A Bukaresti Táblabíróság szétszedte a székely terrorvádat

Csak az ügyészek fejében létezett a 2015. december elsejei robbantási kísérlet a Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyében született elsőfokú bírósági ítélet szerint. 

Börtön járna Erdély autonómiájának követeléséért Romániában

Börtönnel büntetné egy PSD-s képviselő az autonómia követelését. Mert az szerinte az alkotmányos rend felforgatására és „a román állam lényege” ellen irányul.

Újabb büntetések a Székely Szabadság napjára

A májusi hónap sem marad büntetlenül a székelyek számára.

A márciusi Szabadság Napja elnevezésű rendezvény kapcsán, folytatódnak a csendőrségi visszaélések. Jelen esetben Vargha András István, Salamon Csaba Attila és Bogyor Zsuzsa vármegyés fiatalok kaptak egy május kilencedikén keltezett (SIC!) 200 lejes pénzbírságot azért, mert részt vettek az említett rendezvény felvonulásán. Valójában azért kapták, mert számukra is fontos Székelyföld, Erdély ügye. Ugyanúgy, ahogy azok számára is akik részt vettek ezen a teljesen jogos rendezvényen. Ismét megkérdőjeleződik Románia jogállamisága főként annak tudatában, hogy Bogyor Zsuzsa nem volt ott a rendezvényen! Nem egyedi esetről van szó, de a többi esetben a mai napig azt válaszolja a csendőrség, hogy ők bebizonyítják videofelvételekkel, hogy azok a személyek akik azt mondjak nem voltak ott, ott voltak. Igen, a mai technikai lehetőségek adottak, akár az is ott lehetett aki már rég nem él. Felvetődik a kérdés kinek van itt joga az állami apparátusokat kivéve? Mi azért a jogi lépéseket megtettük.

(HVIM-hírszolgálat)

Olyan vármegyések kapnak pénzbüntetést, akik ott sem voltak…

Egyre abszurdabb ez a Románianak nevezett valami: a sorozatos magyarellenesség folytatódik. Olyanoknak osztanak ki pénzbírságot a március 10-ei, Székely Szabadság Napja felvonulás miatt, akik ott sem voltak.

Harc a székely szabadságért – Fogadalomtételtől a beteljesedésig

Mint ahogyan az minden évben lenni szokott, a HVIM fővárosi tagszervezetének számos tagja idén is részt vett a Székelyföldért Társaság által szervezett Hősök téri megemlékezésen, amelyet évről-évre a székelyföldi autonómia kivívására tett figyelemfelhívó megmozdulásként szerveznek meg.

Lesz tüntetés a Székely Szabadság Napján

A Székely Nemzeti Tanács március 10-re, a Székely Szabadság Napjára Marosvásárhelyre hívja tüntetni a székely autonómiatörekvések támogatóit.

Újabb román erődemonstráció: Wass Albert könyvek miatt letartóztatott vármegyés vezető

A román hatóságoknak mindezidáig nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítaniuk, hogy milyen terrorcselekményre készült az erdélyi HVIM kézdivásárhelyi elnöke, ami egyre kellemetlenebbé válik a vélhetően a székely autonómiatörekvések megtörésére irányuló koncepciós eljárást folytató román hatalom részére, így egy újabb székely vármegyésnél tartanak ma házkutatást, akit várhatóan Bukarestbe visznek kihallgatásra.

Tüntetés Csíkszeredában a gyulafehérvári ígéretek betartásáért

A Magyar Polgári Párt (MPP) nagyméretű megmozdulást szervez november 28-án, Csíkszeredában. A cél, hogy emlékeztessék a román államot: nem tartja be az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba belefoglalt ígéreteket.

Elegem van Romániából, Erdélyemet akarom!

„Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays.”

 

Már-már megszokhattuk, hogy Sabin Gherman időnként ki-kifakad Romániára, és transzilvanista köntösbe bújva követeli az ország föderalizálását. Azonban sokan nem tudják, hol is kezdődött a történet, az ő története.

Sabin Gherman újságíró, publiciszta a Maros megyei Mezőzáhban született, és 1998. szeptember 6-án egy jó időre beégett a neve mind a román, mind az erdélyi magyar közéletbe – előbbi hazaárulót, utóbbi partnert látott benne az erdély autonómiáért vívott harcban.

Smaranda Enache mellett Sabin Gherman volt az utóbbi néhány évtizedben – mert ez a Osztrák-Magyar monarchiabeli erdélyi románság körében ez természetes volt – az egyik olyan „nagyobb” román közéleti személyiség, aki transzilvanista identitását olyannyira előtérbe helyezte, hogy Erdély függetlenségét nemcsak – csendben – óhajtotta, hanem az érte vívott harcot nyíltan fel is vállalta.

Sabin Gherman leszűrte az elmúlt hetven év tanulságát: Románia elnyelte Erdélyt, pedig a néhány évtizedes múltú, „cseperedő” Romániának Erdély óriási lehetőség volt arra, hogy ellessen, netán átvegyen valamit annak több száz éves szervezettségéből és értékrendszeréből. Sabin Gherman, a kolozsvári televízió akkori munkatársa az említett napon – kicsit sem meglepő módon –  nemcsak gondolatait, hanem önmagát is kiírta jóidőre a román közéletből. Íme, a szöveg magyar fordítása:

Elegem van Romániából, Erdélyemet akarom!

Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: „Már nincs semmi esélyünk”. Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a ’98-as költségvetésből Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten, és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé, és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hősködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekednek, miközben nekem a câmpulungi Neacsu levelét mutogatják.  Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, „a néb” (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat, és az erdőkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemről döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk, és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepűek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy “éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld”. És ismét egy győztes böffentés.

Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha ők nem lennének… Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót.  A román nép “egysége”, “felvirágzása” nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt.

Néhány ember megvalósította a ‘918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belőle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzői, elárasztotta a „miticaság”, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségéből, értékrendszeréből. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt – éppen ezért a nagy sugárutakon háromméterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlő az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafiaszatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyű módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a “csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. „Húst osztanak”, „tojást osztanak”. Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy „sokan van”, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektől. Túl hamar tértek át a furculitionról a „Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon”-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb „védelmezői” a Kárpátokon túl születtek. Lehet, ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönből éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestből jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élők, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk.

Egyébként további jó napokat – torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.

(Kolozsvar.ro)