentséges Atya!

Nem célom az, hogy választ adjak február 5-én kelt levelére, de kötelességemnek érzem, hogy felhívjam figyelmét arra, hogy alig negyedszázaddal kevesebb mint ezer esztendőn át az esztergomi érsek – a király után – az egész Magyar Egyház és az ország főtisztviselőinek első alkotmányos képviselője volt – nem zárva ki a nádori és a miniszterelnöki hivatalt. A szuverén uralkodó még a miniszterelnökjelölt személyére vonatkozóan is kikérte a prímás tanácsát.
A rabszolgává tett nemzet soraiban ma én vagyok Magyarország egyedüli alkotmányos képviselője. Az alkotmányos eljárás szerint az én feladatom lenne az új kormány kinevezése, a Nemzetgyűlés összehívása és feloszlatása. Mint alkotmányos képviselő, nem mondhatok le, annak tudatában, hogy így – ha Isten irgalmas hozzánk – legalább egyvalaki megmarad, aki alkotmányos alapon új életet kezdhet a nemzet számára a jelenleg fennálló üresedést követően.
Az itt említettek alapja Szent Istvánnak II. Szilveszter pápához intézett beszámolója a Magyar Egyház megszervezéséről, amelyben az esztergomi érsek a legmagasabb egyházi és alkotmányos méltóság. Ezt a beszámolót a pápa elfogadta, és jóváhagyta azzal, hogy a koronát, amelyet eredetileg a lengyel nemzetnek szánt, Szent Istvánnak adta. Az érsek-prímás kettős funkcióját kell szem előtt tartani – az érseki rang az, amelyen a prímási hivatal alapul. Az utóbbi kettős eredetű: egyházi és alkotmányos.
Erről a kettősségről Török János, a magyar alkotmányjog klasszikusa ezt írta: „A prímás méltósága Szent István idejétől kezdve szorosan összekapcsolódott a nemzet alkotmányának fentebb leírt intézményeivel.” A prímás pozíciójának történetét e tudományterületnek egy másik klasszikusa, Fraknói Vilmos püspök „Magyarország kapcsolatai az Apostoli Szentszékkel” című munkájában írta le. Mindebből magától értetődik, hogy történelmünk során a királyok és a két kormányzó az esztergomi érseknek nem csupán egyházi szerepét hangsúlyozták, hanem alkotmányos szerepét is, mint prímás. Ennek a pápák mindig tudatában voltak.
A jelenlegi magyarországi rezsim kategorikusan illegális és alkotmányellenes. Elérkezik majd az a nap, amikor a Nemzetgyűlés visszavonja az 1974. évi döntést, azt alkotmányellenesnek, törvényen kívülinek és a hagyomány megerőszakolásának ítéli, mert a Nemzetet egyáltalán nem kérdezték meg egy olyan kérdésben, amely pedig őrá tartozik. Letétele még nem jelenti, hogy megszűnt prímásnak lenni. Nem személye, hanem a Nemzet függetlenséghez való joga ered az isteni akaratból és a természetjogból, s ez világos álláspont kinyilvánítására kényszeríti, valamint arra, hogy őrizze a prímás hivatalát.
Ha Őszentsége nem akarja, hogy IV. Ince árnyéka vetüljön rá, aki II. Frigyes császárnak ellenszegülve – határozott fellépéssel és fenyegetésekkel – visszaállította Magyarország függetlenségét és nagy, független hatalomnak kijáró státusát (4); ha Őszentsége nem akarja, hogy Boldog XI. Ince pápával hasonlítsák össze, aki diplomáciájának és anyagi áldozatának hatalmas segítségével megszabadította az országot a törökök szörnyű uralkodásától – akkor kérje Magyarország szuverenitásának visszaállítását.
Az lenne a kívánatos, hogy Őszentsége ne engedje meg, hogy a zsarnokság és istentelenség uralma megszakítsa az ezeréves gyakorlatot, hanem inkább mozdítsa elő a nemzet függetlenségét. Könyörgök Őszentségének, ne ejtsen foltot történelmi emlékezetén azzal, hogy visszaveszi a hitet és a Róma iránti hűséget a Máriához, Magyarország Nagyasszonyához mindig hű néptől és apostoli királyától, Szent Istvántól.
Ami idáig történt Esztergommal kapcsolatban, az gyakorlatilag megkönnyíti Nixon elnöknek, hogy istentelen kezekbe juttassa a Szent Koronát. Ez idáig az elnök folyamatosan megerősítette előttem, hogy továbbra is szent [tárgyhoz illő] oltalomban részesíti, ám utóbb olyan nyilatkozatokat tett a tömegkommunikációban, amelyek engem nyugtalansággal töltenek el.
Amit írok, az minden magyarnak a véleménye. Ha Őszentsége ignorálja ezt, dixi et salvavi animum (sic!) meam, ut non vituperetur ministerium nostrum: Quae enim participatio iustitiae cum iniquitate? Quae autem conventio Christi cum Belial? (Cor. II, 6, 15) (5)
Mély tisztelettel

+Joseph Mindszenty [s. k.]
Joseph Mindszenty”

Ezt a levelet, amelyet a feladó végül is nem küldött el a címzettnek, Mindszenty bíboros már olyan lelkiállapotban írhatta, amely más okból is arra bírta, hogy nehezteljen az Apostoli Szentszékre. A Vatikáni Államtitkárság nevében Federico Alessandrini szentszéki szóvivő ugyanis az újságírók számára, a bíboros február 7-i bécsi sajtókonferenciáját követően tartott tájékoztatón Mindszenty bíborosnak (6) konstantinizmust vetett a szemére. Ez Mindszentynek nagyon fájt – legalábbis erre vallanak másodtitkára, Mészáros Tibor napi jegyzetei:

1974. feb. 11-én: „Alessandrini vatikáni szóvivőnek a kijelentése, amely a pápai laudáció után február 6-án [sic! – helyesen február 8-án] hangzott el, nagyon bántja. Alessandrini azt mondta, hogy a bíborost nem mindig lelkipásztori elgondolások vezették, hanem inkább politikaiak. Úgy érzi, hogy ezzel a Vatikán az egész életét, papi, lelkipásztori működését elítéli. És erre folyton visszatér.” Két nappal később: „A délutáni sétán ismét visszatért az Alessandrini-féle vádra: Szent Gellért püspök annak idején Aba Sámuelnek nyíltan a szemére hányta az ötven lázadó nemes megölését. Most, hogy Kádár tizenöt év alatt 3.150.000 csecsemőt gyilkoltatott meg az anyaméhekben, miért kellett volna nekem hallgatnom, s nem szembeszállnom vele?” (7)

Ezt a levelet a Vatikánban nem olvasták, mégis, Alessandrini szóvivő látatlanban is ilyen értelemben nyilatkozott. Ezek szerint a Vatikánban tudhattak valamit a bíboros nézeteiről.

A levélfordítás publikálásának visszhangja

Ezt a levelet korábban nem olvashattuk nyomtatásban, ám kéziratos példányát megőrizte a bíboros személyes levéltárát megöröklő és általa létrehozott alapítvány. Ránk hárult a feladat és annak ódiuma, hogy megjelentessük, mert ismételt tanulmányozása közben felkeltette figyelmünket az a tény, hogy itt összefoglaltan megtalálható mindaz, aminek elejtett elemei már más, az amerikai elnökökhöz és a pápákhoz írt levelekben felbukkantak. (

Magyarországon volt, aki megkérdőjelezte ennek a levélnek a hitelességét, mondván, hogy nem Mindszenty, hanem titkárai írták. Mivel a Nemzetgyűléshez való föllebbezés a pápai döntéssel való szembenállást és a Nemzetgyűlésnek a pápasággal való szembeállítását, sőt, magasabb fórumként való beállítását jelenti, fölmerülhetett a neo-gallikanizmus gondolata, amelyet a Katolikus Egyház eretnekségként bélyegez meg. Mindszenty bíboros eretnek lett volna tehát? E vád alól utóda, Erdő Péter esztergomi érsek, Magyarország Prímása tisztázta őt 2009. május 2-án Esztergomban, a Mindszenty-emlékmisén tartott szentbeszédében. Volt azután olyan reakció is, amely fellelkesült e mondat olvastán, és Mindszenty bíborosban találta meg a Szentkorona-tan egyik legfőbb védelmezőjét, valamint megállapította, hogy 63 éve közjogi űrben élünk: nincs ugyanis megnyugtatóan tisztázva az államforma kérdése. (9) Nem tisztünk itt ennek a számos és messzire vezető kérdésnek az elemzése, inkább beérjük azzal a célkitűzéssel, amelyet idáig is szem előtt tartottunk: forrást közlünk, némi kommentárral.

Új felismerés?

Az angol szöveg magyarra fordítása azzal az új felismeréssel járt: van itt még egy gondolat, amelyre idáig még nem figyeltek föl a recenzensek. Mindszenty bíboros – nagy pápaelődökre hivatkozva – könyörögve kéri VI. Pált, ne vegye vissza a hitet és a Rómához való hűséget, hiszen népe hű akar lenni hozzá, amint, az apostoli király örökségeként, hű maradt Máriához, Magyarország Nagyasszonyához. (10) Ez a gondolat alighanem teljesen új: Magyarország, Szent Istvánon át, pápai adományként kapta a hitet és a keresztény életszabályokat, és most egy másik pápa az, aki, úgymond, a átadja az országot a kommunistáknak, mintegy sorsára hagyva őt, visszavéve ezt az ezer évvel ezelőtti kegyet.
A pápai döntés ellenében egy jövőbeli Nemzetgyűléshez való föllebbezés kérdése már megosztotta Mindszenty bíboros védelmezőit, mert nem találtak rá koherens magyarázatot. Ezért fentebb idézett írásunkban a levélnek ezt a mondatát a Mindszenty-kutatás Achilles-sarkának neveztük. Mostani, újabb felismerésünk, a hit, a keresztség visszavételének kérdése magának Mindszentynek egyház- és nemzetszemléletére vet fényt, s további kérdéseket vet föl.
Ha Mindszenty e mondatának a horderejét a maga teljességében fel akarjuk mérni, akkor arra kell gondolnunk, hogy szerinte a kereszténység korszaka Magyarországon a pápai adománytól a pápai visszavonásig, II. Szilvesztertől VI. Pálig, Szent Istvántól Mindszentyig tartott. Ha jól körülnézünk, talán igazat is adhatunk véleményének, hiszen a kommunizmus örökségeként egy ateizált társadalmat találunk Magyarországon – legalábbis a hangadók szintjén –, de ezt erősítik meg a templomlátogatási statisztikák is. Igaz, az újabb népszámlálási és a keresztelési statisztikák kb. ötven százalékban kereszténynek mutatják az országot…
Ha Mindszenty e mondatát szó szerint értjük, akkor mind az egyház, mind az állam számára a keresztény hit és az államforma egysége a kedvező, sőt egyetlen lehetséges együttélési forma. Ez azonban a mai viszonyok között több mint problematikus. A skandináv evangélikus államegyházak esetében ez úgy fest, hogy az evangélikus lelkészeknek – mivel állami hivatalnokok, állami fizetést kapnak – tiszteletben kell tartaniuk az állam törvényeit, s miután partlamentjeik becikkelyezték a terhességmegszakításról szóló törvényt, nem prédikálhatnak a templomokban az abortusz, stb. ellen.

Zárszó helyett

Lesznek, akik az itt fölvetett gondolatokat „hevenyészetteknek” fogják tartani; jobbik esetben elfogadják ugyan a forrásközlést, de elvetik a kommentárt. Mindenesetre, ha másra nem, továbbgondolkodásra késztethet ez a kommentár, amelynek megírására Mindszenty bíboros eddig magyarul kiadatlan, ám angol nyelven már két esztendeje nyomtatásban olvasható, VI. Pál pápának írt, de az íróasztalfiókban maradt levelének magyar fordítása közben tett újabb fölfedezés indított.

(1) A kérdés feldolgozására kísérletet tettünk, lásd: Somorjai Ádám, Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971–1975, Pannonhalma 2008. Különösen lásd a „Mindszenty József és a Magyarország Prímása” című fejezetet, ahol megtalálhatók a levél más nyelvű fogalmazványai is, i. m., 55–75. Szerény munkánkat nem fogadták osztatlan lelkesedéssel a recenzensek, de a kritikusok is elismerték, hogy benne új forrásokkal találkoztak.

(2) Angol eredetijének szövegét lásd az említett kötet 63–64. lapján. Fakszimiléjét lásd: Somorjai Ádám OSB, Sancta Sedes Apostolica et Cardinalis Ioseph Mindszenty. Documenta 1971–1975 – Az Apostoli Szentszék és Mindszenty József kapcsolattartása 1971–1975. Tanulmányok és szövegközlések, Róma 2007. 277–278.

(3) A dátum jelenthet 1974. márc. 4-ét, de 1974. ápr. 3-át is.

(4) 1241 júniusában IV. Béla követe Báncsa nembéli István váci püspök útján hűbéri esküt tett II. Frigyes német-római császárnak katonai segítségért cserébe, amely azonban soha nem érkezett meg. IV. Ince pápa ezért Béla királyt fölmentette a hűbéreskütől. – IV. Ince továbbá a magyarországi tatárjárást az egyházat ért öt seb között negyedikként említette 1245-ben, a Lyoni Egyetemet Zsinat megnyitóján, s ugyanezen a zsinaton kiátkozta, majd trónjától is megfosztotta II. Frigyest.

(5) Helyesen: „dixi et salvavi animam meam”: „Szóltam és megmentettem lelkemet”, majd az Újszövetségi Szentírásból vett idézettel folytatja: „hogy ne becsmérelhessék szolgálatunkat ... Mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? ... Hogyan egyeznék meg Krisztus Béliállal?” (helyesen: 2 Kor 6,3.14.15).

(6) Erre forrás többek között az emlékiratok, amelyben a dátum egy nappal korábbi, lásd: Mindszenty József, Emlékirataim, Budapest 1989. 4. kiadás 496., 5. kiadás 524., ill. Somorjai Á., Ami az emlékiratokból kimaradt, i. m., 55.

(7) Mészáros Tibor, A száműzött bíboros szolgálatában. Mindszenty József titkárának napi jegyzetei (1972–1975), Abaliget 2000. 225. és 226.

( Az amerikai elnökökhöz 1956–1971 között 69 levelet írt, és csak kettőre kapott írásos választ. A pápákhoz írt leveleinek feldolgozására lásd: Somorjai Ádám, Sancta Sedes Apostolica et Cardinalis Ioseph Mindszenty, II. Documenta 1956–1963. – Az Apostoli Szentszék és Mindszenty József kapcsolattartása, II. Tanulmányok és szövegközlések, METEM Budapest 2009. Az 1963–1971. közötti periódusra vonatkozó harmadik kötet előkészületben.

(9) Erre vonatkozóan lásd: Somorjai Ádám, Mindszenty hercegprímás fellebbezése a Nemzetgyűléshez. A Mindszenty-kutatás Achilles-sarka? in: Magyar Szemle, Új Folyam XVII (2009/7–8) 176–183.

(10) „I beg your Holiness not to tarnish your historical memory with the withdrawal from the Faith and from Rome of the ever-loyal people of Mary, Hungary’s Great Lady, and of their apostolic king, St. Stephen.”

(Regnum!)