“Szükséges, hogy egy ellenzéki pártnak képviselői legyenek a Parlamentben, ám jaj azoknak, akik érzik a törekvést képviselőkké válni.” Mit tehet egy komoly és elkötelezett ember a mai demokratikus államok romlott és szégyentelen választási agitációinak közepette? Julius Evola római filozófus kiváló gondolatai.
A következő cikk eredetileg 1953. június 21-28 között jelent meg a Rivolta Ideale olasz folyóiratban néhány héttel a június 7-i olasz parlamenti választások után. A választási idők szokásos fecsegései és izgalmai közepette Julius Evola szellemi fölényével számos kritikát fogalmazott meg a propagandával szemben és a demokratikus állami működésről. Az eredményül kapott tanulmány az eltelt közel hét évtizedben sem veszítette el aktualitását.
Eredeti nyelven a tanulmány a RigenerAzione Evola honlapon érhető el.
Most, hogy ez az egész választási cirkusz véget ért, szeretnénk kifejezni ellenérzésünket, melyet az egész folyamat keltett bennünk olyan okok miatt, amiket talán nem árt egy kicsit megfontolni, részletesebben átgondolni. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy demoralizáló volt látni a kampányban részt vevő férfiak küzdelmét és torzsalkodását csak azért, hogy pár mandátumot megszerezhessenek; főleg, hogy kivétel nélkül mindegyikükből hiányzott az alázat és a lelkiismeret. Természetesen a saját bevallásuk szerint a demokratikus pártok helyzetében nincs arra okunk, hogy mást várjunk el. Ugyanakkor a nemzeti pártok tekintetében más álláspontból kell vizsgálnunk a helyzetet. Ezen pártok a jelen helyzetben (mivel nincsen más út a hatalom megszerzésére) formaiságukban felvehetnek demokratikus elemeket, viszont szellemiségükben és eszmeiségükben nem. Azonban nem ezt láthattuk a választási kampány során. A helyzetben való álláspontunkat egy evangéliumi mondás átfogalmazásával fejezhetjük ki a legtisztábban: „Szükséges, hogy az MSI-nek1 (vagy bármely más jelenlegi vagy jövőbeni pártnak, amely ugyanezen elvek alapján szerveződik) legyenek képviselői a parlamentben, de jaj azoknak akik késztetést éreznek arra, hogy képviselőkké váljanak.
Szükséges, hogy egy ellenzéki pártnak képviselői legyenek a Parlamentben, ám jaj azoknak, akik törekszenek képviselőkké válni.
Ebben a helyzetben viszont akkor mi értelme megvetni a demokráciát, majd mindent latba vetni, azért, hogy megszerezzünk egy olyan tisztséget, amelyet csak demokratikus körülmények között tudunk betölteni / kihasználni. És mit számít az ideológiák sokfélesége (a hazafias ideológiák a jobboldalon ellentétben a baloldallal), ha a stílus megegyezik? Eléggé világos, hogy a jelöltek közül kevés az, aki az idea szolgálatában áll, és a nagy részük személyes céljuk elérése érdekében, segítőeszközként a maga szolgálatába állítja az ideákat. Ezen jelöltek valamilyen indíttatástól fogva szükségesnek érzik, hogy szabotálják ellenfeleiket, akiket kellemetlennek és veszélyesnek ítélnek meg, és ezáltal úgy viselkednek mintha versenyzők lennének egy választási gladiátor arénában. Továbbá hány olyan jelölt van még, aki beszédeiben megveti, korbácsolja a demokratikus rendszert, még úgy is, hogy közben olyan előnyöket szerez meg magának, melyhez a politikusok általános „művészeteit” kell felhasználnia?
Bővebben: milyen mértékben tartják meg a „jobboldali” politikusok valódi méltóságukat, és szigorúságukat a választási kampány alatt? Lehetőségünk volt arra, hogy az ellenzéki pártok egyik vagy másik jelöltjének propagandisztikus röpirat önéletrajzait átnézhessük. A prostitúció a szó szigorú etimológiai értelmében azt jelenti, hogy kiállítunk, bemutatunk valamit eladás, vagy ajánlatkérés céljából. Nos nem is találhatnánk jobb kifejezést a prostitúciónál azon stílus számára, amelyet a személyre szabott propaganda fent említett eszközeiben láthattunk nem egyszer. Természetesen utópisták leszünk: de véleményünk szerint nem ezen a vonalon kellene a valódi választásnak végbe mennie, az elismerést komoly és szilárd alapokkal kell elnyerni, nem a „büszke politikai hiúság által”.
Néhányan ezek alapján kérdezhetik, hogy akkor mit is kéne tenni? Az egész rendszert meg kell változtatni a hibák gyökerestül való kitépésével. Az ideális pártnak saját hierarchikus struktúra szerint, organikusan kell megszerveznie magát, és mozgalomként egyre inkább presztízst és erőt szerezve egészen a döntő óráig folytatni a tevékenységet, de mindvégig tudatában kell lennie -tekintve a hazai és nemzetközi helyzetet-, hogy nem a Montecitorio-nál2 lehet elérni azon eredményeket melyekre vágyunk.
Ezen ideális pártban egyértelműen meg kell mutatkoznia a fennálló radikális ellentétnek a „vezető” és a „képviselő urak” típusa között; arra kell törekednie, hogy „vezetők” formáljanak, és ne a „tisztelt urak”3; továbbá a párt felépítésének ki kell zárnia azt, hogy a párt hierarchiájának legfelső rétegében ezen „képviselő urak” típus megjelenhessen. A „képviselő uraknak” egyszerűen leválasztott elemeknek kell lenniük, akiket a párt vezetősége az interregnum ideje alatt arra használ fel, hogy megfigyelők és a parlamenttel összekapcsolt kisebb ügyletek kurátorai legyenek. Ez a mi nézőpontunk. Aki nemet mond a mostani helyzetre, nem képviselhet az előbbiekben felvázoltaktól eltérő álláspontot.
Mi értelme van a demokráciát megvetni akkor, ha mindent megtesz annak érdekében, hogy olyan hivatalt nyerjen, amelynek csak demokratikus szempontból van jelentősége?
Visszatérve ahhoz, amit már az elején említettünk, igazságtalan lenne nem megemlíteni azon kivételeket, akik elfogadják a választási kampány csatározásait, viszont nem személyes érdekből, hanem mivel csalatkozniuk kellett abban, hogy az igazán értelmes személyek a pártot a helyes útra állítják, viszont mivel ez nem következett be, úgy érezték, hogy szükséges beavatkozniuk.
Fontolóra kell venni azt is, amit egyes barátaink mondtak, hogy igazolják jelöltségüket: számukra nem önmagában a parlamenti helyre való törekvés volt a cél, hanem az, hogy ezen pozíciót eszközként használhassák a párt belső folyamatainak lefolyásában. Ha mások megválasztását hagynák, akkor azok tudnák felhasználni a megszerzett presztízst, hogy csoportjuk ideológiája érvényesülhessen a párton belül. Előfordulhat, hogy így volt. De vajon szükség van-e erre a demokratikus rendszer által is támogatott „közvetett cselekvésre”? Ez inkább annak a jele, hogy azon pártban, ahol ez a folyamat lezajlik, ott nincs minden rendben.
Most, hogy ez az egész őrület véget ért, majd az egyik oldal csalódása, és a másik eufórikus élménye is elmúlt, látni fogjuk, hogy milyen messze vannak a valóban csendben építkezés új fázisának feltételei.
1 Az MSI (Movimento Sociale Italioano) egy olasz párt volt, melyet a második világháború után elsősorban az elbukott fasiszta rezsim emberei alkottak, köztük Giorgio Almirante, aki évekig a párt titkára volt, és akire tekinthetünk úgy, mint egy olyan kötelességtudatos embertípusra, amelyet Evola kedvezőnek említ e cikk vége felé.
2 A Montecitorio palota a Képviselőház (az olasz parlament egyik ága) székhelye, itt ülésezik még a Szenátus is. A Montecitorio-ban a Kamara és a Szenátus együttes ülései is zajlanak.
3 A „vezető” itt az olasz capo fordítása, amely fej latin megfelelőjéből származik, és szinonimája az úrnak és a főnöknek is több nyelven. A „tisztelt úr” az olasz onorevole szó fordítása, amelyet manapság hivatalos körülmények között használnak a parlamenti képviselők megszólítására.
Fordította: Brunner Balázs
(Szent Korona Rádió)
Egy harcos gondolatai: A pártpolitika modernitása a metapolitikai valóság tükrében
Egy harcos gondolatai: A pártrendszer meghaladásának eszménye