Nyitray György: A renegát

A Duna mélykék tintaként nyugodtan hömpölygött a medrében, felszínén ezer szikrát vert a lenyugvó erőtlen téli nap fénye. Nándorfehérvár falai fenségesen fehérlettek a magaslaton, újjáépített tornyok és bástyák sokasága nyújtózott a hidegedő égbolt felé. A sziklafészek két folyó torkolatánál állt, a Vracsar-hegy fokán.

A napsütés eltűnt a királyi flottáról. A nagy gályák némán araszoltak lefelé a folyón, majd egymás után a ki a hadi kikötőbe, ki a folyópartra húzódott. A hold már hideg ezüstként ragyogott a hűvös égen. A révhely szegényes halászkunyhói is kijöttek a kavicsos partra. Holt nádak töredeztek a szálukat lógató füzesek alatt, és a Duna habjain hidasok és sajkák ringatóztak. Babonás játékot játszott a víz, ahogy a rác révészek köteleket dobáltak a közeledő gályák fedélzetére. A vitézek a lovaikat nyugtatták az ingó hajókon békéltetve, veregetve a nyugtalan állatok nyakát. A gályák kikötöttek, de a folyó növekvő sodra hintázva sulykolta maga előtt a felcsattanó vizet. A nagy és mégis karcsú tizennyolc evezős királyi lobogós naszád a vízikapun keresztül besiklott a kikötőbe. Az evezősök egyre nehezebben birkóztak meg a növekvő örvénnyel. A rácok izzadtak, káromkodtak. Mire megállították a sebesen közeledő gályát, olyan mély volt az alkonyat, hogy akár török hajó is lehetett volna. A Malomtorony tövében fegyveresek ácsorogtak. Egy szolga a fáklyákat gyújtogatta végig a falba vert karikákban. Az őrség eleinte nem vetett ügyet az érkező naszádra. Olyan sokan jöttek aznap, hogy eggyel több, avagy kevesebb már mindegy volt nekik. Trombita harsant, és ekkor vették észre a strázsák, hogy a királyi naszáddal van dolguk. Palló csattan a hideg kikötői kövezeten és dárdás legények lompos lépésekkel vették körbe Hunyadi Mátyást. A sajkások levették a süvegüket, az őrök fejet és térdet hajtottak a királyuk előtt. Mátyás rájuk sem hederített. Halántékában lüketette a vér. Az idegen beszédek egyre elhallgattak, ahogy a testőrség lába a nagy köveken lépkedve libasorban egyre feljebb hágott, egyenesen a Kőles-toronyba. A torony légvonatos átjárói is sajátságos émelyítő szagokat fújtak a felfelé igyekvők arcába. A várat nyugtalanító csend szállta meg. A kikötőt és a folyópartot kivéve eleven lélek sem látszott sehol. A házak kis ablakain még véletlenül sem világított bentről a tűz. Mátyás a torony tetejére ért, és végigtekintett az alatt lévő világon. A folyón, mint szerzetesek jártak a hajók, és hintázó füstös lehelet terült szét a meder felett. A király önkéntelenül is megborzongott, és összébb húzta magán a köpenyét. Az a novemberi nap jutott az eszébe, amikor László bátyja -ugyanitt – összekaszabolta az álnok Cillei Ulrikot. Lent a várost védő naszádokon énekelni kezdtek a matrózok. Az úszó naszádok daloltak a holdfényes vízen a tornyok alatt, és várfalakról felelt a nóták visszhangja. A testőrök között Hédervári Imre a szörényi bán és nádori főkapitány vágott utat magának. Őt követte Báthori István országbíró, Erdély vajdája.

-Bocsánat felség, annyi a teendőm, hogy nem tudtam lemenni a kikötőbe, hogy ott üdvözöljelek – hódolt a főkapitány a királya előtt. Zöld dolmányát szorosan összegombolta magán. Bajsza hetykén felfelé pödörte, és talán a hidegtől állt úgy, mint a bika szarva. Mátyás még mindig a torony peremére görnyedve nézte a vizet. A holdfényben megcsillantak kezén a gyűrűk. Egy zafír: egy kék villanás a holdfényben, egy rubin: egy vércsepp. Báthori vajda alacsony tömzsi teste nagy levegőt vett, és Hédervárival egyszerre hajtott térdet, ahogy az uruk feléjük fordult.

– Köszönöm, hogy gyorsan jöttetek – kezdett bele a király, ahogy eléjük lépett, és megérintve a vállukat egyben a felemelkedésre bíztatta őket. – A csapatösszevonás nagy, és nehezen rejthető. Pontosan így akartam. A török azt hiheti mehetünk Vég-Szendrőre, de akár Galambócra is. Vízkeresztig bevárjuk Kinizsit és Hag zsebrákjait, akkor indulunk tovább.

-Hová királyom? – kérdezte Báthori.

-Majd megtudjátok, ha ott leszünk. Imre! Hlmka legyen készen! Őt is magunkkal visszük.

A szeles, hideg toronyban tartott audiencia véget ért. Erdély vajdája kissé sértetten indult lefelé a lépcsőn. A házigazda Hédervári ezt nem engedhette meg magának. Lassan hátrált, lesve Mátyás szavát hátha mond még valamit, de az nem törődött vele. Újra a Dunát, és a várost nézte. A főkapitány pedig ahogy elhagyta a tornyot azt a mindent elejtő alázatos mozdulatot tette, amit csak a papok és az orvosok tudnak. A papok, ha a templomban állnak az oltárnál, az orvosok, ha a halállal kerülnek szembe. Hédervári pedig gyanította: bármerre is menjen a sereg vízkereszt után, az sok török életébe fog kerülni, ha a király Hlmkát is magával viszi a hadjáratra.

A boroszlói békekötés után Hunyadi Mátyás azonnal Magyarországra sietett, és Szent György napjára országgyűlést hirdetett. Ezen a nemesek megszavazták a kapunkénti egy arany különleges hadiadót azzal a kikötéssel, hogy az összeget csak a török elleni háborúhoz lehet felhasználni. A sereg október közepén kezdte meg a gyülekezést, és lassan ugyan, de biztosan közelítette meg a déli véget. A cseh háborúban edzett tízezer zsoldos még nem tudta merre is visz a hollós sereg útja. Így ír a krónikás 1475 Karácsony havában

Nándorfehérvár tornyainak a tetején haldoklott az éjszaka. A virradattal már nyírkos köd úszott a bástyák között, és szállt le a két folyó medrébe. A vár falán az apró repedések között a mélyben nem látszott többé a víz. Fent mintha a tornyok kiszakították volna a felhőket havazni kezdett, a levegő fehéren esett le a magasból. Az evezős naszádok megindultak, a vezérhajó fedélzetén kis harangot vert egy apród, hogy a ködben mindenki őket kövesse. A dunai flotta nem a nagy folyón ereszkedett lefelé, hanem a Száván indult nyugatnak. Felzavart madarak röppentek a ködben. A folyó menti út felől hangok hallatszottak, mintha innen-onnan szitálták volna őket a sűrűbe. Lovak nyerítettek, fegyverek csörögtek, szekere gurultak. Báthori István az Alsó végek bandériumaival, és a rác lovassággal a parton kísérte a hajóhadat. Tisztulni kezdett az idő, és a kihűlt üvegszerű égen még látszódott az újhold ezüst sarlója. A víz megindult a hajók alatt, és mindenki Szabácsnak tartott.

A gálya gyomrában az összezsúfolódott csehek fülelni kezdtek. Nem tudták hogy ladikok, vagy jégtáblák ütődtek-e a hajó oldalához. Az evezősök – a huszonkét pár – egy sorral feljebb ültek, és idegesen forgolódtak. Homokba mart a gálya hasa, és lelassult. A fedélzeten tülök harsant, és segítséget kért. Az erős sodrástól imbolygott a fa építmény, aztán dörrenés hallatszott és nehéz kőgolyó süvített a gálya felé. Olyan közel zuhant a vízbe, hogy a becsapódás megrázta a hajót, és a felcsapódó víz a tülköst is beborította. A gálya hatalmas ágyúja szintén elbőgte magát. Hag kapitány a cseh zsoldosok parancsnoka eszmélt elsőnek. Kardjának a lapjával verte a katonáit a vékony, csúszós garádics felé. – Kifelé, kifelé mindenki! Hangyákként másztak kifelé a zsoldosok, de a faszörny gyomrában még százak szorongtak. Fogát csikorgatta, a szemét behunyta a félősebb, de hangosan nyögött a bátrabb is, ahogy új lövések dördültek. Hátul csapódott a hajóba az ágyúgolyó. Halálordítás, összeroppanó deszkák repültek, jég és vér hánykolódott a hullámokon. A hideg víz megdermesztett mindenki. Aki kint volt a fedélzeten fellélegzett. Ám nyílvesszők kezdtek kopogni mindenhol. Akinél ott volt a pajzsa, a feje fölé emelve ugrott a vízbe, és gázolt kifelé a partra. A zűrzavarban egy rác sajkás nagyot visított, és megdermedt derékig a vízben. Kőoszlop ült a vízben. Rovátkáin mindig látni milyen magas a folyó. Faragott szörny guggolt az oszlop tetején, merev kőszemével nézte, babonázta a vizet. Áldozatul kívánt minden százból egyet, aki a gázlón átkel. A Száva bal partján már horgonyt vetettek a nehéz gályák. Naszádok érkeztek, és tüzérségük viszonozza a török topcsik köszöntését. A hadnagyok már irányítják a kirakodást. A lábas jószágokat hozzák elő, ők a legnyugtalanabbak. Kell a ló és az ökör, ami szekeret húz, gerendát vontat. Utána az emberek következnek. Szabács ágyúinak hatótávolságán kívül ásót markol minden kéz. Sánc kell a tábor köré, és tüzelőállás a pattantyúsoknak. A legmagasabb dombon zászlórudat szegeznek a katonák az égnek. Majd vörös lobogó kúszik rajta a magasba. Rögtön belekap a füstös, véres Száva folyó szele. Megtáncol rajta a kétfarkú oroszlán, mellette a holló erősen fogja a gyűrűt. Szabács várának az ostroma elkezdődött.

A török őrséget teljesen váratlanul érte a magyar lovasság felbukkanása. Tűzfegyverekkel célba vették őket, de Báthori feladata a környék bekerítése és a futárok elfogása volt. A flotta beérkezése után egy jól védett hadikikötőt alakítottak ki a zavartalan utánpótlás biztosítása végett. A királyi tízezer fős sereg sáncokkal, és kihegyezett karókkal vette körül magát. A sánc északi és déli részére fatornyokat állítottak fel az ácsmesterek. Tizennyolc nagy faltörő ágyú és katapultok kezdték meg a földvár rontását. Így ír a krónikás 1476 Nagyboldogasszony havának a közepén.

Böjtmás havának a második napján már két hete folyt a vár módszeres lövetése. Ám a pimasz módon a Magyar Királyság testébe ékelődött fullánk kitartott. Török rablódarazsak dongtak a falakon, és keményen belecsíptek minden rohamba. A sáncon túl, a magyar tábor legmagasabb pontján áll Hunyadi Mátyás sátra. A hold egyre csak telik, és a király türelme fogy. Most nem türelmes, igazságos. Haragos, és a kedve elől mind eltakarodnak a panaszkodó szájak. Már felvirradt az új reggel. A tél szelei átsüvítenek a szövetek résein, és hópelyheket pökdösnek a meleg, sötét sátorba. Egy apród térdel a vastálca előtt, a behordott faszénparázs izzását nézi. Mátyás elveti a takaróját, az ujjasáér nyúl. Övét megköti, aztán felrántja a csizmáját. Meghajtott fejjel lép ki a sátrából. Körös-körül téli paszományos sátrak veszik körbe az ő vastag fekete bársonyját. A köd eltakarja Szabácsot. Csak a magasodó sánc, és az északi castelló az ostromtorony látszik. Egy lovas csapat épp itatni indul a folyóhoz. Nagy, vihar előtti csend üli meg a Száva mindkét partját. Szinte a széllel nyargal a táborba egy magyar lovas. A vezéri sátrak szélénél útját állják a testőrök. A király a homlokát ráncolja. Kinizsi Pál robosztus alakja lép a lovashoz. A hírnök lova ekkor dől ki. Halálra hajszolta. Itatják a jövevényt, félholt az is. A bor újra életet ver belé. Kinizsi sietve megy Mátyáshoz. A magára terített farkasbőr félelmetes külsőt ad neki.
-Felség! Ali bég az orrunk előtt ellopózott, megkerült minket, és átkelt a Száván innen három mérföldnyire. Serege számos, és hamarosan itt lesznek. -Riadó Palkó! Mindenki a palánkokra! – A király int, és oda vezetik a lovát. Az apródok páncélt hoznak neki. A kis fürge ujjak szorgosan csatolják, húzzák a kapcsokat. Mátyás fekete köpenyt terít magára, kardot csatol, sisakot vesz fel. Büszkén üli a lovát, a mellvértje ragyog. Parancsoló, félelmetes, lenyűgöző látvány. Intésére verni kezdik a harci dobokat.

A sáncok között búgnak a kürtök. Tízezer keresztény láb tapossa latyakossá a fagyott földet. A rác sajkások horgonyt vonnak, királyi parancsra kisiklanak a kikötőből a gályák, és a naszádok. A folyó közepén biztosabb. A rablófészek izgatottan mozgolódik. Érzik ők is, hogy közel a felmentő sereg. A cseh zsoldosok ércfalat alkotnak a karósorok között. Köd lep el mindent. Úgy terül a környékre, mint ázott kabát. A zászlók is csak lógnak. A csend hatalmas két ágyúlövés között, a feszültség tapintható. A szívek hevesen kalapálnak a pajzsok mögött, a vértek alatt. Csengettyű hangja hallatszik. Jön a török, hozza a cevgent. Tízezer szem a látóhatárt fürkészi. Kivéve a pattantyúsoké, mert azok továbbra is lövik a várat. Sípok dalolnak a fehér ködfal mögött, majd láthatóvá válnak az első sorok. A pokol serege elborítja a széles mezőt. A lovak orrlyukaiból mintha lángnyelvek csapkodnának ki a fagyos levegőben. Turbánok billegnek a kopják alatt, az egész sereg egyetlen nagy tömeg. Senkinek sincs arca. A csehek közül többen keresztet vetnek. Néhányan befogják a fülüket, hogy ne hallják a csengőket. A sáncokon végigfut a rettegés. Lovasoknak nyitnak utat a falanksz négyszögei. Fáklyák lobbannak, magasba szöknek és ordítás köszönti a királyt, ahogy a legmagasabb sáncra ugrat. A vörös derengésben mindenki megismeri. A szíveket elhagyja a rettegés. Örömordítás tölti meg a tábort, karok és kardok emelkednek a levegőbe. Együtt harcoltak Boroszlóban, együtt vannak Szabácsnál is. Olyan soká vártak a katonák megvasalt szívvel, annyi vörös fényű füstös éjszakán, hogy most akár az ördöggel is megküzdenének. Buzogányok dörömbölnek a pajzsokon, a harci vágy mámora ül minden arcon. Büszke láz a szemekben. Ők Európa védőpajzsai ebben a pillanatban. Ma vérrel mosnak le minden foltot, amit a muzulmánok ejtettek rajtuk. A király lova is érzi a pillanatot. Idegesen táncol az ura alatt. Sarkantyú nem bírja jobb belátásra. Mátyás felemeli a kezét, és még az ágyúk is elhallgatnak. – Katonák! Ali bég közeledik pokol szülte seregével. Ő volt az, aki feldúlta nagy királyunk Szent László városát. Mi a bosszúért jöttünk ide. Isten nektek adta ezt a napot. Jó emlékezetű apámnak volt egy mondása. A magyar nem számolja az ellenséget, mert akkor egész nap mást se csinálna. Mi pusztítjuk őket! – A sáncok megremegtek a diadalittas ordításoktól. Mátyás folytatja, ahogy a katapultokra mutat, amik a várat nézik. – Ha a tüzérség nem tudja megtörni őket, nekünk kell megütköznünk velük. Nekem mindenki vére drága. Harcra! Ez ma a harag napja! -Parancsszavak pattognak, ahogy a király leüget a dombról. Szétosztják a zsoldosokat, mindenkit egyenlő arányban. A talján tűzmester Niccoló parancsol innentől. A fiai öles dézsákban undorító maszlagot kevernek. Fűrészpor, gyanta, kén, málott salétrom kerül bele. A kapitányok köteleket kapnak. Át kell vontatni a kőhajítókat a török sereg oldalára. Igás állat nincs már elég. A csehek lepakolják a fegyvereiket, öveket oldanak, a vértek szépen sorban oldalra kerülnek. Hag korbácsot vesz elő. Tudja: jutalom a díja annak, aki az első fa gémet a sánchoz vontatja. Feszül az izom, húz a kötél. A dobok mély, hosszú ritmust adnak a két lábon járó állatoknak. A talaj mégis mély. Tizennyolc van a katapultokból, és még mindegyik Szabácsot nézi. Hagék gémje lassan fordulni kezd. Legalább kétszáz lépés a túloldal. Megindult, és most nem szabad hagyni megállni. Szakadnak a len ingek, vér buggyan elő alattuk, ahogy a korbács vége az emberekbe mar. Mégsem elég az erő. Mély kút a letaposott sár sötétje, bele vész az akarat. Mindenki tesz valamit, nincs tétlen kéz a táborban. Hag mellett egy ló léptet el. Mátyás nyögve száll le a nyeregből. Oda dobja a lova kantárszárát az egyik zsoldosnak. – Fogjátok be őt is! – Majd megszabadul a vértjétől, és beáll a kötél alá, az ő erejére is szükség van. Hag elveti a korbácsot, kötelet ragad ő is. Egy emberként feszül a hajóvontató, és a katapult kereke nyikorogva megindul. Az arcok eltorzulnak, vér serken a fegyverektől megkérgesedett markok között. – Kelyhes szajhák fattyai! – üvölt Hag az övéinek. – A magyar király veletek húz, és mégse bírjátok?! -Dac és büszkeség gurul szét a szemekből a széttaposott latyakban. Egyre közelebb a sánc széle. A példamutatás ragadós. A vezérek lovai csatlakoznak, Kinizsi a kontyosok anyait emlegeti. A taljánok biztatják őket. -Bravo, bravo! Már ott állnak a tüzelőállásnál a dézsáikkal. Ökrös szekerek sziklákat hoznak. Csúsznak a lábak, de fogy a négy öles távolság. Nyílvesszők csapódnak a sánc tetejébe. Báthori lovassága a parancsot várja, hogy kicsaphasson a kikötőből. Mátyás még vár, tudja hogy serege képes a lehetetlenre. Még egy fordulat, és a taljánok ékeket vernek a kerekek mögé. A csehek kimerülten rogynak a sárba. Elparancsolják őket onnan, fetrengjenek másol, ott útban vannak! Friss erőtől duzzadó kezek tolják a vetőkosárba a szikladarabot. Vödörrel hozzák a masszát, inasok puszta kézzel kenik széjjel a kődarabon. Niccoló mester feltartja a kezét és vár. Fáklyák rohannak a katapulthoz, a kén bűzösen kap a lángba. A kar leereszkedi, a vetőgép pedig kilöki halálos tartalmát. Megállni nincs idő. Rapidamente! A többi katapult is csatlakozik, és halálos esőt kezdenek szórni a törökre.

Hosszú, meredek, sötét füstöt húzva zuhannak a töltetek az akindzsik közé. A naszádok oldalról gyilkos ágyútüzet zúdítanak rájuk. A támadók beljebb húzódnak a folyóparttól, de a dörgés nyugtalanítja az embert és az állatot egyaránt. A katapultok tüze nem csökken. Mintha a sáncok mögött óriások rakodnák a sziklákat, és csak könnyed játékot játszanának Allah népével. Bomlanak a zászlók. A zöld selymeken a Próféta szavait elemésztik a lángok. Az előre parancsolt azabok megvetik a lábukat. A pajzsuk alá húzódnak. Ők az utolsók. Felmentés nem érkezik zászlóhanyatlásig kitartanak az irgalmatlan, rájuk dobált tüzes sziklák alatt. Ali bég felmentő serege véresen, bevert fejjel húzta vissza magát Vég-Szendrő várába.

A király a sátrába várja a vezéreit. Este közeleg, az asztalt pedig étellel, jó borral rakatta meg. Faragásos székek sorakoznak mellette. Kézügyben a cipó, a kancsó, és a kupa is. Egyszerre érkeznek. Bőrzekés férfiak, ázott tollas süvegekkel. Báthori lép elsőnek a sátorba rang szerint. Még mindig dühös, hogy a király nem engedte kitörni, és üldözni a pogányokat. Vérre szomjazott, és nagy zsákmányra. Helyette vacsorát kap a királyától. Kinizsi a következő. Hosszú bajsza már kókadozik a sok kupától. A sok garcie-gracie alatt hajladozva Niccoló mester lép utoljára a melegbe.

-Hát Hag hol marad? – kérdezi jókedvűen a király, és ő maga tölt a vezéreinek az arany kupákba. Ez a megbecsülésének a jele. A kupát a vacsora után mindenki megtarthatja.

-Dolga akadt az őrséggel felség – hajol mélyre Kinizsi, és csuklik egy nagyot. – Mátyás int, és mindenki leül. Elfogadják a kínálást. Törnek a cipóból, szakítanak a sültből. Kinizsi áldomásra emelkedik, de Mátyás leinti. – Korai még Palkó. Szabács még nem a miénk. A várért jöttünk, nem Ali fejéért. – Néz nyomatékosan Báthori Istvánra. Az országbíró érti a célzást, és hallgat. Kint éber őrök kiabálnak egymásnak, hogy valaki közeleg. Hag kapitány érkezik egy kaftános ifjú törökkel. A törököt úgy penderíti be a cseh zsoldos, hogy menten arcra borult a hosszú asztal előtt. Fejét a medvebőrbe nyomja, és feltekinteni sem mer. – Ezt a kontyost miért hoztad ide? – mordul nagyot Kinizsi, és a kétkezes pallosa félig kicsúszik a hüvelyéből. – Lassan a testtel Palkó! Igyál inkább! Francek nyilván okkal cipelte magával.

-Így igaz királyom. Az őrség fogta el. Sikerült meglógnia a várból. Azt állítja, hogy kereszténynek született, és a törökök gyerekkorában ragadták el janicsárnak.

-Mi a neved? – kérdezte Mátyás a fiútól.

-Hamza felség. A magyar nevemre már nem emlékszem. – szólt kissé felemelkedve a földről a fiú.

-Egy okot mondj, miért ne húzassalak karóba kémkedés miatt! – Mátyás arcán elsimulnak a harag ráncai, kiismerhetetlen pillantássál mered Hamzára. Körülötte mozdulatlanok a vezérei.

-Az első napon a gálya -amelyik megfeneklett- ágyúja berepesztette a folyó oldali falat, de csak kis részen. Egy ember azért átfér. Ott be lehet jutni a várba, arról még az oglu sem tud. Ez az én bosszúm, ezért szöktem át…

Nehéz déli szél hátán sötét fellegek nyargaltak fel az égre. A szemhatáron a peremük tajtékosan fortyogott. Az alkonyatba egyszerre belezuhant az éjszaka. A hóesés viharrá sűrűsödött. Fehér nyílhegyek voltak a hópelyhek, ahogy tüzesen kavarogtak mindenfelé. Néma üres volt a magyar tábor, mintha csak holtak laknák. Mátyás napokkal előtte kiadta a parancsot az ostrom beszüntetésére, és a haladéktalan elvonulásra. Szabács várának a védői a nehéz körülmények ellenére is kitartottak, és a jelek szerint győztek is. Halk sistergés vágta el a fáklya fényét a folyó vizében. A nádast ropogva törte a vihar, és a lopakodó emberi láb. Hamza vezette a csapatot. Osonva közeledtek a rájuk tapadó éjszakában. Őt követte Hag, és a válogatott zsebrákok csapata. Aki elsőnek ér Szabács fokára, annak nem kell többé háborúznia. Ez volt a magyar király szava. Egy falu ígérete várt mindenkit otthon, ha a halálba küldöttek meglátják még a felkelő napot. A földvár elnéptelenedett. Sehol sem látszott világosság. A falakat sem őrizték már úgy, mint annak előtte, mikor a tüzérség még rontotta a várat. Egymás után surrantak be a résen a csehek. Hamza mutatta az utat, de Hag tört előre. Hang nélkül került az őr mögé. Egy pillanattal később gőzölgő meleg vér csorgott a havas hideg kőre. Hag kotorászott a zsákjában, és amig a katonái szétszóródtak egy különös faragott több ágú botot vett elő belőle, amit kint talált a szétlőtt törökök tetemei között a mezőn. Az ágak végén picike csengettyűk voltak. A felhők mögül kibukkanó holdfény rémisztően világította meg a sebhelyes borostás arcát. A fa nagyot koppant a kövezeten, és a csengők hangjai hidegen kúsztak végig a hópihék között. Hag egyre csak verte a cevgent, és kiabálta hozzá: illeri! Janicsári! Illeri! Hamza megdöbbenve látta, hogy Hag zsoldoskapitány felveri az egész várat. Szilaj háborgással csatázott benne a kétség. Az őrök elkezdtek kitódulni a meleg fal tövébe rakott kunyhóikból, puskáik, dárdáik a viharos levegőt hasították. A csehek felsorakoztak a vár szegletének a védelmére, oda ahol Hlmka Hunyadi János kedvenc ágyúja utat tört nekik. A janicsárok veszett sakálokként vetették magukat rájuk. Az egyik kéz puskát markolt, a másik kardot. A szájak segítségért ordítottak. Ki Jézust hívta, ki Allah-ot. A csehek tudják, hamarosan az ő hulláikkal töltik meg a folyó medrét. Így egyikük sem kér, és nem is ad kegyelmet. Összecsap a janicsár áradat a zsebrák védelemmel. Közelről a csehek a jobbak. A vértesek bástyaként állnak. Vashéjukon záporoznak a jatagán csapások, a kilőtt puskagolyók. Lerogy az első török sor. Újra meg újra lesújtanak a hóhérpallosok, rés szakad a nyomukba, de a holtak helyébe élők törnek. Ekkor irtózatos robbanás szakítja be a földvár kapuját. Gyalogos ék rohan át a kapun, egyenesen a bekerített csehek, Hag csapata felé. Vértes alabárdosok a hegye, a két szárnyon könnyű csapatok. Szentelt papi lobogók, keresztes zászlók armadája. Holló és oroszlán a darázsfészekben. Aki megadja magát, azt megkímélik, aki harcol, azt felkoncolja a túlerő kegyetlenül.

Hag kapitány Hamzát védte az utolsó janicsár sortűznél. A zsoldos páncélját átszakított a közeli puskagolyó és a fiatal renegátban állt meg. Jajgatásuk, szavuk már nem hallatszik a még tartó csatazajban. Hörgésbe fulladt a kiáltás. Hamza Hag halálhangoktól kábult fülébe üvöltötte az utolsó szavakat: Istené most már az ítélet. Még megroggyanva egymásba kapaszkodtak. Érzik, hogy csúsznak lefelé, akár a kútba vetett kődarab, vörös foltok ragyognak előttük. Csakhamar kialszanak, és már csak a sötétség veszi körül őket.
Az ostromtüzérséget a magyarok nem szállították el. Csak szekerekre tették, és a kapuhoz tolták őket. Mátyás hadicsele tökéletesen bevált. Az elvonulást látva a törökök már nem őrizték kellően a falakat, de az őrséget azért nem hanyagolták el. A magyarok hétszáznál is több foglyot ejtettek, számos kincs és zsákmány került a birtokukba. Szabács vára 1476 böjtmás havának a tizenötödik, vagy a tizenhatodik napján magyar kézbe került és 1521-ig ott is maradt. Így ír a krónikás.

Jegyzetek:
Mátyás szerint a háború művészet, a hadászat tudomány. Ő mindig így állt a hadakozáshoz. A felesleges vérontás helyett igyekezett csellel, megvesztegetéssel, vagy kiéheztetéssel elérni a céljait. Szabács 1476-os ostroma fényes példája ennek. A király Nagyvárad felprédálását válasz nélkül nem hagyhatta, és a közelgő esküvője fényét is emelte a diadallal. Magyar részről mintegy kétszáz halottról, és sok sebesültről tudunk. A veszteséglistán volt Frantzisek Hag a király kedvelt cseh zsoldoskapitánya, akit Mátyás nagy pompa közepette Székesfehérváron temetetett el. Különösen kitüntette magát a harcokban Báthori István is, aki Ali szendrői béggel szemben a következő részben kap majd főszerepet.

Forrás:
Bánlaky József: A Magyar Nemzet Hadtörténelme: 24/ Az 1475-1476. évi szabácsi hadjárat.
Kiss-Béry Miklós: Magyar királyok és uralkodók. I. (Hunyadi) Mátyás 12. kötet.
Karczag Ákos-Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Várak, várkastélyok, városfalak, barlangvárak, sáncok és erődítmények a honfoglalástól a 19. századig.

(Nyitray György – MILhír Magazin – Szent Korona Rádió)