Mintha a Szent Korona tűnt volna el: egy legendás szamurájkard nyomában, amit a második világháború vége óta keresnek.
El tudja képzelni, hogy a Szent Korona eltűnjön a második világháború végén, hogy aztán mai napig ne kerüljön elő? Ugyanis némi túlzással ezt történt Japánban: egy állami szuverenitást, a sógunátust jelképző ereklye tűnt el. A Honjō Masamune (ejtsd: Hondzsó Maszamune) kard történetét és annak legendáját foglaljuk össze, de ahhoz, hogy mélységeiben megértsük a történetet, meg kell ismerkednünk a japán kard szellemiségével, néhány történelmi eseménnyel és a japán kard kultúrájával is.
Masamune egyik műalkotása
A leghíresebb kardkovács – Masamune
Ahhoz, hogy megértsük, hogy mitől olyan értékes egy japán kard, kezdjük a leghíresebb japán kardkovács bemutatásával. Mondhatjuk, hogy Goro Myudo Masamunéval (1264–1343) kezdik el igazán „jegyezni” a japán kardot a világban, ő fejlesztette ki azt a kovácsolási módszert, amitől olyan híresek a Felkelő Nap Országának a kardjai. Különböző széntartalmú acélokból kovácsolta össze pengéit és tökélesítette az edzési eljárást is. Szükség volt erre, mert a mongol betörések (1274 és 1281) során a sodronyingeken sérültek a japán harcosok kardjai, míg ezek a tökéletesítések meg nem születtek és terjedtek el egész Japánban.
Masamune kardjainak jelentős részébe nem véste bele a nevét, mert hitte, hogy az egyedi, kimagasló minőség egyértelműen azonosítja a munkáit.
Muramasa és Masamune vetélkedése
A korszakban volt még egy híres kovács, Muramasa. A legenda szerint azért imádkozott, hogy kardjait „nagy rombolók” forgassák. Az Istenek teljesítették kívánságát, és gonosz, vérszomjas szellemekkel „áldották” meg a fegyvereit, amik viszont így sok gyilkosságért, öngyilkosságért lettek felelősek. Átkozottaknak tekintették ezeket a pengéket. Később rendelet tiltotta be a viselésüket, amit a sógun, Tokugawa Ieyasu adott ki. A Tokugawák és Muramasa kardjai közötti kapcsolat egy külön fejezetet érdemelne, de maradjunk annyiban, hogy sok penge okozta a Tokugawák halálát, vagy szabályos párharcban, vagy szeppuku által. Azonban az is igaz, hogy maguk a Tokugawák mai napig birtokolnak Muramasa pengéket.
Egy történet arról szól, hogy a két kovácsmester, Masamune és Murasama egy-egy kardját tesztelésképpen patakba állította: míg Muramasa kardja vonzotta a patakban úszkáló faleveleket, ágakat és el is vágta azokat, addig Masamune pengéjét látványosan kikerülték az úszkáló tárgyak. Ez a történet is bizonyítja, hogy a kardnak lelke van, külön „életet” él a japánok hite szerint. Ismerünk elátkozott, vérszomjas kardokat ugyanúgy, mint legendás, csodákat művelőeket is.
Muramasa egyik pengéje a Tokiói Nemzeti Múzeumban
A japán kard mint isteni fegyver
A kardkovácsok különös elismertségnek örvendtek és örvendenek mai napig a japán társadalomban. A tradicionális eljárással készült pengének ugyanis lelke van, amit edzés során kap meg. A kovács imáiban kéri az Isteneket, hogy tökéletes fegyvert tudjon készíteni. A kardokat vallásos tárgyként kezelték, isteni fegyvereknek tekintették azokat. A legértékesebb darabok fiúról-apára szálltak az adott családban. Így fordulhat elő, hogy számos penge maradt fent ránk gyönyörű állapotban, hiszen a napi kardtisztítási rítus még most is rendszeres Japánban egy-egy családon belül, akik őrzik őseik fegyverét.
A szamurájok legjobban a kardjukat becsülték. Számtalan történet és legenda kering arról, hogy a nincstelen harcosnak nincsen semmije, csak egy igen értékes kardja, amitől nem válik meg semmi pénzért sem. Ellenben, aki mégis megvált a kardjától anyagi megfontolásokból, azt igencsak lenézték.
A viszonylag nagy darabszám, a korszakonként és kovácsonként eltérő minőség miatt elérhető áron lehet hozzájutni akár Magyarországon is eredeti japán kardokhoz (nihonto), míg az igazán minőségi, antik darabok több millió forintnál kezdődnek, a legkomolyabb mesterművek pedig el sem hagyhatják Japánt.
A kardkultusz talán Japánban a legerősebb, hiszen a vallás fontos része lett maga a kard is. A kardkovácsok pedig mint papok jelennek meg, akik varázslatos rítust végezvén kardot kovácsolnak. Összeköttetők az isteni és a földi világ között: őáltaluk jelenik meg az isteni fegyver a természeti elemek egyesülésével. A tűz, a víz, a levegő, az érc egyesüléséből jön létre a szamurájok fegyvere. Sok shintó-szentélyben van ereklyeként őrizve egy-egy komolyabb kard, sőt, maguk egyes szerzetesek is kovácsolnak rítusszerűen a mai napig.
A második világháború és Japán
A történelmi párhuzam Magyarország és Japán között fennáll a második világháborút tekintve is: mind a két ország nemcsak, hogy elvesztette a világháborút, hanem ezzel együtt gyakorlatilag a hagyományos államiságát is és egy másikfajta berendezkedést erőltettek az országra az idegen megszállással együttesen. Mind a két országban megszűnt a tényleges monarchia: Magyarországon névlegesen, gyakorlatilag és jogilag is, míg Japánban névlegesen meghagyták a császári titulust, egy átlag állampolgárrá „lefokozva”, az isteni eredetét elvéve a császári családnak.
Az amerikaiknak fontos volt a legyőzöttek megalázása Japánban is (mint ahogy Európában is), aminek egyik módja volt a kardkultusz eltörlésére tett erőfeszítés, amire indok volt a második világháború fanatikus militarizmusa és az abban megjelenő, a hadsereg számára tömeggyártott kard. A japán hadvezetés ugyanis a szamurájszellem felébresztésének egyik módját abban látta, hogy a katonákat ellátták külsejükben hasonló, ám minőségükben lényegesen gyengébb szamurájkardokkal. Természetesen egyes szamurájcsaládok leszármazottai magukkal vitték a családi ereklyének tartott kardot a harctérre, de a legtöbb esetben csak gyenge utánzatok jelentek meg a fronton.
A japán kultúrában nem jártas amerikai katonák mindegyike igyekezett aztán szuvenírként megszerezni magának egy-egy kardot, aminek során sok, valódi szamurájkardot is elraboltak az országból. Számos felvétel van, ahogy katonák hordják tucatjaival a kardokat a jeepekre, teherautókra. Sok kardot egyszerűen a tengerbe szórtak, főleg a második világháborúban gyártott darabokat, de feltételezhetjük, hogy volt köztük értékesebb példány is.
A másik nagy csapás a japán kardra a háború végén az volt, hogy hivatalosan is elrendelték az összes kard beszolgáltatását, mivel ezzel akarták a japán nép ellenállását megtörni. Természetesen sokan nem tettek eleget a rendeletnek: rejtegetni kezdték a pengéket, elásták, vagy furfangos helyre rejtették. Azonban az elrejtés is sok esetben végzetes lehetett a kard számára, hiszen a pára, nedvesség előbb-utóbb elérte a pengéket és nagyon sok műkincs értékű kard is megsemmisült, szenvedett kárt… Sokan shintó templomoknak adományozták a családi ereklyét, ahol szentélyekben helyezték el őket. Tudunk olyan történetről, hogy házkutatás során menekülni próbált az ősei kardjával: lelőtték a megszállók.
A japánok látva, hogy milyen barbarságok és gaztettek történnek a japán kard körül, beadványokat írtak, hogy megmentsék a műkincseket: sikerrel jártak, mert engedélyt kaptak a leadott kardok kiválogatására és múzeumokba történő szállításukra. Persze, ekkor már sok kard elpusztult, vagy szuvenírként egy jenki családhoz került az USA-ban.
A „hadizsákmány”
A Honjō Masamune története
Masamune életének fő műve a „Honjō Masamune”. Ezt a kardot tartják Masamune legkiválóbb munkájának, sőt, a legkiválóbb japán kardnak, amit valaha kovácsoltak. 1939-ben lett Japán Nemzeti Kincse besorolású. A Tokugawa-családé (volt) a kard, és ismerjük a megszerzésének történetét is.
A „Honjō” előnév onnan eredhet, hogy egy Uesugi Kenshin alatt szolgálató tábornok, Honjō Shigenagahoz került a kard legendás körülmények között. Honjō tábornok sikeresen ostromolta a Dewa Shonai kastélyt. Az ostrom után megpihent táboriszékén, amikor egy merénylő megközelítette, majd csapást mért a fejére: a sisak könnyedén átszakadt, de őneki csodálatos módon nem esett baja. A támadót aztán megölvén, a kardot megtartotta, ami a sisak átvágása következtében szerzett ugyan néhány sérülést, de tökéletesen éles maradt. Innen ered a „Honjō Masamune” legendája, miszerint ártatlanokat nem lehet vele megölni. Később Shigenaga eladta Toyotomi Hidetsugunak, aki elajándékozta Toyotomi Hideyoshinak, ő pedig Tokugawa Ieyasunak adta, aki Tokugawa Yorinobunak, aki elajándékozta a visszavonult Tokugawa Ietsunának és így öröklődött tovább a Tokugawák között a legújabb időkig.
A penge eredetét elbeszélő leírás
A Tokugawa család volt tehát a Honjo Masamune birtokosa egészen a második világháború végéig. Tokugawa Iemasa, a dinasztia akkori feje, a második világháborúban fontos politikai tisztségeket töltött be és a kard őrzője volt, amikor jött az említett rendelet. Mivel törvénytisztelő volt és minden rendelkezésnek eleget tett, bevitte a Honjō Masamune-t is több mint egy tucat másik karddal együtt a mejiroi rendőrségre 1945 decemberében. 1946. január 18-án vették át a megszálló erők a leadott kardokat a japánoktól, köztük a Tokugawák kardjait is. Az átvételről született egy „jegyzőkönyv”, vagy inkább feljegyzés, amin szerepel az átvevő neve is. A jegyzeten szereplő név: コリーデイバイモ (ko-rī-de-i-ba-i-mo); ami lehet: „Koridie Beimo”, vagy talán „Coldy Bimore”. A 7. lovasezred katonájáról van szó a dokumentum szerint, de ilyen, vagy ehhez hasonló nevű sem szolgált az alakulatnál… Probléma, hogy a nem japán nevek japánul való leírása igen bonyolult, így valószínűleg nem is kellett az őrmesternek sokat mesterkednie azon, hogy ne legyen a későbbiekben azonosítható. Vagy szándékosan adta meg rosszul a nevét, vagy csak nem sikerült átírni japánra. A Honjō Masamune tehát eltűnt. Az összegyűjtött kardok japán szakértők általi bevizsgálásakor sem került elő.
Dokumentum az átvételről – vörös keretben az átvevő neve
Hogyan is néz ki a világ legkeresettebb kardja?!
Aki a témában kicsit is kutakodik, rögtön rájön, hogy nem is lenne olyan egyszerű helyzetben, ha meglátna egy texasi farm házának falán kifüggesztve egy eredeti japán kardot, hogy az e a szóbanforgó kard. Komoly kardszakértők be tudnák azonosítani, de sajnos nincsenek archív film- vagy fotófelvételek a kardról, csak néhány jegyzet, leírás a kinézetéről és pengerajzok. A problémát tovább nehezíti, hogy Masamune, mint a legtöbb művét, nem írta alá ezt sem. Tehát nincs bevésve a neve (mei) a markolatba (nakago). Azt sem tudjuk, hogy az újdonsült tulajdonosa tudja-e, hogy mekkora érték van nála, és kardbantartották-e a pengét az elmúlt 73 évben…
A Honjō Masamuna oshigatái (pengerajzai)
1. Ismeretlen eredetű 2. Kōtoku általi oshigata 3. Tsuguhira általi oshigata.
Két kardszakértő általi rajz, akik megvizsgálták és lerajzolták, viszonylag pontatlanul a pengét.
A fotótechnika előtt is megpróbálták a kiváló munkákat dokumentálni és ennek módja a penge minél pontosabb lerajzolása volt.
Nézzünk egy leírást, paraméterezést a kard pengéjéről:
Mérete: Nagasa 2 shaku 1 sun 5½ bu, sori 1.7 cm. Shinogi-zukuri, iori-mune, széles mihaba, vékony kasane, hosszabb kissaki, shinogi-ji keskeny, magas shinogi. Ko-itame-hada, szép ji-nie, chikei-kel és tobiyaki-kal. Hamon vonalja ko-nie, formája ō-midare és ko-midare, amin sok kinsuji és ashi van. A bōshi midarekomi.
Nincsen horimono-ja, a nakago ō-suriage, formája a nakagojiri-nek kengyō, és egy mekugi-ana-ja van. Van egy nagy hakobore a felszínén, és néhány kisebb a ha-n, ahogy néhány kirikomi a mune-n. Értik? Ha nem, akkor itt van egy szócikk a kard részeinek megnevezéséről (katt), de aggodalomra semmi ok, megpróbálom megmagyarázni.
Elnagyolt magyarázat a penge részeiről: ennek segítségével csak éppen kezdjük megérteni, hogy egy újabb univerzumba csöppentünk
Nehezen lehet érthetően, egyszerűsítve lefordítani ezeknek a szavaknak a jelentését, mert nincs is magyar megfelelőjük, de mégis kísérletet teszek rá (szakértőktől elnézést kérek): A mérete régi japán mértékegységben van megadva, 65.2 cm-re jön ki a penge vágórészének hossza, tehát markolat nélkül. Valószínűleg hosszabb volt, csak megsérült párszor és muszáj volt lerövidíteni. 84.9 cm volt akkor, amikor Shinegaga-ra támadtak vele a feljegyzések szerint. A sori nem más, mint a penge ívének mértéke a markolatig (pontosabban a ha-machi-ig).
Shinogi-zukuri a penge formájának neve. Lásd az ábrán:
Az iore-mune, a pengehát formájára utal. Egyenlőszárú háromszöget képzeljünk el, magasabb forma. Lásd az ábrán:
Mihaba: a penge szélessége. Nem találtam róla pontosabb adatot. Viszont a penge vastagságát (kasana) vékonynak adták meg. Ami elég relatív. Az eredeti mérete ugyebár 85 cm, tehát egy tachi-ról (hosszú kardról) beszélgetünk, ami nem lehetett olyan vékony, vagy lehet a sok togishi (csiszolás) munkától vékonyodott már el talán? Nem tudjuk, de vélhetően 7-8 mm-nél nem lehet vékonyabb. A kissaki a kard hegyét jelenti. A shinogi a penge azon vonalát jelöli, ahol „megtörik” a felszíne a pengének. A felette lévő rész a shinogi-ji. A shinogi-ji keskeny, mivel magasan fut a shinogi-vonal maga.
A hada ko-itame jellegű: ez a hajtogatásból fakadó rétegek rajzolatának mintázatát írja le. Mondanom sem kell talán ezek után, hogy ebből sem csak egyféle van. A rajzolata attól függ, hogy milyen irányokban és hogyan hajtogatták a külső köppenyt (kawagane) alkotó alapanyagot. Gyakorlatilag a hajtogatás keresztmetszetét látjuk, ami a csiszoláskor jön elő. Minél finomabb a hajtogatási vonal, annál több a rétegek száma. Tízezres rétegszám felett a hada nagyon finom vonalakból áll, csak közelről látható, míg a kevés rétegszám esetén látványos, nagyon erőteljes, durva rajzolata van. A fa erezetétől elkezdve a hullámzó vonalakig, az apró pontszerű mintázaton át nagyon sok variációt kiadhat. Ko-itame: a fa hosszmetszete. A masame a szabályos fa, mokume fa keresztmetszete, nashiji a körte húsa.
A hada a világosabban látszódó, „hullámzó” edzési vonal feletti rész.
Az edzésvonaltól a shinogi-ig tartó rész, ahol chikei vonalak (sötétebb, vékony vonalak) és tobiyakik, hőkezelési pontocskák vannak, amik a hamon-tól különállva, ezek is beedződve látszanak.
A hamon, azaz edzési vonal, úgy keletkezik, hogy agyagkitakarással ellátják a pengét, ahol nincs, vagy csak nagyon vékonyan, ott beedződik a penge. Csak az élt edzik fel, hogy ne törjön üvegként az egész egy sérülés esetén, a többi terület maradjon puhább. A hamon stílusok is különbözőek lehetnek. A Honjō Masamune pengéjén midare hamon van (a midare hamonon is belül két fajta is egyszerre megjelenik) kinsujikkal, tehát erőteljes, rövid vonalakkal a nie-ben (a határvonalban) és ashi-kal, amik „lábakként” jönnek le az él felé. A penge hamonja a legerősebb egyéni azonosítója egy pengének és szerencsére a szóbanforgó kardról talán ez van leginkább dokumentálva rajzok formájában, bár elég pontatlanul, lásd a képeket. A bōshi a hegyen található hamon formája, esetünkben midarekomi, amit úgy lehetne leírni legegyszerűbben, hogy cikk-cakkos hullámos, de a hegyen belül maradó, azon nem hajlik vissza a pengehátra jobban, mint a hegy maga.
Nincsen horimono-ja: nincsen rajta véset. A nakago, azaz a markolattövise ō-suriage, ami azt jelenti, hogy rövidített. A markolat profilja kengyō, és egy csapolási lyuk van rajta (ami a markolat rögzítésére szolgál). Van egy nagy csorbulás nyom a felszínén, és néhány kisebb az élen, ahogy néhány beütődés a pengeháton. A sérülések ütközetekből származnak, ezek nem mindegyikét csiszolták ki (talán szándékosan, talán mert nem is lehetséges maradéktalanul az eltűntetésük).
A kard szerelékezéséről (koshirae) is van egy hasonló leírásunk, de ennek részletes taglalásától eltekintünk figyelembevéve az előző bekezdések túlontúl szakmai voltát és azt, hogy erről egy digitálisan előállított képpel rendelkezünk. A Momoyama-korra (1573-1600) teszik a szereléket, és talán fontos megemlíteni még, hogy 6 cm átmérőjű tsuba van rajta, ami számunkra, a 7-8 cm-es tsubákhoz szokott szemünknek talán kicsinek tűnik, de az antik szerelékeknél nem ritka a 6 cm körüli tsuba katanákon sem.
Ahogyan kinézhet az eltűnt kard szereléke
Mégsem tűnt el, csak megőrzik?!
Számos elmélet kering a kard hollétéről. A legnépszerűbbekről néhány szót ejtünk.
Az első és sajnos legvalószínűbb magyarázat valóban az, hogy egy jenki katonának megtetszett, annyit értett hozzá, hogy nem egy sima kard, talán látta is a feljegyzést, hogy a Tokugawa dinasztia feje adta le és egyszerűen hazavitte, hogy egy családi házban azóta is ott lógjon a falon, vagy eladta szinte rögtön, és a fekete piacon kering vagy egy műgyűjtő legféltettebb kincse. Időnként persze felröppenek a hírek, hogy van egy aukcióra bocsátott penge az USA-ban horririsztikus összegért és az egy Masamune-penge, de persze még a készítője is kétséges ezeknek és a kardszakértők is rögtön megállapítják, hogy nem a keresett kardról van szó (sok esetben pedig a szakvélemény néhány nullát le is farag az árból).
Ezt verziót erősíti, hogy a feljegyzéshez, később angolul ráírták, hogy három hiányzó kard után nyomoznak, tehát nemcsak a Honjō Masamune, hanem másik kettő kard is eltűnt a leadottak közül, magyarul nemcsak a Honjōra utaztak, hanem valószínűsíthetően legértékésebbeket kiválogathatták. (Ezt a részletet tudomásom szerint senki sem vizsgálta még, mert egyik cikkben, vagy tévéműsorban sem olvasni, hallani róla. Ha nem találni a legértékesebb kardot, akkor talán a másik kettőt igen, ami viszont nyomra vezetheti a keresőket…)
Az elmúlt 73 évben azonban elő kellett volna kerülnie a kardnak, ha az USA-ba vitték valóban. Ha feltételezzük, hogy egy gyűjtőnél van, ő biztosan tisztában van a kard értékével. Ha a kardot hazarabló katona családjánál van a mai napig, biztosan hallottak már egy eltűnt kardról és ellenőriztették volna, hogy a nagyapa mit hozott haza. Nem hiszem, hogy annyira nem érdekli a tulajdonosát a hírnév, hogy titkolja, hogy nála van, tekintve, hogy tetemes összegért vásárolná meg tőle a Japán Állam.
Néhány nyomozás arra jutott (lásd például a kissé szenzációhajhász „Expedíció az ismeretlenbe” dokumentumfilm-sorozat idevágó részét – katt. Ezt az adást törölték, de itt egy másik idevágó) hogy a kard nem hagyta el Japánt, mivel „Coldy Bimore” nem is létező személy, még hozzá hasonló nevű szóba sem jöhet. Tehát a kardot valószínűleg kimenekítették a rendőrségről maguk a japánok.
De hova lehetett menekíteni? A filmben is elhangzik két lehetséges opció erről. Az egyik, hogy a második világháborús alagutak egyikében rejtették el, vagy egy sintó szentélyben őrzik a mai napig. Természetesen mindegyik csak feltételezés és a nyomozások mai napig tartanak lelkes amatőrök részéről ugyanúgy, mint profi kincsvadászok által. Egyesek továbbra is az USA-ban keresik, mások pedig a shintó-szentélyeknél próbálkoznak.
Ha hiszünk benne, hogy egy japán kardnak lelke van, akkor hisszük, hogy a Honjō Masamune majd előkerül, ha eljön az idő. Nem véletlenül alakult így a története.
Felhasznált irodalom:
C.U. Guido Schiller, The Honjo Masamune, 2014 http://www.nihontomessageboard.com/articles/Honjo.pdf
Yoshimura Kenichi: A japánok és a kard, Budo Kulturális Fórum, Budapest, 2006.
http://www.karatedojo.hu/kard.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/Masamune
https://en.wikipedia.org/wiki/Muramasa
https://en.wikipedia.org/wiki/Glossary_of_Japanese_swords
(Barcsa-Turner Gábor – Szent Korona Rádió)
Kapcsolódó bejegyzés:
Beszélgetés egy kovácsmesterrel, akinek munkásságát Japánban is elismerik