Hunyadi János leve V. Miklós pápához

Hunyadi János levele V. Miklós Pápának. Egy pár száz éves gondolat arról, miért is harcolunk.

Boldogságos Atyám és félve tisztelendő Uram!

Ha jól emlékszem, csaknem száz éve már, hogy a törökök támadó fegyverei Európa határaira törtek, megsértve Istent és embert. Hamarosan leigázták, s egyik vereséget a másik után mérve rájuk, dölyfös csúfsággal romba, gyászba, szolgaságba döntötték, vallásukban megrontották, pogány szokásokra, erkölcsökre, törvényekre, ocsmány nyelvük használatára kényszerítették Görögországot, Macedóniát, majd Albániát és sok más földet, melyek puszta említése is szánalmat ébreszt. Semmit sem hagytak épen, szent vagy világi dolgot, mondom, semmit, aminek tűzzel-vassal, rabigával, rémuralommal ártani lehetett. Gyalázatba döntöttek mindent, amihez közel értek. Erőszakosságuk vihara elérte lassan összes szomszédjainkat. Újabban már szinte Európa szívéig, végül ennek az országnak, Hazánknak határáig hatolt. Csodálná atyám, aki tudná, hogyan volt képes ez a mi hazánk ennyi s oly súlyos szenvedés eltűrésére inkább, mint elhárítására. Vélem, ha hite meg nem tartja, erői nem tartották volna meg.

Hatvannál több esztendeje, úgyszólván szakadatlan viseljük a harcok dühét, magunk gondján, magunk: egyetlen nemzet fegyvereire utalva. Itt állunk, immár kimerülten a sok harctól, vereségtől, gyásztól és fájdalomtól. Halálnak halálával pusztulunk. Mennyi rémségre emlékezünk! Láttuk gyakran az ellenség táborát a várfalakról: az égő háztetőket; sírással, futással, szükséggel telve mindeneket; azután a feldúlt földeket, gyászoló házakat, testvéreink holttestét martalékul az ellenség kezében, a győzők gúnyolódását, az ellenséges rabigát, nyomorúságos életre hajszolt hadifoglyok menetének gyalázatát. Rövidre fogva, többet szenvedtünk, mint egyszerű hadiállapotban. Nekünk, kik megmaradtunk, s emlékezünk a szabadságra, alig maradt egyebünk, mint fegyverünk s bátorságunk. Gyakran jártunk a végveszély szélén, s nem tudom a sors reánk, vagy foglyainkra rakott-e súlyosabb bilincseket és terheket. De bármilyen nehéz mindez, inkább akartuk elviselni, mint a szolgaságot, mindig súlyosabbnak éreztük a hit kárát, mint az anyagiakét. Hát nem elég ennyi jogos fájdalom? Hiszen nincs olyan kegyetlenség, amit rajtunk el ne követtek volna, és sohasem elég: akár győzünk, akár vesztünk: mindig itt az ellenség; gyűlölete, mellyel ellenünk harcol, még nagyobb, mint hatalma.

Most is készül az ellenség. Szárazon és tengeren, nagy zsoldon tartott roppant seregével, inkább kiirtásunkra, mint legyőzésünkre tör. Szomszédjainkat támadja, háborúra ingerel. Elhatároztuk, hogy inkább mi támadunk a várt ellenségre, semhogy késlekedvén megtámadtassunk; elindítjuk inkább, nehogy szenvedőn kelljen tűrnünk a háborút. Elég volt; látni annyi igába hajtott férfit, meggyalázott nőt, fejekkel telerakott szekeret, bilincsbe vert rabok gyalázatos elárverezését, vallásunknak ezt az évente ismétlődő megcsúfolását. Elég, mondom, a kegyes hiszékenységből, ég ostoraként tűrni a szerencsétlen országok, keresztény nevünknek sírhelyeinek szenvedését, hol az emberek akik annyi nagy hajótörés után még megmaradtak, már csak nyögnek, nem élnek…

Számban, kincsekben hatalmasak kikkel fegyvereinket összemérjük. Attól tartok, a törökkel kezdett háborút egész Ázsiával kell lefolytatnunk. A kitartásban van egyetlen bizodalmunk, hogy elhárítsuk a szolgasorsot a keresztényekről. Most vagy nem kellett volna ajánlani s elkezdeni a háborút; vagy ha már elkezdtük viseljük, és végezzük az ügy nagyságához méltóan. El is végezzük, ha megszorítjuk az ellenséget és nem tágítunk előbb, mígnem kiűzvén Európából, reménységünk beteljesül. Nem csekély az ok, mely kitartásra ösztönöz ebben a háborúban. Ellenségeink, kik annyiszor támadtak ránk, sohasem fogják abbahagyni a támadásunkat, ha le nem verjük őket. Velük nincs, és nem is lehet tartós béke. Tehát szilárdan helyt kell állni, gonddal végezvén kötelességünket. Mi helyt is állunk, ha boldogságod segítséget ad hozzá. Ha egyszerre cselekszünk, rövid lesz a dolog, csak ne lohasszák le reménységünket megszakításokkal, halogatásokkal. Itt van ez a sereg, méltó a zsoldra; olyan harcosokból, kik nem időnként, hanem állandóan fegyverben élnek, s égnek a vágytól, hogy megbosszulják szenvedéseiket örök ellenségükön, a keresztény név engesztelhetetlen ellenségén. Ne halassza tehát a segítséget, Európa megszabadítása székének díszére, dicsőségére válnék.

Kelt hadi előrenyomulásom közben, Rácország, másképpen Szerbia földjén a Duna gázlójánál, melyet köznyelven Kövesnek mondanak Szent Mihály havának 17. napján, az Úr 1448. esztendejében.”

Forrás:
Bán Mór: Hunyadi – Isten árnyéka árnyéke című kötet

(Puskaporos Szaru – Szent Korona Rádió)