Utánanézünk a történtek háttérének. Mindenekelőtt azonban a Szent Korona Rádió szerkesztősége szeretné kifejezni részvétét az elhunyt honvéd hozzátartozóinak, valamint kíván jobbulást a kórházban lévő másik öt katonának!
„Tragédia történt, a közlekedési balesetben meghalt egy magyar katona. Gyászol a Magyar Honvédség – jelentette be Benkő Tibor. A honvédelmi miniszter és Korom Ferenc altábornagy, a Magyar Honvédség parancsnoka rendkívüli sajtótájékoztatót tartott a katonai menetoszlop balesetéről, amely az M7-es autópályán következett be. Benkő azt mondta: Fiatal, kiváló katonát vesztett a Honvédség, órákig küzdöttek az életéért.
A miniszter egyúttal részvétét fejezte ki a katona családjának, mindent meg fog tenni azért, hogy fájdalmukat enyhítse, fogalmazott. Az elhunyt katona rendfokozata szerződéses őrvezető volt.”
Így ír a legtöbb nagy internetes hírportál a tegnapi -M7-es autópályán – Székesfehérvárnál történt balesetről. A helyszínt és a körülményeket a rendőrség vizsgálja, ezzel egy időben a honvédelmi miniszter belső vizsgálatot rendelt el. Tartsunk így mi is egy „rögtönzött belső vizsgálatot” a Magyar Honvédségben!
A buszvezetés nem munka!?
Statisztikai adatok ide vagy oda, mindenki akinek valamilyen köze van a sereghez tudja: a Magyar Honvédség krónikus létszámhiánnyal küzd -minden állománykategóriában kivéve a tábornoki kart – már évek óta. A 2002-es „nagy fizetésemelés” után erőszeretettel mondogatta a parancsnoki állomány, hogy akinek nem tetszik valami az nyugodtan leszerelhet, mert mindenki beosztására tízen várakoznak a kapunál. A napjainkra ez odáig fajult, hogy nem csak a tízes csoportokban várakozók tűntek el a kapuknál, de az állomány zöme is. Nagy, hangzatos jelszavak azért vannak: életpálya-modell, hivatástudat, kerülj a legjobbak közé!, digitális katona, és Zrínyi meg a 20-26. Érdemi változás azonban nem történt a jégbe fagyott kommunizmusban. A fenti tragédia részleteit nem ismerve nézzük meg, hogy mi történik egy sofőrrel a honvédség berkein belül!
Talán a sofőrökből áll fenn a legnagyobb létszámhiány országszerte az alakulatoknál. Az ok egyszerű. Őrvezetői, vagy tizedesi rendfokozattal havi 140-160 ezer nettóval senki sem fogja a sereg sokszor elavult, ócska gépeit hajtani. Aki igen, azt pedig többnyire nem becsülik meg. A vezénylő törzszászlósok gyakran hangoztatják: a buszvezetés nem munka! Valóban nem, a buszvezetés a honvédségben több annál. A sereg megfelelő járművei rendelkeznek a szabályokban leírt tachográfokkal, csak éppen nem kell használniuk. Hogy miért? Mert így lehet hajtani a feladatokat, az állományt és a sofőröket. Június elsejétől a honvédség újra kiemelt feladatokat lát el a déli határvédelemnél. Le kellett váltani a rendőröket, hogy el tudjanak menni leszerelni, vagy szabadságra. (Az előbbi volt a gyakori.) A csapatmozgások újra beindultak szerte az országban. Százasával mozognak a közutakon a katonák Győrtől Hódmezővásárhelyig Debrecentől Bajáig. Erre jön még a nyár végi Bátor Harcos 19’ hadgyakorlat, ahová a szerencsétlenül járt konvoj is tartott a Bakonyba.
Egy tipikus, szinte gyakori módszert mutatok most be a kedves olvasóknak. Az egyik Észak-Dunántúli alakulat váltást hajt végre, aminek az a lényege hogy húsz katona lemegy a déli határra, húsz pedig visszajön. A buszsofőr reggel hat óra körül megérkezik a laktanyába, felveszi a kulcsokat és a menetlevelet, ellenőrzi a buszt, majd elmegy vele a Műszaki Ellenőrző Állomásra a továbbiakban MEÁ. A MEÁ-n aláírják a menetlevelét, többnyire úgy, hogy az ott dolgozók ki se lépnek az irodájukból: a busz műszakilag rendben van. A sofőr felveszi a húsz főt, majd fél nyolc és nyolc között nekivágnak a közel háromszáz kilométeres útnak keresztül az országon. Egy tíz perces pihenővel délre megérkeznek a határvédelmi bázisra. Itt a sofőrnek van egy körülbelül negyed órás (!) pihenője. Éppen csak annyi, hogy ki- és bepakoljanak a buszba. Senki nem kínálja meg egy kávéval, a parancsnoki harcállásponton azért nagy kegyesen megszánják eggyel. A hazautazók már türelmetlenek: hetek óta a határon vagyunk, menjünk már végre. A sofőr volán mögé ül, és újra nekifog a háromszáz kilométeres útnak, majd valahol félúton egy megint tíz perces pihenővel. Ráadásul úgy, hogy az alakulata még csak egy élelmiszercsomagot sem adott neki…
A Magyar Honvédségben, ha valaki rendelkezik akár csak egy B-kategóriás jogosítvánnyal, az parancsba kapja, hogy a legrövidebb időn belül készíttessen egy ún. „sárga kártyát” amivel vezethet megfelelő kategóriájú gépjárműveket. Erre jönnek még a típusvizsgák. Toyota Hiluxra, Suzuki Vitarára. Egy órás oktatás a műszaki paraméterek ismertetésével a MEÁ-n, úgy hogy senki sem vezet ott egy métert sem. A felsoroltak és a most következők is országos jelenségek a honvédség alakulatainál. A parancsnokok folyamatosan tüzet oltanak, a létszámhiány miatt. Ha egy nagyobb külföldi misszió elindul a feladata végrehajtására szó szerint kihalnak a laktanyák. A feladatok pedig nem csökkennek, sőt. Ilyenkor már nem számít, hogy kinek mi a beosztása, ki rajparancsnok, ki személyügyi altiszt, vagy esetleg raktáros: menni kell! Emberek úgy kapnak menetlevelet például Transporter hatosra, hogy életükben még sohasem vezették. De nincs más, feladat van menni kell: Ferihegy kettő, amerikai delegáció érkezik hat fővel. És ha a katona azt mondja: -rendben elmegyek, de hogy találok oda, meg vissza, a diszpécser többnyire visszakérdez: nincs okostelefonod? (Tudok olyan esetről is, amikor egy zászlósnak kellett elmennie négy közkatonáért, mert egyszerűen nem volt más.)
A most elrendelt belső vizsgálat érzésem szerint semmi mást nem fog megállapítani, mint a balesetet szenvedett állomány és a gépjárműparancsnokok felelősségét, hogy nem tartották és nem tartatták be a megfelelő követési távolságot. Addig amíg a katonai életpály- modell nem képes versenyre kelni a civilszféra fizetéseivel, technikai és morális fejlettségével, addig meg fog maradni a krónikus emberhiány.
(Szent Korona Rádió)