Táboruk szekereire a halál maga írta fel azt, hogy: hamarosan visszajövök

A tatárjárás II. rész. A kunok megérkeznek, Batu hadműveleti terve, Béla király ország védelmi intézkedései, út a Sajóhoz.

„Ellenállóval szemben nem szűnhetik meg a háború.” Jasza – Dzsingisz kán kódexe.

Időutazásunkat a Radnai Havasokban kezdjük, 1239 tavaszán. Májusban nagy mozgolódásoknak voltak szemtanúik az öreg Keleti-Kárpátok bércei. Ők is, akik szikláikkal védelmezték eddig a magyar hazát értetlenül álltak Béla azon döntése előtt, hogy beengedi a kunokat Magyarországra. Az eddig ellenséges, rabló fosztogató kunok a Kárpátok túloldalán éltek, és gyakori becsapásaikkal mindig sok bajt okoztak, és nagy veszélyt jelentettek a Magyar Királyság keleti lakóinak. Az idők változnak, most már ők is menekülni kényszerültek, mert a „vas gyermekei” egy részüket szolga sorba hajtották, a harcosokat besorozták. Aki nem akart mongol alattvalóként élni, az Kötöny királlyal tartott Árpádházi Béla oltalmába. A források eltérő adatokról számolnak be. Némelyik azt mondja, hogy negyvenezer harcos és a családja érkezett meg ekkor. Másik pedig azt, hogy összesen a teljes hadinép volt negyvenezer. Béla király feltétele az volt, hogy a kunok megkeresztelkednek, és a későbbiekben a mongolok elleni harcban segítik a magyar haderőt a könnyűlovasaikkal, akik már tapasztaltaknak számítottak a hódító elleni harcban. A magyar urak nagy része csak morgolódott, és a legfinomabb megjegyzésük az volt, hogy: ”László király most forog a sírjában.” (A kedves olvasó az Oltár, Kard, Legenda című kiadványban egy remek novellát olvashat Trux Béla tollából Tamata néven a kunok betelepüléséről. – Ny.Gy.)

Csak hogy a kunok elfelejtették, hogy nem a végtelen sztyeppén vannak, hanem Magyarországon. Letelepedésről hallani se akartak, tovább folytatták vándorló életmódjukat. Ám a magyar emberek nem nézték jó szemmel, hogy az állatok letapossák a termést és a szőlőt, a kun férfiak pedig nőket rabolnak és erőszakolnak. A király mégis szinte minden ügyben a kegyeltjei oldalára állt, és erősen megtiltotta, hogy bármi nemű ellenségeskedés is legyen a kunok felé. A nemes urak a székeik elégetését, még valahogy elviselték. A II. András – Béla király édesapja- által adományozott birtokok visszavétele miatt már erősen zúgolódtak. De a kunok betelepítése miatt már végképp betelt a pohár. A későbbiekben pedig kiderült Béla király milyen nehezen is tudja kezelni a saját maga által felszított indulatokat, aminek végzetes következményei lettek.

Kijev eleste és Batu hadműveleti terve

1240-ben elesett Kijev is. Batu kán célja ekkor már egyértelműen a térség legerősebb katonai hatalmának a megsemmisítése, és a „kerál” kézrekerítése volt. Ennek jegyében hozott meg minden intézkedést. A seregeit öt nap járófölre visszarendelte a magyar határok közeléből, egyrészt hogy ne tudjanak az esetleges csapatösszevonásokról, másrészt hogy a támadás megindulásakor termékeny, szűz földet és területeket találjanak a hódítók maguk és lovaik javára. A terv maga egy óriás polip csápjaira emlékeztető hatalmas átkarolás volt, amit hadvezér addig még nem hajtott végre. Batu fő serege az Orosz kapun (Vereckei szoroson) indul majd meg, Bajdár vezér négy héttel korábban 1240 decemberében útnak indított serege Halicson át a lengyel hercegségek és Csehország felé támadt biztosítva a fősereget, és elvágva az esetleges segítség útját. Kadan vezér vezetése alatt egy seregtest Észak-Erdélyben hatol majd be megsegítve, ha szükséges, a fősereget, Szubotáj Bagatur serege pedig Dél-Erdélybe benyomulva délről támogatja a fősereg oldalát és hátát és elvágja a Bolgárország, vagy Bizánc felől érkező segédcsapatokat. Azt azért még Batu kán se tudhatta, hogy az ég világon senki se tudott, és nem is akart segíteni a Magyar Királyságnak. Milyen jól tájékozódott lehetett a kán remek kémhálózata révén a számára ismeretlen világban a katonai és politikai mozgatórugókról. Pontosan tudta, hogy a Magyar Királyság a lengyel hercegektől, és a Bolgár Birodalomtól, vagy Bizánctól remélhet segítséget, akinek az uralkodóival Béla király nem csak baráti, de rokoni kapcsolatban is volt. A szárnyak megfelelő tér és idő előnnyel való megindítása azt célozta meg, hogy a várható segítséget észak és dél felől elvágja a magyaroktól, vagy pedig lekösse, amíg a fősereg nem végez a Magyar Királyság haderejével. Briliáns terv, és ha nem ellenünk szőtték volna, akkor talán még tetszene is. A források eltérőek a mongol hadsereg létszámát illetően. Rogerius Siralmas énekében, – amire e sorok írása közben leginkább támaszkodtam- fél millió főre teszi az ellenséget. Spalatói Tamás is félmilliót említ, de ő negyvenezer fejszéssel egészíti ki, aki a sereg előtt járva a torlaszokat bontották. Mai kutatók a százezer harcosra taksálják az összes tatár létszámot. Pontos számot szinte lehetetlen mondani, már csak azért is, mert a mongolok a leigázott népek fiaiból kényszersorozással folyamatosan egészítették ki a seregeiket. A Magyar Királyság, mint a térség katonai nagyhatalma pedig legjobb esetben teljes mozgósítással is csak ötvenezret tudott volna felsorakoztatni.

IV. Béla király védelmi intézkedései

A király teljesen tisztában volt azzal, hogy külföldi segítséget nem remélhet a már Kijevig eljutott ellenséggel szemben. Ezért arra törekedett, hogy legalább hazánk területén,- ha már nem tudunk eléjük menni, és a Kárpátokon kívül megütközni velük- a szükséges védelmi intézkedések után a győzelem esélyével küzdhessünk meg e vad és barbár néppel. Ennek jegyében a király személyesen indult szemlére a Kárpátokba a lengyel határtól egészen az oroszig, és minden járhatónak ítélt utat és ösvényt eltorlaszoltatott, elrendelte a gyepük kijavítását egészen tovább Erdélyben a Tölcsvári-szorosig. Roppant erdőket vágatott be a völgyekbe, és remélte, hogy ezek majd feltartóztatják a közeledő ellenséget. A Tomaj nembeli Dénes nádort és csapatait pedig az Orosz kapuhoz rendelte, hogy tartóztassa fel a tatárokat, ha azok támadnának. Így érkezett el az
1241-es év.

A király személye körül kialakult ellenszenv nem tett jót Magyarország helyzetének. A főurak nemtörődömsége, és széthúzása csak súlyosbította a helyzetet. Sokan azt mondták, hogy a tatár nem is létezik, hiszen évek óta ijesztgetik őket velük, és még sose jöttek. Hogy kitaláció az egész, a király műve, hogy megregulázza őket. Aztán a kunok betelepítése is csak olaj volt a tűzre. Sokan azt mondták, hogy Béla király Kötöny népét akarja felhasználni, rájuk akar támaszkodni a nemesekkel szemben, akiknek a büszke felmenőik még Árpád foglaló népével érkezett haza. Szintén csak a rossz hangulatot fokozta, hogy a király a farsangi időszak végén, február 17 tájékán elrendelte a készültséget. ( Ne feledjük, hogy a mongol bal és jobb szárny ekkor már hetek óta úton volt.) Budára menvén a főurakat és egyházi méltóságokat odarendelvén tanácskozást tartott a fennálló helyzetről. A vélemények itt is megoszlottak. Voltak, akik a védelem mellett szavaztak. Hogy a mongol csak rabol, fosztogat, de nem hódít. Hagyni kell hát hadd tombolja ki magát és majd odébbáll. Mások köztük elsősorban a legtekintélyesebb Ugrin kalocsai érsek a támadás mellett érvelt. Egyetlen kérdésben viszont megegyeztek: a családjával és kíséretével együtt a jelen lévő kun királyt azonnal legott házi őrizetbe helyezték. Az ok érthető volt. Nehogy Kötönyék esetleg megszökjenek, és az ellenségnek híreket vigyenek. A vita még március tizedikén is javában folyt, amikor lóhalálában megérkezett Dénes nádor követe a Vereckei-hágótól és jelentette, hogy a mongolok már a határon vannak, és pusztítják a torlaszokat, a védelemnek pedig kevés az esélye arra, hogy feltartóztassa őket. A hír nagy riadalmat keltett, mivel a hadsereg még csak gyülekező félben sem volt.

Negyednapra megérkezett a nádor is, aki jelentette a királynak, hogy szinte az össze emberét –karddal, nyíllal- leölték, és ő is csak kevesekkel tudott megmenekülni. A király berekesztette az ülést, és azonnal sorakoztatta a főembereket, hogy azok a seregeikkel tüstént a német városnál (Pest) gyülekezzenek. Azonkívül, a gyülekezési parancsot megküldte a kunoknak is, akik ekkor valahol a Duna-Tisza közén tanyáztak. A király a családját Báncza Istvánra kancellára bízván, őket az osztrák határhoz küldte, és II. (Harcias) Frigyestől pedig segítséget kért. De már ekkor március 15-én ott cirkáltak a Dénes nádort üldöző tatárok Pest környékén. (Gondoljunk csak bele micsoda két elképesztő teljesítmény a nádoré és a tatároké is. 380 kilométer alig négy nap alatt lóháton az Orosz kaputól Pestig.) Itt még csak felderítést végzett az ellenség, de távolabb már „a velük született gonoszságuktól fogva” (ahogy Rogerius írja) már gyújtogattak és fosztogattak, amivel valószínűleg azt akarták elérni, hogy a magyarokat csatára ingereljék. De Béla király megtiltott minden nemű kitörést, vagy rácsapást. Ugrin érsek ennek dacára harcba keveredett egy tatár csoporttal, és szégyen szemre csak öt emberével tudott nagy nehezen megmenekülni előlük. Az érsek ezután nyíltan bírálta a királyt a gyávasága miatt.

Ezekben a napokban, március 17-e környékén érkezett meg a táborba II. Frigyes is, csekély számú kíséretével, fegyvertelenül, mint ha csak valami ünnepségre érkezett volna. Fegyvert szerezvén ő is lecsapott egy portyázó tatár oszlopra, ahol egy ellenséget megölvén egyet pedig megsebesítvén – akiről kiderült, hogy kun volt- diadalmasan tért vissza a sereghez a táborba. Ez a viselkedés nagyon tetszett a magyaroknak, akik minél jobban dicsérték az osztrák herceget, annál jobban ócsárolták a saját királyukat. A tömeg tehát már lázadozott, csak azt nem tudta kit szemeljen ki áldozatnak. A Frigyes által felszított gyűlölet Kötöny királyra és családjára csapott le. Amiben az is szerepet játszott, hogy Béla király nem volt elég határozott és nem mutatott fel kellő tekintélyt, hogy szövetségesét védelem alá helyezze. A fellázított tömeg betört a kun király pesti házába és felkoncolta az ott levőket. (Egyetlen Erzsébet nevű kislány maradt csak életben, aki később Béla fiának, Istvánnak a felesége lett.) Irtózatos bosszút szabadítva magára és a nemzetre ebben a vészterhes órában. Ezek után pedig királyuk halála után természetesen már a kunokra sem számíthattunk, akik hírét véve Kötöny halálának dúlva, gyilkolva, fosztogatva, déli irányba kivonultak az országból. És ezt még finoman intézték el, mert nem álltak a tatárok oldalára, hanem azok elől Bolgárországban kerestek menedéket. Frigyes, pedig mint aki jól végezte dolgát haza távozott, hogy fegyvereseket gyűjtsön, látszólag azért, hogy a saját területeit megvédje a már Lengyelországot dúló tatároktól, és azért, hogy Béla királyt, ha kell, megsegítse. De a háttérben, teljesen más indokok is húzódtak.

Ami nekünk, magyaroknak déli tizenkettő és harangszó, az a lengyel barátainknak a Hejnal Mariacki. Hagyományosan a krakkói Wawel tornyából felhangzó trombitaszó emlékezés az 1241-es tatárdúlásra, és a hős őrszemre, aki megpillantva a mongolokat, ezt a dalt játszotta riadóként. A dallam akkor ért véget hirtelen megszakadva, amikor a figyelő tatár nyílvesszőt kapott a torkába. (A krakkói Hejnal Mariacki hangját 1927 óta mindennap déli tizenkettő órakor a Lengyel Rádió közvetíti – Ny.Gy.)

A hadra kelt magyar sereg a Vácot porig romboló, de már visszavonulóban lévő tatár sereggel véletlenül összetalálkozott, és meg is ütközött. Itt szétkergettük az ellenséget, és sokan úgy gondolták, hogy a tatárok is csak kunok, akiket nem egyszer már kipofoztunk az országból, ha ránk merészeltek támadni, és így lesz most is. A több száz mongol holttest mellett már örömtüzek gyúltak, a sereg szinte győzelmi mámorban úszott. Mintha a föld is megérezte volna, hogy a nemzet és a király újra egymásra talált. A Pest-Miskolc úton minden felől érkező harcosok, bosszút vágyó parasztok csatlakoztak a vonuló királyi sereghez. De a jó hangulatot beárnyékolta Sejbán alávaló serege, akik a korábbi „megsemmisítő vereségről” tudomást sem véve kifosztották, felgyújtották Egert, és roppant zsákmányukkal megindultak az Orosz kapu irányába. Még ki se szörnyülködte magát a had, amikor megérkezett Bagomér ispán is, s hozta Erdély végveszedelmének a hírét, és Benedek, váradi püspök, valamint Bot ispán csatavesztésének a rémtörténetét, akiket a kunok támadtak meg és vertek szét úton Pestre, valahol a Tiszánál. A király és a fővezérek szemei előtt kezdett homályosan felrajzolódni, hogy talán ez nem is fejvesztett menekülés az ellenség részéről, hanem rút csalogatás. De a távolban már látszódott a kanyargó, de a tavaszi áradásoktól megáradt Sajó folyó.

Béla király nem katona volt, hanem inkább szervező építő államférfi. De nincs okunk feltételezni, hogy ne a legjobb szándéka és tudása szerint járt volna el a tatárveszély elhárításában. Merev, rugalmatlan személye és magatartása viszont megalapozta a körülötte kialakult ellenszenvet. A védelmi intézkedési egyik legfontosabb része a szorosok eltorlaszolása volt. De a gyakorlat bebizonyította, hogy a védművek semmit sem érnek, ha nincs körülötte, vagy benne élőerő, ami lélekkel, és emberi leleménnyel töltse meg a védelmi feladatok ellátását. A mongol támadás idejét persze ő se tudhatta pontosan, de a magyar főurak nemtörődömségére jellemző, hogy az előzetesen elrendelt harckészültség ellenére is csak a véres kard körbehordozása után kezdett lassan, nagyon lassan gyülekezni a haderő. Az sem vall erőskezű, és határozott uralkodóra, hogy az egyetlen szövetségesét, aki megsegítheti a tatárok ellen, a kiváló harcértéket képviselő kunok királyát, Kötönyt egyszerűen hagyta felkoncolni. Ez talán élete végéig kísértette a királyt. Történelmi tragédiánkat sajnálatos módon a legkritikusabb pillanatokban mindig megelőzte az uralkodó és az ország vezetőinek a rossz viszonya. Így volt ez most is. Mint már említettem, IV. Béla nem volt katona. De sebaj, hiszen hős vezérekben nem volt hiány – gondolhatta a magyar harcos Mohi, vagy Muhi felé közeledve. Ott volt a hadtudós Ugrin kalocsai érsek, a király öccse, a bátor Kálmán herceg, Jakab mester a fegyelmezett templomos lovagokkal, és a válogatott ifjakból álló királyi testőrség élén Türje Dénes a kiváló harcos főlovászmester és Ákos Ernye az egyik legrátermettebb palotás hadnagy. Így szállt táborba a Sajó mellékén 1241. április 7-8 körül a magyar sereg. De a felépített megerősített táboruk szekereire a halál maga írta fel azt, hogy: hamarosan visszajövök.

Következik:
„Úgy látszik –mérgelődött-, mégsem olyan ostobák, mint ahogy gondoltam. Pedig szép lett volna itt az erdőben végezni velük. De ha ők nem jönnek át, nekem kell átmennem, mert nem maradhatok itt a három folyó zugában, hátam mögött az éhhalállal és a lesben álló bosszúval. Tehát támadni kell…” Makkai Sándor: a sárga vihar.

Forrás:
Rogerius mester Siralmas éneke
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 5. A tatárjárás (1236-1242) 7-9.
B. Szabó János: A tatárjárás – A mongol hódítás és Magyarország
Valamint a Szent Korona Rádió Hadak Útja című műsorának a tatárjárás című adása.

(Nyitray György  – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)

5447 Total Views 3 Views Today



Bejelentkezés

Kövess minket!